Az úszó magányától a csapatjáték öröméig – Mohácsi János és a sport

 

– A színházi holt idényben mennyire kötötték le az olimpia versenyei?
– Nyáron általában nem vállalok semmit, így szívesen nézem a sporteseményeket. Most kissé nehezebb volt az időeltolódás miatt, de azért nyugodtan mondhatom: Tokió eseményei sem maradtak ki az életemből. És persze, nagyon szurkoltam versenyzőinknek. Teljesítményüket nagyon tudom értékelni: az egyik tanáromnak az volt az elve, hogy az országos tanulmányi versenyen sem az számít, ki győz, hanem hogy egy intézményből hányan jutnak el a legjobbak közé. Ezért tartom lényeges változásnak, hogy megtanultunk örülni a hetedik helyezésnek is, és nem vesszük a fejét annak az esélyesnek, aki „csak” dobogós helyen végzett. Mert szerintem egyértelmű, hogy a kétszáz méteres pillangóúszás nyolcadik helyezettje sem gyakorolt kevesebbet, mint a remekül helytálló Milák Kristóf...

– Szavaiból kitűnik, hogy avatott a témában. Mi ennek az előzménye?
– Az a tizenegy év, amelyet 16 éves koromig eltöltöttem az FTC úszószakosztálya tagjaként. Szép időszaka volt a fiatalságomnak, győzelmekkel és helyezésekkel, de egyszer csak elindultam lefelé, és nem tudtam még döntőbe sem kerülni kétszáz mellen, amelyen korábban értékes helyezéseket szereztem. Egyre jobban éreztem a különbséget, amely a korszak hazai – igaz, valamivel idősebb – nagyjai, Hargitay András, Sós Csaba és közöttem volt. A döntést az hozta, hogy mivel reggel öt és hat, illetve délután három és hat között edzésre jártam, a Szabó Ervin könyvtár egyik fiókjában szoktam az órákra készülni. Na, egyszer ott megtaláltam a híres amerikai edző, James Counsilman könyvét Don Schollanderék tíz évvel korábbi győzelmeinek titkairól. A harmadát sem végezték el annak a munkának, amit például én, ezért aztán egy hét gondolkodás után bejelentettem, hogy abbahagyom az úszást. Majd elkezdtem hobbiszerűen kosárlabdázni, és annyira megszerettem, hogy csak egy évtizede Kaposváron hagytam abba, még a megyei bajnokságban is jól szereplő csapat tagja voltam.

– Később az akkori Közgáz pénzügyi szakát sem fejezte be. Mást várt tőle?
– Nem akartam én bankszakember vagy közgazdász lenni, már akkor is színházban gondolkodtam, ahová előnynek számított egy jól hangzó második diploma. Más kérdés, hogy később vagy nyolcszor próbálkoztam a Színművészeti különböző szakán – kivéve a színészit –, de minden alkalommal elutasítást kaptam. Viszont a Közgázon sokat tanultam a gazdaságtörténeti tanszéken, kiváló tanárok – például Berend T. Iván – előadásait hallgathattam, szemináriumvezetőm pedig Kövér György volt. A nyolcvanas évek elején már létezett a fennálló rendszer bátrabb kritikája, a felülről irányított reform elképzeléseivel. A kaput végül a kötelező tantárgy, a szocializmus politikai gazdaságtana, valamint a kettős könyvelés tette be nálam. Az elsőt hadd ne magyarázzam, miért, a másodikról pedig – mint otthoni Commodore 64-használó – már tudtam, hogy gépi feladattá alakul át. Plusz akkor már amatőrként rendeztem a Mozgó Színházban. Azok közül, akikkel kezdtem, Tóth Géza még dolgozik a kaposvári Csiky Gergely Színházban.

 

– És éppen a kaposvári volt az ön pályafutásának meghatározó szakasza. Hogyan került oda?
– Édesanyám együtt dolgozott Babarczy László feleségével, aki egyszer megnézte az általam rendezett Ármány és szerelem előadást, s aztán Babarczy és Ascher Tamás közösen hívott a sokak által akkoriban poros kisvárosnak nevezett somogyi megyeszékhelyre, először csoportos szereplőnek. De én nem a színész szabadságára vágytam, komplexebbet akartam nyújtani a szakmában, színházat akartam csinálni. Nekem ott minden megvolt, ami ehhez kellett, ráadásul megszülettek a gyerekeim, óvodába, iskolába jártak. Jordán Tamás, Lázár Kati, Bezerédi Zoltán, Máté Gábor, Molnár Piroska kollégája lehettem. A Komor István, Zsámbéki Gábor, Babarczy László vezetői trió munkája kiváló közönséget is teremtett, érvényesült Babarczy azon elve, hogy az a jó színház, amelyik – a sport nyelvén – hazai pályán sikeres.

– Sohasem érezte, hogy hiányozna a színházművészeti felsőfokú végzettsége?
– Mint a versenysportban, itt is az eredmény számít, s azokban nem volt hiány. Nagyjából nyolcvan rendezésem volt az eltelt négy évtizedben. Eleinte az úgynevezett formabontó színpadra állításaim hozták a sikert, de pontosítanék: fő alapelvem a következetesség a darabhoz, a szöveghez, a társulathoz. A világ legjobb drámaírója is elkövethet azonban hibát, ezt már csak tiszteletből sem szeretem a műben meghagyni, mert megint a sportból véve a példát, csakis a kijavításuk eredményez minőségi alkotást, amely magával hozza a szakma és a közönség elismerését. Érzésem szerint ezért sem tartozom a legnagyobb formabontók közé.

– Azért a kaposvári befejezés, ami az oktatást illeti, elég formabontóra sikerült...
– Hát igen, kirúgtak az egyetem művészeti karának színházi tanszékéről. Akkor éppen érezni lehetett az ottani vezetőváltás előszelét, mellé társult egy belső feszültség: sikerületlen vizsga után egy kollégával a tanszéken belül tettlegességig fajuló vitába keveredtem, amelyre nem vagyok büszke. Bár az elbocsátó szép üzeneten okként átszervezés szerepelt...

– Szívesen alkot együtt író-dramaturg testvérével, Istvánnal. Azonosak a művészetről vallott nézeteik?
– Hála istennek, nem teljesen. István erőssége a sztori, a történetek kibontása, én inkább a dialógusokban vagyok otthon. A színpadi elképzeléseim pedig tények, ő ehhez tud alkalmazkodni. Huszonkét éve volt az első közös munkánk Nyíregyházán a Krétakör című előadással, alaposan felforgattuk vele a közvéleményt, szinte minden díjat elnyerve a később POSZT-nak hívott találkozó elődjén.

– Ugyan nem idegenkedik a zenés műfajtól, viszont operát egyetlenegyszer rendezett: az Aidát 2014-ben, egy miskolci fesztiválon, a város jégcsarnokában. Nincs folytatás?
– Nekem nagy a műfaji távolság a próza és az opera között. Az Aida munkái során is éreztem kényszert változtatásra, csakhogy a zenében ez lehetetlen, amit megkíséreltem, azzal meg kivívtam jó néhány operabarát haragját. Bár nem lennék a témában felkészületlen, de érzem, az opera más jellegű munkát és próbatempót kíván. Elismerem a műfaj csodáit, de például a Kossuth-díjas Komlósi Ildikónak, akinek ötvenhatszor rendezték meg az Aidát, én mi újat tudnék mondani?!

– Megint egybeesés: az utóbbi öt évben mégis Miskolchoz köti évente egy-egy rendezés. Mi a közös bennük?
– Inkább azt nézzük, mi a különböző, s hasonlítsuk össze az úszósport számaival! A játék a kastélyban a pillangó, azaz a delfin varázslatos könnyedségét követelte meg Molnár Ferenc szereplőinek életre keltőjétől. Ennek ellentéte A velencei kalmár uzsorásának története, szinte éreztem benne a kétszáz méteres mellúszás minden gyötrelmét. Jóval könnyedebb műfajt képvisel a Francia rúdugrás, talán a száz háttal egyenértékű a házastársak figyelmének felhívása a valaha volt szerelemre. A Kabaré a legnehezebb versenyszám, a négyszáz vegyes, amelyre Cseh László egy korábbi nyilatkozatában azt mondta, ha a mellúszásra fordulva még érzel erőt, akkor nem fogsz nyerni: a színészekre is érvényes az erőn felüli helytállás igénye, különösen a főpróba hetében. Marad Szomory Dezső októberben közönség elé kerülő Hermelinje és vele az igent és nemet mondani egyaránt képtelen főszereplő, úszásban a nyolcszáz gyors ritmusait hordozva.

– Van a rendezésben is faltól falig monotónia?
– Hálás vagyok az úszásnak, mert éppen a magánnyal tanított meg a csapatjáték szeretetére. A színházi rendezés is csapatjáték, viszont a lendületet az úszásban elért eredményeknek köszönhetem. A célba érkezés örömét pedig hivatásomban a jelenetenkénti célba érés és a finálé utáni taps jelenti. Szeretem a szakmai díjakat, amelyben a pályám során részem volt, örülök a munkatársak kitüntetésének, de az igazi díjat a közönség adja. Fontos, hogy bejöjjön a nézőtérre, de még fontosabb, hogy milyen érzésekkel megy haza, azaz pillanatnyi rendezői üresjárat is elég az elvesztéséhez, és én ezt szeretem elkerülni.

– Mi maradt az egykori úszó gyakorlati sportszeretetéből?
– A budai lakásomból a fővárosban mindenhová kerékpárral járok, ez összesen negyven kilométert, a Radnóti Miklós Színházba például oda-vissza huszonöt-huszonöt percet jelent. Karbantart, szükségem van az autó mellőzésére. Most gondolkodom azon, hogy újra úszni járok, mert ha sok éve Pécsen bevált, most is jó lesz. Az sem baj, ha faltól falig kevés a változatossága.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. augusztus 14-i lapszámában jelent meg.)