Tizenegyszer fürdették meg – dr. Gábor Antal és a sport

– Miként tudott kitartani több mint fél évszázadon keresztül ugyanazon munkahely mellett?
– Ennek megértetéséhez vissza kell mennünk a kályháig. A Mexikói úti híres gyermekortopédián kezdtem, a magyar ortopédia bölcsőjében, amelynek működését részletesen dr. Kárpáti Zoltán kollégám könyve mutatja be. Ebben az intézményben valaha dongalábú és csípőficamos piciknek próbálták a mozgás örömét visszaadni, azután 1972 májusától dr. Benedek Tibor – a második világháborúban berepülőpilóta volt a színész Bárdy Györggyel együtt – vezetésével új korszak kezdődött. Egy évre rá beléptünk a főváros traumatológiai ellátásába, ezt a korábbi kézilabdázó dr. Sükösd Lászlóval újabb fejlődési szakasz követte 1987-től. Az ezredforduló óta pedig a sportberkekben kiváló hírnévnek örvendő dr. Hangody László irányít, aki a magyar ortopéd-traumatológus orvosok közül egyedüliként vallhatja magát a Magyar Tudományos Akadémia tagjának. Ilyen egyértelműen felfelé ívelő tevékenységi körben, remek kollégák közül miért vágytam volna máshová?

– Rengeteg országban fordult meg. Külföldről sem sikerült önt elcsábítani?
– Ahhoz kellett volna némi kalandvágy, ami hiányzott belőlem. Nem is egyszer kerestek meg ajánlattal, de általában már a kérdés feltevése is fölösleges volt. És sohasem az döntött, hogy nem akartam – az akkori kifejezés szerint – disszidálni. Egész egyszerűen szeretem otthonos körülmények között, akár hiányosabb öltözékben meginni a sörömet...

– És miért választotta az orvosi pályának ezt a szakágát?
– A történet a második világháború végén kezdődött, amikor 40 kilométerrel a front előtt menekültünk Erdélyből a Dunántúlra. A nővérem leesett a kocsiról és – akkor, hatévesen még nem tudtam, mi az – traumás combfej- leválás sérülést szenvedett. Akkor határoztam el, hogy gyógyító orvos leszek, kissé másként téve ismertté a Gábor nevet. Mert egyébként Gábor Áron édesapja testvérének a családjához tartoztunk Erdélyben.

– Mióta működik egységben a tartó-mozgató szervrendszer gyógyítására hivatott ortopédia, valamint a baleseti sebészettel foglalkozó traumatológia?
– Mára bebizonyosodott, hogy az egyik nem létezik a másik nélkül. Régebben az ortopédia képviselői a veleszületett rendellenességek helyrehozatalát többre tartották a traumatológia korábbi funkciót helyreállító tevékenységénél. Ez a képlet dr. Sükösd László ténykedése óta sokat változott, akinek nincs traumatológiai alapszemlélete, az nem tud az ortopédiában sem hatékony lenni, ami érvényes fordítva is. A magam példáját véve alapul, ortopéd orvos akartam lenni, de kihívásnak tekintettem a törések utáni funkció-helyreállításokat is.

– Szombathelyi születésű, a soproni Berzsenyi Dániel Líceumban érettségizett. Hogyan került a fővárosba?
– Negyedik próbálkozásra vettek fel a Semmelweis Orvostudományi Egyetemre. Apám közben műtőssegédi álláshoz kért segítséget budapesti orvos barátjától, ő azonban a gyógytornászi szakma kitanulására biztatott. Segített is a felvételnél, majd a Sportkórházban kaptam állást, ahol barátságot kötöttem az akkori idők olyan kiválóságaival, mint az ökölvívó Papp László, a birkózó Gurics György, a vívó Berczelly Tibor. A kor balettnagyságai, Róna Viktor, Fülöp Viktor, Orosz Adél megismerését is ennek az időszaknak köszönhetem. Végül 1962-ben egy Sportkórházban kezelt akkori belügyi vezető meghallotta, ahogyan szentségelek az újabb elutasításom miatt, és a segítségével végre-valahára felvételt nyertem, és simán el is végeztem 1968-ig az orvosi egyetemet.

– Mi lett volna, ha behatóbban foglalkozik a kalapácsvetéssel?
– Egyetlen hibám sem marad titokban? A BEAC-ban dobálgattam, de tulajdonképpen csak szórakozásból, ötven méter körüli eredményekkel. A Zsivótzky Gyula mögött örök második Eckschmiedt Sándort a közeljövőben fogom megoperálni, a szombathelyi dobóatlétika megteremtője, Németh Pál tőlem kapott protézist. Maga a kalapácsvetés nekem csak jó játék volt, utána egy resztelt májjal, hozzá megint csak a sörrel...

– Azért helyben vagyunk, mármint a sportnál. Miként kötelezte el magát a vízilabdázás mellett?
– Mindhárom fiam úszott Sárosi Imre „Mestinél”, de később átpártolt a pólóhoz a KSI-be, én meg mentem velük, kezdetben még nem hivatalosan segítettem. Az első megbízásomat a mostani klubomtól, a Honvédtól kaptam, majd szépen kapaszkodtam fölfelé a szamárlétrán, az utánpótlás-válogatottakat követte előbb a Faragó Tamás vezette női, majd a Kemény Dénes irányította férfiválogatott. Sydneyben még meghívottként voltam az olimpián, Athénban és Pekingben a lányok, Londonban és Rióban a férfiak csapatorvosaként vettem részt a játékokon.

– Melyik korszak tette önre a legnagyobb hatást?
– Az első, a Honvéd azzal a sikerszériával, amelyben hat bajnoki cím, nyolc kupa- és egy Euroliga-elsőség volt. A kapuban Gergely István, a mezőnyben Vári Attila, Biros Péter, Fodor Rajmund, Benedek Tibor, Kiss Gergely, Molnár Tamás, az edző Kovács István, a csapat fotósa pedig a Pulitzer-díjas Balogh Laci, aki itt várja, hogy befejezzük a beszélgetést. Ja, és az első csere Szivós Márton, a mai edző. A jelenlegi Honvéd csak középcsapat, de imádom Hosnyánszky Norbertéket. Jó társaság, és nekem köldökzsinór a sporthoz a klubnál folytatott sportorvosi munka. A válogatottat már nem vállaltam, fárasztó lenne az újabb olimpiai torna. Operálni elég bejárni az Uzsoki utcába, nem kell miatta Tokióba utazni...

– Voltak kedvencei a játékosok között?
– Persze, elsőként mondanám Lemhényi Dezsőt, akinek később mindkét csípőízületét megoperáltam. A műtét másnapján mentünk vizitelni, Butykó állt a kórterem közepén a belőle kiálló csövekkel és élménybeszámolót tartott. Bölcs meglátásaiért Gyarmati Dezsőt is nagyon kedveltem, szerettem a Konrád testvéreket, leginkább Jánost. Molnár Tamás „Papesz” akár egy sakkozó, előre tudta, mi fog történni a vízben. A fiatalabb generációból a bőbeszédűnek aligha nevezhető Biros Péter fogott meg, „Jól játszottál!” mondtam egyszer neki és megveregettem a vállát, mire így szólt: „Nem kellett volna?” Benedek Tibor fő erénye a kitartása volt, az utolsó másodpercig tudott harcolni. Az elődöm, dr. Pavlik Gábor csípőjét is én tettem alkalmassá a további kosárlabdázásra – de nem volt nehéz, mert előtte is csak állt a pályán. A másik oldali beavatkozást halogatja, pedig korban aligha fog utolérni, hozzám képest kölyök még a 79 évével...

– Közismert a traumatológusok baráti viszonya a betegekkel. Hogyan születtek meg a becenevei, hiszen a Tóni bácsi mellett a Puci, de Pucus bácsiként is szólítják?
– Negyven évvel ezelőtt hathetes továbbképzésen vettem részt a Péterfy Sándor utcai kórházban, ahol egy korombeli társam, dr. Feczkó József a műtősöket és a betegeket is a „Nudlincás Puca” névvel illette. Megpróbáltam átvenni tőle, de csak a másodikat sikerült, ebből lett a Pucika, a többit a betegek tették hozzá...

– A vízilabdázók sikereivel együtt jár a győzelem utáni fürdetés. Dr. Gábor Antal hányszor esett merénylet áldozatául?
– Számoltam, pontosan tizenegyszer. A pesti női Európa-bajnoki győzelem, a montreali vb-elsőség, a Honvéddal hatszor a bajnoki cím, egyszer az európai kupaelsőség után. A Millennium Masters győzelme persze hasonló következménnyel járt, de bevallom, a 2015-ös barcelonai világbajnoki aranynál csaltam kicsit, mert érezve a veszélyt, előre levettem a hosszúnadrágom...

– Manapság is rendszeresen operál. Mivel tartja magát karban?
– Egyszerűen szeretem, amit csinálok. A műtőben sohasem fáradok el – ha véletlenül kevesebb munka volt az osztályon, az nekem fárasztóbb volt. Természetes nekem az évtizedek óta megszokott tempó, karórát csak megszokásból hordok, sohasem pillantok rá. Szeretek fúrni-faragni, az asztalos- és lakatosmunka sem hoz zavarba, régebben a kórházi műszereket is javítgattam. Kocsival járok ma is, szeretek vezetni, néha még egy kis száguldozás sincs ellenemre. Mindemellett mindig boldogan mentem az uszodába, ha kell, 25 éves vagyok a játékosok között.

– Mit szeretne még elérni? Mi kell még az elégedettségéhez?
– Kaptam jó néhány kitüntetést, elégedett lehetek azzal, ahogyan a szakma és a sport elismert. Családi háttér nélkül ez nem ment volna. Hálás vagyok érte, feleségemet a gyógytornászképzőben ismertem meg, később elvégezte a Testnevelési Főiskolát és hosszú ideig a sport közelében dolgozott. Örültem annak is, hogy Áron és Attila fiam a siketek válogatottjának szakvezetőjeként nemzetközi sikereknek lehetett részese. Büszke vagyok a négy unokámra, a volt juniorválogatott vízilabdakapus Kincső már fogorvos, Virág jövőre végez ugyanott, Ágnes közgazdász lesz, Olivér még gimnazista – lám-lám, sehol egy traumatológus utód. Szeretnék megérni még jó egészségben egy újabb pólós olimpiai aranyérmet. Végül, de nem utolsósorban, legyen már vége a pandémiának, és hadd dolgozhassunk újra úgy, mint régen! Van mit tennünk...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 22-i lapszámában jelent meg.)