Ulpianus nyomdokain – a sportért rajongó Mádl Ferenc emlékezete

Hadd kezdjem a személyes emlékkel. Tanárom volt az ELTE jogi karán, egy félév jutott neki a kilencből a nemzetközi magánjog tudós oktatójaként, ami érthető, hiszen a téma (külföldi ügyletek) nem volt éppen magától értetődő a hetvenes évek közepén.

Emlékeim szerint halk szavú, de sokat mondó előadó volt, empatikus szemináriumvezető. Mosolya nem volt erőltetett, akkor sem, amikor időnként megjelent a kari futballbajnokság pénteki, szinte vérre menő mérkőzésein az Orczy-kertben. A mellette állók hallhatták tőle néha, hogy „Szép volt!” , de ha hallották, nem sokat láthattak a meccsből, mert meghúzódott a háttérben. Aztán amilyen csendben jött, olyan halkan ment, ha elszólította a dolga.

Akkoriban a tekintély többnyire gátat szabott annak, hogy az oktatók és a diákok felszabadultan fecsegjenek egymással, így már köztársasági elnök volt, amikor megtudtam róla, hogy naponta úszik, ifjan atletizált, kedvelte a labdajátékokat, síelt.

Mindezt megerősítette a Magyar Piarista Diákszövetség hírlevele, amelynek halálakor kiadott különszáma sajnálja, hogy elmaradt az interjú, amelyben szerettek volna beszélgetni vele sportszeretetéről is.

A piaristák a kulcsszó itt, hiszen a rend veszprémi gimnáziumában tanult. „Komoly szellemi erőforrást jelentett az iskola, azt hiszem, mások nevében is mondhatom, áldjuk a szüleinket, hogy annak idején ide írattak minket” – mondta később, az pedig könnyen kitalálható, hogy ott szerette meg – a sportot is. Köszönhetően annak, hogy a rend iskoláiban ősi hagyománya van a versenyzésnek, az egészséges életmódra nevelésnek. Nem is akármilyen szinten, hiszen a régi Nemzeti Sportokat találomra fellapozva kiderül, hogy ott voltak futballban (1906: „Meglepő volt a Piaristák fölényes játéka a Rőser-intézet ellen” ), úszásban (1910:  „A legjobb középiskolai úszógárda idén is a piarista gimn.-é volt”  ), asztaliteniszben (1943: „Király Baba is indul a Piaristák versenyén”), kézilabdában (1943: „A sáros, mély talajon a Piaristák egyenlő ellenfele volt a bajnokjelöltnek” ), kosárlabdában (1944: „A Baross támadott, a Piaristák egységesebbek voltak”  ) és végül jégkorongban (1947: „A középiskolás bajnokság döntőjében: 1. Szent István ker., 2. Piaristák”) is.

A háttér tehát biztos, s persze nem csupán a gyakorlatban. Mert hiába volt tudós professzor, miniszterként tiltakozott az ellen, hogy akár a szülők, akár a pedagógusok, akár a gyerekek a szellemi produkciót előbbre helyezzék a test nevelésével szemben. Klasszikus műveltsége jóvoltából magától értetődően hivatkozott a görög bölcsekre, szűkebben Platónra, aki elsőként beszélt a kettő egységéről, s lett iskolateremtő, hiszen a Kalokagathia eszméje, a test és a lélek harmóniája ma is ideál (és sajnos többnyire hiánycikk).

Utalt Szent-Györgyi Albertre is, hiszen a Nobel-díjas tudós számtalanszor beszélt arról, hogy a nagy egyetemeken, így Oxfordban, Cambridge-ben is tapasztalta, hogy a hallgatók szobája telis-tele van sporteszközzel, az ilyesmi arrafelé természetes, mert tudják, erő híján a szellemi potenciál sem lehet teljes. Az pedig már Mádl professzor következtetése (is), hogy a sportra, a mozgásra ösztönzés azért különösen fontos, mert a testnevelésnek különleges szerepe van abban, hogy egészséges, jellemes ifjak hagyják el az iskola padjait. „A vérbeli testnevelő mindig azt tanítja, amit a gyerek érdekében a legjobbnak lát. Meggyőződésem: a pedagógus, a testnevelő tanár lelkiismerete a meghatározó”  – áll a Testnevelés című lapnak adott interjújában (1993).

Egy köztársasági elnöknél többnyire a protokoll szabja meg, miben és hogyan nyilvánul(hat) meg – a sportról szólva is. Mádl Ferenc hivatali idejére az athéni olimpia (2004) esett. Korábbi terveitől eltérően nem utazott el a játékokra, ám itthonról törődő figyelemmel kísérte a magyar küldöttség szereplését. Miközben a másodszor aranyérmes Nagy Tímeának és a szintén bajnok Igaly Diánának meleg szavakkal gratulált, a kalapácsvető Annus Adrián, a diszkoszvető Fazekas Róbert és a három súlyemelő, Kecskés Zoltán, Kovács Zoltán, Gyurkovics Ferenc doppingügyére is kitért üzenetében:   „Szomorú, hogy a magyar sport, becsületes sportolóink teljesítményének megítélését is befolyásolja az a tény, hogy a NOB több magyar sportolót is kizárt az olimpiáról.”

Nem ez az egyetlen eset, amikor némi szigor jellemzi az állásfoglalását. Az egyre szaporodó kivételes honosítási kérelmeknél enyhén szólva is cáfolta, hogy a cél szentesíti az eszközt. Sokáig húzódozott például attól, hogy 2003-ban áldását adja a szlovákiai magyar hokis, Sille Tamás állampolgársági kérelmére, a Nemzeti Sport úgy vélte, kézilabdás tapasztalatai miatt: „A zuhanyhíradó szerint, Pérez esete váltotta ki Mádl Ferenc haragját, a köztársasági elnök ugyanis hallotta nyilatkozatát a vb után, amelyben a kubai – finoman fogalmazva – törte a magyar nyelvet.”

Hogy békésebb vizekre evezzek, különleges gesztussal élt 2003 novemberé­ben, az Évszázad mérkőzése, az angol–magyar (3:6) fél évszázados évfordulóján. Az Aranycsapat még élő tagjait, Grosics Gyulát, Buzánszky Jenőt, Sándor Károlyt, Várhidi Pált és a gárda tizenkettedik emberének is nevezett Szepesi Györgyöt fogadta a Sándor-palotában, ahol mindannyian emlékérmet és plakettet kaptak. Puskás Ferenc rossz egészségi állapota miatt nem mozdulhatott ki a kórterméből, ám a köztársasági elnök a kórházban személyesen adta át az emlékérmet neki.

Buzánszky Jenőt pedig külön is köszöntötte 80. születésnapján (2003), leveléből kiderül, milyen értékrenden nyugodott sportszeretete: „Életutaddal olyan lehetőséget mutatsz a fiataloknak, amely megerősítheti bennük a sport iránti szeretetet és alázatot. Megmutatja azt az erőt, amely a kivételes emberek sajátja: a játék szeretetének mindent legyőző erejét.”

Öt esztendőn át volt köztársasági elnök, nem jelöltette magát újra, azt mondta, megtette a kötelességét. A római jog Ulpianustól ismert, ars poeticájának is tekinthető hármas alapelvére építve: „Honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere”, azaz: „Élj becsületesen, ne bánts senkit és add meg mindenkinek a magáét.”

Talán nem is annyira erőltetett a sportra is vonatkoztatni az ulpianusi követelményt, ahogy azt is, amit az UNESCO-konferencia plenáris ülésén mondott 1993-ban:  „A kultúra olyan, mint a flóra, amelyben minden egyes fának, bokornak és fűszálnak megvan a maga helye és szerepe. Mindazonáltal nem a fák, hanem a bokrok és a fű tudnak a sivatagnak leginkább ellenállni. Ez az igazság a kultúrára is áll. Csak azok a közösségek tudnak és fognak fennmaradni, amelyek – kis népességük ellenére –, miközben magukba szívják az uralkodó kultúrák befolyását is, kötődnek és ragaszkodnak gyökereikhez, képesek megőrizni nemzeti önazonosságukat és nem esnek divatos tendenciák áldozatává. Az emberiség csak így tudja megőrizni a kultúrák eredeti sokszínűségét és gazdagságát, tehát lényegadó jellegzetességét, csak így menekülhet meg egy globális homogenizáció fenyegető sivatagától.”

Ebben megállapodhatunk.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 29-i lapszámában jelent meg.)