Klub, csapat, egyén – Ballai Attila publicisztikája

MÁR NEM KÉTARCÚ a Ferencváros futballcsapata, mert a jobbik, a szebbik arcát pillanatnyilag elveszítette. Önmagában azzal is, hogy kontinentális kupaszereplése csütörtökön véget ért, így a továbbiakban nincs két „színpad”, amelyen felléphetne, továbbá azzal is, hogy Plzenben, az Európa-liga-visszavágón azt a formáját futotta, amelyet Felcsúton, majd a Paks ellen a Groupama Arénában. Így lett e három összecsapás végeredménye 1–0, 2–0 és 3–0. Azaz 0–1, 0–2 és 0–3.

Mégsem ülök fel az aktuális közhangulatnak és vázolok fel apokaliptikus képeket az összeomlásról. Hiszen az FTC sorozatban harmadszor élte meg a nemzetközi porondon a tavaszt – a naptár szerint a télutót –, az El csoportkörében nyolcból négy meccset megnyert, ami bravúr, az NB I-ben pedig a közelmúlt botladozásai miatt ugyan jelentős hátrányba került a Puskás Akadémiával szemben (vasárnap este újra ötre csökkentheti), de az előző hat bajnoki címet besöpörte – az ötnegyed évszázados klubtörténetben példa nélküli e sorozat –, egyetlen versenykiírásban sem szerepel, hogy minden fordulót követően vezetnie kell a tabellát, és mostani hátránya sem ledolgozhatatlan.

Ennek az írásnak azért sem az a célja, hogy bántsam a Fradit, mert ez jelenleg nem túl nagy szellemi kihívás. Ettől még, bevallom, az idei Fradi bánt engem, és ezzel messze nem vagyok egyedül. Igazolásként a Ferencváros régen meghirdetett és soha vissza nem vont, a fontossági sorrendet tükröző klub-csapat-egyén hármas egységének szellemében idézünk nyilatkozatokat a plzeni 0– 3 után. Kubatov Gábor elnök: „A stadionban a fradisták közül csak a szurkolóink nyújtottak a Fradihoz méltó teljesítményt”. Robbie Keane vezetőedző „…a Ferencvároshoz méltatlan teljesítményt nyújtottunk. …Azt is mondhatnám, három gólt ajándékoztunk a Plzennek. Nem volt meg bennünk a küzdőszellem, márpedig ez a futball alapja. Ebben a sportágban a sok futás és a kemény meló jelenti a kiindulópontot, de mi az első félidőben, ne szépítsük, semmit sem vittünk ki ebből a pályára. …Gyakorlatilag lábon lőttük magunkat az első félidőben, borzasztó volt a teljesítményünk.” Gróf Dávid kapus: „…úgy éreztem, hogy túl akarjuk élni a meccset. Nincs mentségünk. Ki lehet kapni, de erre nincsen semmilyen magyarázat. Az ellenfél rugdosta a gólokat, azt éreztem, teljesen elfogyott a csapat. …a mai totális csőd volt.”

Az értékelésekben tehát teljes az egyetértés. A pályán látottakkal ellentétben. A fenti vélemények elsősorban a küzdőszellemet, azaz a lelket kérik számon, én legalább ennyire vagy még inkább a mentális felkészültséget, az észt. A koncentrációt, az automatizmusokat, az egységet. Mindezek hiánya vezetett az első kapott gól utáni összezuhanáshoz; az olykor a „bambaság” határát súroló reakcióidőkhöz; a ki- és lepattanó labdák átengedéséhez, ezáltal cseh ziccerekhez és gólokhoz; a saját tizenhatos előtti életveszélyes labdavesztésekhez; az ugyanebben a zónában megkockáztatott, mindenféle várható hozadék nélküli, roppant rizikós keresztpasszokhoz; az ellenfél térfelén elkövetett, teljességgel felesleges, a hazaiaknak az időhúzásra remek alkalmakat kínáló szabálytalanságokhoz, indifferens szituációkban, hátulról a hazai játékosok felborogatásához; az ötlettelen akciókhoz, a blokkokba püfölt lövésekhez. A legjellemzőbb, jelkép értékű mozzanat az volt, amikor 0–1-nél, kecsegtető helyzetből, 18 méterről elvégzett szabadrúgásnál Eldar Civic a sorfalat elkerülő, a jobb sarok felé tartó lökete az érthetetlenül ott bóklászó, a védelmi vonalat ezzel szélesítő Kristoffer Zachariassen hátán csattant. A Ferencváros a szó szoros és átvitt értelmében is háton lőtte magát.

Vajon miért? A magyar bajnokságot illetően könnyebben találunk választ. Mert a légiósok többségének az NB I nem inger. Ők az európai porondhoz mérik, ott akarják megmutatni magukat. Már csak az egyéni karrierépítés miatt is, hiszen nem valószínű, hogy bármelyikük is azt tervezné, hátralévő éveit az Üllői úton futballozza végig, visszavonulása után a népligeti utánpótlásbázison pallérozza a kölyköket, és Mosonmagyaróvártól Záhonyig a Fradi-öregfiúkkal járja az országot. Ráadásul, mint fentebb utaltunk rá, az előző hat bajnokságot az FTC nyerte meg, a hetedik ezért még mindig szinte magától értetődőnek tűnhet. Ha csak a közelmúltat vesszük, lám, egy ideig a Kisvárda, majd a Kecskemét, aztán a Paks is „izmozott”, de idő kérdése volt, meddig bírják az erőltetett menetet, ami a Fradinak még sétagaloppnak tűnt. Meg aztán e három-négy földrész számos országából összesereglett társulatnak nincsenek személyes élményei, dacforrásai; ifistaként nem érezhették, hogy Debrecenben nem megérdemelt vereséget szenvedtek, Győrben nem fütyülték ki és nem dobálták meg őket, Békéscsabán egyiküket sem rugdalta rojtosra egy vaddisznó bekk, Szombathelyen nem mutattak be nekik a buszhoz menet. Valószínűleg nem is tudnak e városok némelyikének létezéséről. Miként arról sem, hogy a Ferencvárosnak nemhogy országos, de nemzeti szurkolótábora van, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai hívekkel. Ezt részben persze azért sem sejthetik, mert ismeretlen előttük Erdély vagy a Felvidék léte is.

Ez nem az ő hibájuk, nem is a Ferencvárosé, ez rendszerhiba. A nemzetközivé vált labdarúgás rendszeréé. Persze kiküszöbölhető, ha – mint a Plzenben – a kezdő tizenegyben egyszerre lép pályára Martin Jedlicka, Václav Jemelka, Matej Vydra, Lukas Cerv, Lukas Kalvach, Pavel Sulc, azaz hat cseh, csereként beszáll még Milan Havel is, a tréner pedig Miros­lav Koubek, a Poldi Kladno és a Sparta Praha korábbi kapusa, aki több mint négy évtizedes edzősködése során körbejárta hazáját. Ezért a cseheket lehet irigyelni, de lemásolni nem. Ne ábrándozzunk, futballunk jelenlegi merítési lehetőségei és néhány csúcsjátékosunk jövedelmi viszonyai mellett a Fradi nem állíthat ki magyar többségű csapatot – illetve igen, de akkor nem éri meg háromszor egymás után az európai kupák egyenes kieséses szakaszát.

Ami persze már valódi inger, részben azért sikerült eddig eljutni. Ez a nagyon sokszínű összetétel ennek valószínűleg alapfeltétele, a továbblépésnek ebben a mai formában azonban egyúttal talán gátja is. Nem véletlen, hogy Keane a vezér létét hiányolja, gondolom, azért is, mert a hozzá igazodás kényszere és/vagy vágya, az ő útmutatása és követése hozná meg a most hiányzó egységet. Ami a döntő szituációkban éppen annyira elengedhetetlen, mint egy középkori ütközetben. Ahol nemcsak magadért küzdesz, hanem a közösségért is, mert csak általa maradhatsz életben, valamint a melletted jobbra és balra állóért is, és pontosan tudod, hogy ő is a vérét adná érted. De ehhez a csatában valakinek vinnie kell a zászlót.

Ismétlem, ez az európai labdarúgás általános tünete. Egyesek Angliára mutogatnak, hiszen ott léptek pályára először csapatok hazai nemzetiségű játékos nélkül, mégis működik a dolog. Persze. Mert több tekintetben óriási a különbség. Ezt sem árt tisztázni egyszer. A Premier League a vágyak netovábbja, a végállomás, mint kosárlabdában az NBA, jégkorongban az NHL, onnan nincs feljebb, onnan senki sem akar továbblépni, hanem maradni, ha lehet, az idők végezetéig. Minden egyes bajnoki meccs csupa felemelő érzés, kihívás, élmény ellátogatni – Zalaegerszeggel és Nyíregyházával szemben – Manchesterbe, Liverpoolba, még Newcastle-ba is, és persze Londonba, az Emiratesbe, a Stamford Bridge-re.

Másrészt, és ez is nagyon fontos, az ország és a futball anyanyelve az angol. Amit mindenki megtanul, és nem a másutt jellemző néhány százas, hanem néhány ezres szókinccsel. Ott ezért lehet mélysége a beszédnek, az érzésnek, a gondolatnak. A játékosok nem csak felületes, szakmai érintkezésre képesek egymással. Ezért egy angol középcsapat egységes mozgása, a tagok minden rezdülése, gesztusa, még a gólöröm is azt a látszatot kelti, mintha mindenki az adott klubban és városban együtt nevelkedett volna fel.

Másutt erre sokkal csekélyebb az esély. Nálunk is. De Kelet-Közép-Európa egy-két, történelmi okokból is kiemelkedő egyleténél azért több a nullánál. A Ferencváros hitem szerint ezek közé tartozik. Az előző évek ezt a meggyőződést erősítették. Az előző hónapok valamelyest gyengítették. A feladat tehát adva van, ismert és megoldható. A karakterépítés folytatása, ugyancsak hármas egységben: klub, csapat, egyén.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!