A csobbanást sem hallotta – Kraszner Vilma, a magyar sport első siketlimpiai bajnoka

Vágyódás a csend után.

Egyre erősebb óhaja, sőt, már-már hangos kiáltása a város emberének. Kiszakadni a zaklatottságból, a töredezettségből, a mindennapok megfeszítettségéből, az impulzusok szüntelen szurkálásából, az állandó készenléti állapotból. El, csak el innen... Legalább néhány órára. Engedni a természet hívásának, felnézni a még lombtalan ágaktól erezett égre, márciusi hóvirágmezőn bóklászni, fatönkön ülve, bottal a kézben a földet piszkálni céltalanul... Csak neszeket hallani. Emberé helyett madárszót, szárnyrebbenést, a szellő halk szólását, a száraz gally roppanását.

Megnyugtató ez a kis csend...

De nem a siketeké, akik hangokra vágynak, akik nesztelenségben, rájuk borult csendben élnek láthatatlan fogyatékosságukkal. Ép érzékszerveikre hagyatkozva észlelik a világot, ugyanakkor a teljes élethez közelítve magukat igyekeznek tompítani sérültségüket. Mondjuk, a sportot segítségül hívva.

Alig egy esztendeje írtunk első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd példaképéről, a „gyermekkora óta siketnéma, a jeget karistoló korcsolya hangját nem halló” Földváry Tiborról. Az első fogyatékkal élő magyar élversenyzőről, aki 1895-ben megnyerte a budapesti műkorcsolya Európa-bajnokságot, ezzel a magyar sport első kontinensbajnoki címét szerezte. De van itt egy siket lány is...

Az első világháború és Trianon után rendkívül lassan, alig érzékelhetően éledező női úszósportunk üdvöskéje, Kraszner Vilma 1925 szeptemberében, nem egészen 18 évesen beállította Sipos Margit országos rekordját 100 méter gyorson (1:29), néhány nappal később a Császár fürdő férfiuszodájában – előre bejelentve a kísérletet – megdöntötte a 200 méter gyors csúcsát (3:25.2). A Kraszner lányok és édesapjuk ekkorra már ismert szereplői voltak a medencék világának.

Kraszner Kató a 300 méter – tetszés szerinti – hölgyúszás, valamint a 100 és 200 méter hát országos rekordjával büszkélkedhetett, 1923-ban és 1924-ben bajnoki címet szerzett a rövidebb távon. Sportágtörténeti epizód is köthető a pályafutásához, tudniillik első magyar úszónőként nyert versenyt külföldön: 1924 januárjában hatalmas fölénnyel verte meg Bécsben 200 gyorson az előttünk járó osztrákok bajnokát, Stefi Fuchsot. Mégsem az úszás mellett tette le a garast, inkább az énekesi pályát választotta. A bécsi Volks­oper szerződtette 1936-ban, de hamarosan, az 1938-as Anschlusst követően zsidó származása miatt sokakkal együtt ott kellett hagynia a színházat – hazatérése után a zsidótörvények miatt csak az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) művészakciója keretében szervezett előadásokon léphetett fel 1940 januárjától a német megszállásig, 1944 márciusáig. A második világégés utáni életéről így beszélt 1982-ben: „1945 után Budapesten a Fővárosi Operettszínház tagja lettem. 1955-ben az emlékezetes szovjetunióbeli turnén még ott voltam, amikor a Csárdáskirálynő, a Havasi kürt és a Boci-boci tarka című operettekkel fergeteges sikert arattunk. Később mint énektanárnő dolgoztam.”

A két lány a Nemzeti SC-ben, a III. Ker. TVE-ben, majd a Magyar Úszó Egyesületben sportolt, utóbbi klub vezetőségében vállalt szerepet az édesapa, Kraszner Ferenc, aki nem pusztán kisebbik lánya, Vilma pályafutásának egyengetője, hanem a magyar női úszósport – nagy lélekkel működtetett – egyik motorja volt. Az ő fejéből pattant ki az először 1924-ben megrendezett magyar–osztrák hölgyúszómérkőzések ötlete, versenyeket szervezett, vándordíjat alapított, és az 1926-os budapesti Európa-bajnokság sikeres megrendezésében is elévülhetetlen érdemeket szerzett (lásd keretes írásunkat).

Kraszner bácsi (így beszélt róla mindenki a vízparton) kísérte el lányát a siket sportolók 1928-as nemzetközi játékára, a – szó szerint fordítva – csendes sportok (sports silencieux) vagy inkább csendben űzött sportok nagy viadalára. Akárcsak az elsőt 1924-ben Párizsban, a másodikat is néhány nappal az olimpia után, a játékok helyszínén, Amszterdamban rendezték meg. Magyarországot mindössze a Siketek SC titkára, Wolf György és Vilma képviselte, miután – noha az ötkarikás játékokra kevéssé felkészült sportolókat is kiküldött – az Országos Testnevelés Tanács visszautasította az SSC költségtámogatási kérelmét. Megtudván, hogy az OTT „érdemtelenül tagadta meg egy régi és a magyar színekben is többször szerepelt hölgy­úszó amsterdami költségeinek fedezését”,   a MUE vezérkara összeült, és elhatározta, hogy magára vállalja a kiadásokat, ily módon „megjutalmazhatják a klub sok győzelmet aratott s ma is kitűnő formában lévő versenyzőjét”.   Vilma meghálálta a bizalmat: 200 gyorson, 50 háton arany-, 100 mellen ezüstérmet szerzett (nem is volt több szám), és egymaga megnyerte az országok közötti pontversenyt is!

Sikerét felidézve a „Siketek Sport Clubjának 75 éve 1912–1987” című könyvben így írnak:  „Nemcsak a tudása, de a szépsége, jó alakja is meghódította a közönséget. Az egyik francia siket lapban még verset is írtak róla. E győzelmi sorozat és diadal hatására Wolf György javasolta, hogy a Siketek Sport Clubjában alakítsák meg az úszószakosztályt. E gondolat valóra váltásában nagy szerepe volt Kraszner Ferencnek, Vilma apjának. (...) 1930-ban az SSC választmányi ülésén Breuer Andort megbízták az úszószakosztály megszervezésével és vezetésével.” Vagyis Kraszner Vilma aranyai emelték be itthon a „csendes játékok” közé az úszást, ugyanakkor a második világháborút megelőző évekig a MUE színeiben versenyzett – és még két siketlimpián vett részt. Igen, siketlimpián, merthogy Juan Antonio Samaranch elnöki regnálásának utolsó évében, 2001-ben a NOB engedélyezte az elnevezést, amely természetesen visszamenőleg is érvényes.

Az OTT vezetőinek szíve meglágyulhatott, mert előterjesztett javaslatuk alapján a közoktatásügyi minisztérium hét sportoló és egy csapatvezető részvételét tette lehetővé az 1931 augusztusában Nürnbergben sorra kerülő siketlimpián, hogy bizonyíthassák rátermettségüket. A huszonhárom éves Kraszner lány ezúttal sem mondott csődöt, 100 gyorson az első, 100 mellen a második helyen végzett, sőt 1935-ben Londonban lemásolta teljesítményét.

Első siketlimpiai aranyérmesünkről, a MUE váltójának tagjaként háromszoros magyar bajnok Kraszner Vilmáról keveset tudunk. Ami biztos, 1928-ban egy siket iparművész menyasszonya volt (hogy meg is házasodtak-e, rejtély), könyvkötészetet tanult, a második világháború előtt és után is edzősködött a Siketek SC-ben, elsajátította a szűcsmesterséget, és egy csepeli szövetkezetből ment nyugdíjba. Idős korában testvérével, Katóval kutyájuk társaságában élt Zuglóban, a nagy világégésben mindenük odaveszett, kivéve egy trófeát, amelyet együtt nyertek el: „Rokka Kötő- és Szövőgyár, Békéscsaba. Vándordíj, 1924.”

Vajon hol lehet, kinél hallgat a serleg?

Vilma 2003-ban, 96. életévében költözött el az örök csend birodalmába. Nem lehet neki idegen vidék. Kilenc évtizeden keresztül úszott a ráborult – igaz, „csak” evilági – csendben.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. március 20-i lapszámában jelent meg.)