Mező Ferenc szerepe a NOB és a Szovjetunió kapcsolatában

Az olimpiatörténet második világháborút követő időszakának kulcsfontosságú mozzanata a Szovjetunió sportolóinak megjelenése az ötkarikás nagyszínpadon, nem utolsósorban azért, mert rögtön nyomasztó arányban foglalták el a győzelmi dobogó fokait. Sokan – logikusan gondolkodva és origóként a világégés 1945-ös lezárultát figyelembe véve – azt gondolnák, hogy a Szovjetunió/Oroszország versenyzői 1948 óta aratják tömegével a babérokat, holott első alkalommal csak 1952-ben Helsinkiben vonultak fel a megnyitóünnepségen. A történelmi esemény ritkán szóba kerülő előzményeit, hátterét igyekszünk most megvilágítani, már csak azért is, mert – és ez sem köztudomású – a híres magyar olimpiatörténész, sportdiplomata, az 1928-as szellemi játékok irodalom kategóriájának győztese, Mező Ferenc jelentős szerepet vállalt az események alakításában.

A teljesség kedvéért a kályhától indulunk el, megemlítve jó néhány érdekességet...

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) 1894. június 23-i megalapításánál ugyan képviseltette magát a cári Oroszország is, de amikor az 1896-ra kitűzött első újkori játékok megrendezését Athén – pontosabban Harilaosz Trikupisz miniszterelnök – eleinte nem akarta vállalni, és új helyszínben kellett gondolkodni, a NOB-tag Alekszandr Butovszkij tábornok közölte: Nagy-Oroszországban a kutyát sem érdekli az olimpia... Ezt látszott tükrözni a „nagy medve” részvételi aktivitása is, hiszen 1896-ban és 1904-ben nem küldött versenyzőt, de 1900-ban és 1908-ban is csak négy, illetve hat olimpikont tudott felmutatni, a robbanásra 1912-ig kellett várni: Stockholmban 159 orosz mérette meg magát. Magától értetődően ekkor még az érmek sem sorjáztak, egy arany, négy ezüst és három bronz került az oroszok tarsolyába az első világháborúig, az egyik második helyhez nekünk is sok közünk volt: a nehézsúlyú kötöttfogású birkózó, Weisz Richárd 1908. július 25-én győzte le a döntőben a több mint két méter magas Alekszandr Petrovot, aki hazája első olimpiai érmét szerezte.

Az első világégés miatt 1916-ban elmaradtak a nyári játékok, az 1917-es bolsevik forradalom pedig évtizedekre elválasztotta egymástól Szovjet-Oroszországot és az öt karikát. Az 1920-as antwerpeni olimpiára – a vesztes központi hatalmakhoz, Magyarországhoz, Németországhoz, Törökországhoz hasonlóan – nem hívták meg, ugyanakkor a NOB-tagságát 1933-as haláláig megőrző, 1917 óta Párizsban élő Lev Uruszov herceg emigráns sportolókból álló csapat szereplését kezdeményezte. Javaslata elutasításra talált, akárcsak négy év múlva, amikor már két (!) – egy-egy emigráns és szovjet-orosz – küldöttségben gondolkodott. A Szovjetunió olimpiai részvételének dilemmája fajsúlyos politikai kérdéssé, az olimpizmus–kommunizmus, kapitalista játékok–munkásuralom feloldhatatlan ellentétévé merevedett.

A szovjet proletárdiktatúra aztán megszülte a maga hazai ellenolimpiászát, a szpartakiádot, amelyet első alkalommal 1928-ban Moszkvában rendeztek meg (több mint 7000 munkássportoló alkotta a mezőnyt), míg 1925-ben Frankfurtban és 1931-ben Bécsben az első és második Nemzetközi Munkásolimpia hatalmas tömegeket mozgatott meg. A NOB vezetéséről 1925-ben lemondó Pierre de Coubertinre nagy hatást tett a bécsi tömegesemény, 1936-ban például nehezményezte, hogy még mindig a Szovjetunió nélkül vonják fel az ötkarikás zászlót. A NOB élén őt követő belga Henri de Baillet-Latour azonban ellenezte a nyitást. Úgy tartotta, a „vörösök vad propagandára” használnák fel a részvételüket, és „ne essünk bele a Népszövetség hibájába”.

A második világháború aztán az olimpiákat is lesöpörte a színről, ám 1945 augusztusában már összehívták a NOB kongresszusát, és hosszas tárgyalásokat követően bejelentették: a legközelebbi olimpiai játékokat 1948-ban tartják meg (Lausanne, London, Los Angeles, Minneapolis, Philadelphia, Baltimore jelentkezett házigazdának), és minden olyan országot meghívnak, amelyben nemzeti olimpiai bizottság működik. Vagyis a svéd Sigrid Edström elnöklete alatt úgy festett, a politikai szempontok már nem játszanak szerepet, csakhogy a Szovjetunióban nem létezett olimpiai szervezet. A Népsport 1946. január 9-én ennek ellenére világgá kürtölte: „Lesz ennek az olimpiának egy nagy nevezetessége, új nagyhatalmat avat. Először vesz részt olimpiáin a Szovjetunió, amelyet a diadalmas szocialista forradalom után eddig egy ízben sem engedtek az olimpiai küzdőterekre a NOB reakciós öregjei. A föld egyhatod részének ifjúságát zárták ki az olimpiai küzdelmekből, védőrácsot állítottak egy olyan államszövetség elé, amely a cári Oroszország fölbomlása után a szociális gondolat jegyében, született meg.”

Az újság júniusban már azt a kérdést tette fel, hogy vajon részt vesz-e a Szovjetunió a nyári játékokon. Anatolij Finagenov, a Szovjetszkij Szport szerkesztőbizottságának tagja többek között a következőket nyilatkozta: „A Szovjetunió nem tagadja meg az olimpián való részvételt, azonban szerepléséről nem lehet szó mindaddig, míg arra a Nemzetközi Olimpiai Bizottságtól meghívást nem kap. (...) A Szovjetuniót mindez ideig nem vették fel a NOB-ba. A sport reakciósainak ezelőtt erre az volt az érvük, hogy a szovjet sportolók tudása amúgy sem áll olyan fokon, amely érdemessé tenné őket a felvételre. (...) Miután bebizonyosodott, hogy a Szovjetunió sportolói a világ legjobbjai közé tartoznak, a sport reakciósai új érveket keresnek. Újabban előszeretettel híresztelik, hogy a szovjet sportolók professzionisták.”

A következő évben exponálta magát Mező Ferenc, és az olimpizmus halk szavú tollnokaként a Képes Sportban 1947. december 23-án megjelent „Olimpiai béke” című cikkében juttatta el kérését a szovjet sportvezetőkhöz, hogy minél előbb alakítsák meg olimpiai bizottságukat, és sportági szervezeteik lépjenek be a nemzetközi szövetségekbe. Mező síkra szállt a Szovjetunió és az olimpiai játékok összekapcsolódása mellett, mert „nem csilloghat teljes fényében az olimpiai aranyérem addig, amíg a szovjet atléták nincsenek ott a küzdőtéren”.

Ha nem is íziben, de a legfőbb feltétel megvalósult, amennyiben 1951. április 21-én megalakult a Szovjet Testnevelési és Sportbizottság mellett működő olimpiai bizottság (vezetője Konsztantyin Andrianov), és rögtön felgyorsultak az események. Éppen 70 esztendeje, 1951. május 7-én a NOB bécsi ülésén a nemzetközi szervezet fel is vette tagjai sorába a még Sztálin vezette kommunista nagyhatalmat, aminek nyomán a magyar újságokat is elárasztották a propagandisztikus írások: a Szovjetunió a sportban is a népek közeledéséért, békés együttműködéséért harcol; a sport a népek barátságának egyik fontos eszköze; az olimpiai eszme szempontjából is óriási jelentősége van annak, hogy a Szovjetunió belépett az olimpiai közösségbe és a többi...

Az önálló Magyar Olimpiai Bizottság megalakítását 1947-ben javasló, 1948 februárja óta NOB-tag Mező Ferenc a bécsi ülésen sem húzódott a háttérbe, a korabeli tudósítás szerint ő nyugtatta meg az a NOB alelnökét (1952 augusztusától elnöke), a Népsport által nemes egyszerűséggel hétpróbás reakciósnak nevezett amerikai Avery Brundage-ot, mielőtt a NOB-tagok sorába választották volna Andrianovot. Mező 1952 júniusában így emlékezett: „Javaslatomra Konsztantyin Andrianovot, a Szovjetunió Testnevelési és Sportbizottsága elnökhelyettesét választották meg. Hatalmas taps fogadta a választást és a szovjet sportvezető bemutatkozását.”

A szovjet sportolók pedig rögtön letették névjegyüket Helsinkiben: 22 aranyat, 30 ezüstöt és 19 bronzot vittek haza, egyúttal az éremtáblázat második helyén végeztek az amerikaiak mögött és a magyarok előtt.

De a harc a sport hadszínterein (is) folytatódott a béketábor és a kapitalisták között.