Az író, akinek ferencvárosi szíve volt – 100 éve született Karinthy Ferenc

 

Karinthy Ferenc közismert bonmot-ja szerint, akinek nincs beceneve, az nem is igazán híres.

Könnyen beszélt, hiszen csecsemőkorától kezdve mindenki Cininek hívta. Úgy emlékezett, idősebb féltestvérei („A maga gyereke meg az én gyerekem...”) ragasztották rá a „gúnynevet” az ismert mondóka (Cini-cini muzsika) nyomán, miután megelégelték az öcs éles és szűnni nem akaró visítását.

A „Cinizés” aztán szélesebb körben is elterjedt, hála Karinthy Frigyes – írói fantáziával is megtoldott – „gyerekszáj-történeteinek”, amelyek jobbára a Színházi Élet viccrovatában jelentek meg. Mint például ez itt, 1928-ban:
„Karinthyéknál vendégség volt. Egyszerre berobog a szobába Cini, a legifjabb Karinthy és így szól:
– Papa, légy szíves, adj egy pengőt!
– Itt van – mondta Karinthy mosolyogva.
Cini zsebre tette a pénzt és kimenőben így szólt:
– De aztán vissza ne vedd, mint rendesen, ha a vendégek elmennek!”

Azt gondolnánk, a családi háttér és az ismertség gyerekfejjel még részegítőbb élménye gondolkodás nélkül a művészi pálya felé terelte, pedig dehogy: Karinthy Ferenc egészen fiatalon elhatározta, hogy nem óhajt apja nyomdokaiba lépni. „Nagyon nem akartam író lenni. Minden egyébbel megpróbálkoztam, csak hogy ne kelljen írónak lennem. Nem akartam Karinthy Frigyes fia lenni” – nyilatkozta később, miután Frigyes és – egyedi hangvételű költőként induló, ám „ördöggörcse”, azaz pszichés betegsége miatt kiteljesedni nem tudó – Gábor bátyja után harmadik Karinthyként mégis jegyet váltott a magyar szépirodalom expresszére.

Azt a „minden egyebet” eleinte a sport jelentette Karinthy Ferencnek. Hogy 11 évesen újpesti színekben korosztályos úszóversenyt nyert, amelyért jutalmul egy csokoládés mignont kapott, talán még nem szenzációs teljesítmény. Az már inkább említésre méltó, hogy 1937-ben részt vett, és az MTK tagjaként csapatban ezüstérmet nyert az országos folyamúszó-bajnokságon. A versenyen szerzett élményeit megírta a Magyarország nevű lapba, szerzőként akkor jelent meg nyomtatásban először a neve. A „Kis Duma a nagy Dunaúszásról” című tudósítás meglepően stílusos és jól szerkesztett, főleg, ha azt vesszük, hogy egy 16 esztendős középiskolás írta. Így kezdődik:  „Persze otthon nem akarták megengedni. Anyám egyszerűen kijelentette, hogy szó se lehet róla, apám meggyőzően fejtegette a versenyző sportok céltalanságát, különös tekintettel fiatal szervezetemre. Míg ők vitatkoztak, én csütörtök délben felszereltem magam fürdőköpennyel, kis üveg konyakkal, félkiló halzsírral, aztán elhagytam a szülői házat.”   Egy csaknem negyven évvel későbbi naplóbejegyzésében mellékesen megjegyezte, „apám, akinek odaadtam, teljesen átírta, úgy adta le és jelent meg”.

A folyamúszó-bajnokságon a következő két évben is szerencsét próbált (az 1938-as viadalt négy nappal apja halála előtt rendezték, de aligha ezért adta fel a versenyt), noha ekkoriban már a vízilabda jelentette neki a sportolás non plus ultráját. 1935-től kezdve kirobbanthatatlan tagja iskolája, az Eötvös József Gimnázium pólócsapatának, s hamarosan a középiskolai válogatottban is felbukkan a neve. Igaz, egy későbbi írásában megjegyezte, hogy az osztrákok elleni 10:1-es sikernek az egyetlen bekapott gólját a Virradat című hetilap az ő nyakába próbálta varrni, noha a labda közelében sem volt. „Ez csak az ellenlábas Pesti Naplónál dolgozó apámnak szánt sportszerűtlen mélyütés volt.”

 

A tehetséges fiú az MTK-hoz igazolva igyekezett még jobb játékossá válni: eleinte a korosztályos csapatokban kapott lehetőséget, az 1940-es bajnoki szezonban pedig a felnőttek között is megmérethette magát. Ennél tovább viszont nem tervezhetett, mert a kék-fehér klub a zsidótörvények miatt feloszlatta magát. Csapattársai zöme a BSE-hez szerződött, Karinthy Ferenc viszont a Ferencvárost választotta, ahogy arról a Nemzeti Sport 1940. október 8-i száma is beszámolt.

A bekket játszó Karinthy az 1941-es bajnoki szezonban be is mutatkozott a zöld-fehérek között. Nem volt állandó kezdő az idényt végül a harmadik helyen záró együttesben, de amikor játszott, jó teljesítményt nyújtott. Legemlékezetesebb mérkőzése egyértelműen az Újpest elleni volt, amelyen, – és itt most idézzük a korabeli Nemzeti Sport év végi összegzését –  „a második félidő elején a partra vitte Kislégit, az UTE legveszélyesebb játékosát. Ez az idény folyamán egyik leghasznosabb tevékenysége volt.”

Mára mindez a feledés jótékony homályába veszett epizód volna csupán, ha Karinthy Ferenc – karrierje sportolói csúcsteljesítményét – nem emeli fel a szépirodalom szintjére a Ferencvárosi szív című novellájában. A történet, túlmutatva persze a sport rétegén, dokumentarista módon követi a valóságot (a realista prózát élete végéig igazodási pontként tekintő Karinthy Ferencnél ez egyáltalán nem meglepő), a nagyszerű Németh Jamesz, a kapus Bródy György vagy a mitológiai szintre emelt ellenlábas Kislégi is saját néven szerepel. A cselekmény rém egyszerű: a formálódó Fradi megpróbál nem veszíteni a gólzsák Kislégivel felálló, esélyesebb Újpest ellen, s a veszélyes centert az újonc Karinthynak kellene fognia. Nehezen boldogul, ám 1:1-nél cselt vet be: verekedést provokál, aminek hatására mindkettejüket kiállítja a bíró. Mivel az akkori szabályok szerint a kiállított csak a következő gólnál térhet vissza a medencébe, Karinthy önként vállalt, odüsszeuszi leleménnyel megvalósított küldetése sikerrel végződik.

„Két ököllel sújtott a fejemre, hogy a csigolyám beleroppant, s a következő pillanatban csak összegubancolódott, ficánkoló testek látszottak azon a helyen, egy-egy kinyúló, s újra elmerülő véres végtag a fehér tajtékban, mint a harcoló krokodilusok a Tarzan filmben. Rúgtuk, marcangoltuk és haraptuk egymást, a víz felett és víz alatt, köröttünk vörös hab a kék medencében. – Megöli, megöli! – kiabálták a partról (mármint Kislégi engem), míg végre a bíró is odanézett.”

A bronzérmes szezon után az egyetemi tanulmányai, s főképp a háború messzire sodorta az élsporttól, de 1945-ben visszatért a Ferencvároshoz, és két idényen keresztül szerepelt az első osztályú csapatban, amellyel harmadik, majd negyedik helyen végzett. Onnantól kezdve viszont – egy rövid, a Fáklya Opera együttesében játszott másodosztályú idényt nem számítva – már csak írt a pólóról, jobbára novellákat, bár Víz című egyfelvonásosának főszereplője ugyancsak volt vízilabdázó. A fentebb emlegetett Ferencvárosi szív személyes történet, a Víz fölött, víz alatt című írás viszont inkább a megszállottság általános természetrajzát próbálja megfogni egy, a kiöregedésről tudomást sem vevő vízilabdázó pályaképének megrajzolásával. Kiemelendő még a Kék-zöld Florida című prózája, amely fiktív nevekkel, ám jól felismerhetően villantja fel az 1956-os olimpiát követő, a Sports Illustrated szervezésében megvalósuló amerikai turnét, amely a forradalom bukását követően hazatérni nem kívánó magyar sportolók hírverő-pénzszerző körútja volt. A novellában a vízilabdázók floridai portyája csak díszlet, a szöveg nem a sportról, hanem az emberi kiszolgáltatottságról és az a mögött rejlő kényszerről, érdekről és ösztönéletről szól. A végső jelenetben a magyar olimpiai bajnokok látványos bemutatója ókori gladiátorjátékká silányul, és miközben a történetben a floridai uszoda véres vízéről olvasunk, nem tudunk nem gondolni a valóságban egészen más körülmények és motivációk miatt „elszíneződő” melbourne-i medencére...

Karinthy Ferenc íróként témát, magánemberként túlélési praktikát talált a sportban. A vízilabdás közeget haláláig családtagnak tekintette (1959 és 1970 között az FTC úszószakosztályának elnöke volt), a mindenkori legjobbakkal baráti viszonyt ápolt (Peterdi Pál és Kárpáti György vízilabdás anekdotakönyve, a Cini és a többiek című kötet is erről tanúskodik), és gyakori külföldi utazásai során sosem mulasztott el találkozni az éppen azon a vidéken (jobbára Olaszországban) élő játékosokkal – ezekről Naplójában is feljegyzéseket készített. Ami pedig a sportolást illeti, napi szinten úszott, télen rendszeresen síelt, nyáron, főként leányfalui nyaralójában futballozott, lábteniszezett, fejelt, kajakozott, de remekül pingpongozott és teniszezett. Az élete utolsó másfél évtizedében mentális betegséggel, főként depresszióval küzdő író 1988-ban vízilabdázott utoljára, amikor egy szegedi magyar–olasz válogatott találkozó „előmérkőzésén” három gólt dobott az újságíró-válogatott játékosaként. Tette mindezt egy nappal a hatvanhetedik születésnapja előtt, a szervezőktől kapott 67-es sapkában. További négy születésnap jutott még az ekkoriban már jobbára csak szökőévenként jókedvű egykori tréfamesternek – 1992. február 29-én, szökőnapon hunyt el.

AKI PUSKÁS JEGYZETEIBŐL TANULT – KARINTHY FERENC ÉS A FUTBALL

Amikor a kitűnő irodalomtörténész, Tarján Tamás (1949–2017) a kilencvenes évek közepén arra vállalkozott, hogy gyűjteményt szerkeszt a magyar irodalom futball témájú novelláiból, Karinthy Ferenc (1921–1992) Labdarúgók című elbeszélését emelte előre nyitásként. A Tizenegy dressz című, Bereményi Géza, Darvasi László, Esterházy Péter, Ferdinandy György, Kőrösi Zoltán, Kukorelly Endre, Mándy Iván, Módos Péter, Moldova György, Nagy Gáspár, Örkény István, Spiró György és Tandori Dezső írásait is bemutató kötet „kezdőrúgójának” neve a sport világában erősebben kapcsolódik a vízilabdához (miként azt összeállításunk vonatkozó cikke is alátámasztja), ám a futballhoz is különös vonzalom fűzte. Olyannyira, hogy már három és fél éves korában labdarúgókalandjáról számolt be a Nemzeti Sport, igaz, a környezet ekkoriban még meglehetősen sajátos volt: a hírneves édesapával, Karinthy Frigyes íróval készült sportos interjú előtt – a leírás szerint – a riportalany éppen kisfiával focizott budai otthonában, labdaként egy gyufaskatulya szolgált, kapuként pedig a két zongorapedál közötti rész.

Ugyanez a lakás, az akkori Verpeléti, mai Karinthy Frigyes úti ház volt a helyszíne apa és fia jóval későbbi futballélményének, amelyet Ferenc inkább csak közeli megfigyelőként élt meg és beszélt el aztán A jó hiénák című írásában. A történet főszereplője Klug Frigyes játékvezető, aki később, Karinthy Frigyes halála után segített megmenteni a súlyos adósságot öröklő család ingóságait, így a fentebb már említett zongorát is. A licitálókat a nyilvános árverés előtt gondosan lefizető futballbíró lovagias cselekedetével régi tartozását fizette vissza, legalábbis a családi tanú változata szerint.

„Frici bácsi apámnak druszája, tisztelője és régi jó barátja volt, azt hiszem még iskolába jártak együtt és később ugyanabba a kávéházba. Anyagiakra nézve ő is csak annyi, mint a többi barát – valami kis külföldi ponyvagyártó cég hazai megbízottja, de ha ide írnám a vezetéknevét, sok öreg futballrajongó szíve megdobbanna. Frici bácsi ugyanis az ország egyik legismertebb futballbírája volt valaha, a maga idejében – mert nemcsak a játékosok öregszenek ki a múló évekkel, de a bírák, még a taccsbírák is. Sok nagy rangadó, sok nemzetközi válogatott mérkőzés emlékét őrizte lakásában: szalagos koszorúkat, kupákat, szobrokat; és sok botrányos bíróverés emlékét szívében, de ezekről nem maradt dokumentum.”

És itt Karinthy Ferenc rátér tízévesen átélt élményére, amely szemében örök bizonyíték maradt a szomszédban, a Verpeléti út 4–6. szám alatt lakó Klug Frigyes és édesapja hűséges barátságára.

„Az egyik nyári vasárnapon, alkonyattájban egyszerre botokkal hadonászó, vérszomjas, ordítozó emberekkel telt meg a Verpeléti út: a közeli BEAC-pályáról jöttek, s a bírót akarták meglincselni, aki a mérkőzés után rendőrök fedezete alatt, állítólag álruhában szökött el a szurkolók bosszúja elől. Frici bácsinak volt annyi esze, hogy ne a lakásán bújjék el, hanem minálunk: az előszobában könyörgött, adjunk neki menedéket. A szurkolók azonban rájöttek a cselre, és most már a mi házunkat ostromolták, döngették a kaput, amelyet a házmester elővigyázatosan bezárt, botokkal verték, rúgták, be akarták törni, kiabáltak, hogy gazember, lepénzelt áruló, agyon kell ütni!

Frici bácsit akkor apám mentette meg. Habozás, remegés nélkül kiállt az ablakba, s érces hangon beszédet rögtönzött. A tömeg, amikor megpillantotta, elcsitult: apámat mindenki ismerte Lágymányoson. Nagyon ügyesen és meggyőzően beszélt: mindenekelőtt merészen elismerte, hogy a futballbírónak igenis ő adott menedéket. Adott pedig azért, mert nem vak szenvedély, de az igazság józan keresése volt egész életének jelmondata. Most sem lehet hűtlen az elveihez: szavát adta, hogy az ügyet kivizsgálja, s ha valami szabálytalanságot talál, a megtévedt bíró nem kerülheti el a megtorlást. Akit érdekelnek a fejlemények: ő mindenkor rendelkezésre áll a Hadik-kávéházban. Most pedig arra kéri a tisztelt polgártársakat, térjenek haza békével, mert a düh rossz tanácsadó. [...] Bátor fellépése és nagy lágymányosi tekintélye nem is maradt hatástalan: még egypár kósza abcúg, elszórt pfujolás hallatszott, aztán a szurkolók morogva, nevetgélve szétszéledtek, s a környék vendéglőiben tárgyalták tovább a mérkőzést. Frici bácsi megölelte apámat, és ígéretet tett: meg fogja hálálni ezt a mai napot.”

Visszatérve a Tarján Tamás által kiemelt, Labdarúgók című novellára: a cselekmény helyszíne egy Duna-parti falu, ahol a pesti nyaraló gyerekek összecsapnak a futballpályán a helyi csibészekkel, és a kezdeti biztató jelek, kedvezőbb feltételek (például a mezítlábasokkal szemben előnyt jelentő futballcipők) ellenére végül csúfos vereséget szenvednek. Nem nehéz azonosítani az ihletforrást kínáló környezetben Leányfalut, ahol családi nyaralójában sok időt töltött Karinthy Ferenc, nem mellesleg gyakorta összejárt a Honvéd-csatár Tichy Lajossal (és ha igaz az anekdota, együtt lopták le egy leányfalui víkendházról az Eladó táblát, hogy aztán a kispesti stadion kerítésére tegyék ki). A vízparti fejelések, lábteniszpartik visszatérő témái az író személyes történeteinek, de Naplójában találunk „komolyabb” futballélményre utaló bejegyzést is. Például az 1967. május 21-i dátumnál: „Színészek–Újságírók mérkőzés a Népstadionban. 85 000 néző, és mind a színészeknek szurkol, ellenünk, mivel én az újságíróknál játszottam, hagyományos jogon, már vagy 6-7 éve. Körülbelül el tudtam képzelni a meccs közben, mit érezhetett az a néhány szerencsétlen ókeresztény a Colosseumban, kb. ilyen egységes ellenérzés és ellenszurkolás közepette. De azért győztünk, 3:1-re. Én egy félidőt játszottam, hátvédet, azalatt nem kaptunk gólt. A közönség csalódottan távozott.”

Karinthy Ferenc ismert sztorija az 1952-es bécsi Békekongresszusról megőrzött beszámoló, a nemzetközi kommunista kirakateseményre meghívott Puskás Ferenc felemás lelkesedésének sajátos lenyomata. A magyar válogatott ünnepelt csatára nemigen törődött a hivatalos programokkal, viszont keresetlen megjegyzéseket tett némely népszerű előadóra (mint megállapította, Lukács György filozófus „füstöl, mint a ganéj” , Andics Erzsébet történész asszony pedig  „harminc éve jó csaj lehetett” ), és este elvitte mulatni Karinthyt és Juhász Ferenc költőt a bécsi éjszakába. Utóbb szóvá tették egyesek a magyar delegációban, hogy a futballista nem mutat kellő érdeklődést a kongresszus eseményei iránt. Innentől adjuk át a szót a szemtanúnak...

„Erre, úgy látszik, Puskás magába szállt, és a következő nap megjelent pipec kiöltözve, barna öltöny, nyakkendő, mandzsettagomb. Mondanom sem kell, hogy minden reflektor azonnal üldözőbe vette, filmezték, senkit sem érdekelt például Jean-Paul Sartre, aki szintén ott volt Bécsben. Csak – Puskás.
Öcsinek is volt, mint mindenkinek, egy bekötött könyve, rajta a felírás: Ferenc Puskás. Azt hiszem, éppen valamelyik afrikai küldött szónokolt, amikor Puskás elkezdett jegyzetelni. Több nyelvre fordították a beszédet, de Öcsi akkor még spanyolul sem tudott, nemhogy a többi nyelven.
Fél percig jegyzetelt, aztán összecsukta a könyvet és elment. Többet nem láttuk a kongresszuson.
Az egy hét leteltével utaztunk haza. Nagy hideg, csontrepesztő tél volt, a vonat valamiért nem jött, mindenki hullafáradtan téblábolt a pályaudvaron, csupán Lukács György hangját hallottam innen-onnan: »Kérem szépen, Grillparzer csak a második korszakában volt reakciós...«, meg ilyeneket. Gyuri bácsi agyonverhetetlen volt!
És akkor Méray Tiborral, aki azóta már Párizsban él, odamentünk Puskáshoz és azt mondtuk neki:
– Puskás elvtárs, a mi jegyzeteink hiányosak, megkérnénk, ha kölcsönadnád a tieidet...
– Elmentek ti a francba! – kiabálta. – Gazemberek...
Azért ma sem hagy nyugodni, hogy mi lehetett az a néhány szó, amit az afrikai küldött beszédekor Puskás papírra vetett...”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 29-i lapszámában jelent meg.)