„Szörnyű, amikor nem mozoghatok” – Peremartoni Krisztina és a sport

– Mikor volt legutóbb tekegolyó a kezében?
– Nagyon régen. Nem akarom mondani, hogy ötven éve, mert ugyebár egy nő ne dobálózzon az esztendőkkel, de fogalmam sincs.

– Nincs is ötven éve, a kilencvenes évek végén indult egy Teketória elnevezésű viadalon, s azt írták, ön volt a legjobb egyéniben.
– Tényleg? Se kép, se hang...

– Érthető, hiszen voltak nagyobb versenyei, igazolt tekéző volt.
– Erre már emlékszem. Tizenhárom esztendős koromtól öt éven át, egészen, amíg fel nem vettek a főiskolára, oszlopos tagja voltam Veszprémben a Bakony Vegyésznek, olyannyira, hogy ifjúsági válogatott is lettem. A hétvégéim úgy teltek, hogy bejártam Tolnát-Baranyát, NB I-es játékosként szinte mindenütt megfordultam az országban.

– Miért éppen a teke?
– A mamám is űzte a sportágat. Kipróbáltam, tetszett... Olyan családias volt az egész. A kocsma mellett volt a pálya, az emberek betértek egy sörre, aztán kezükben a korsóval figyelték, hogyan gurítunk. Biztattak, örültek, ha jól ment, szerettem. Ha nem vesznek fel a főiskolára, lehet, hogy még ma is versenyzek.

– Nem volt nehéz kislányként a tekegolyó?
– Nehéz volt, de bírtam, azt hiszem, stílus kérdése az egész...

– A régi újságokból tudom, hogy már színésznőként vívott, kosarazott, sőt az első aerobiklemezen a hangjára gyakorolhattak a lányok, asszonyok.
– Az én életem ilyen. Tizenévesen hét sportágban edzettem, a teke mellett kézilabdában és pingpongban is igazolt versenyző voltam Veszprémben. Iskola után elindultam, s edzettem napnyugtáig. Ez nem érdem, dicsőség, ez én vagyok.

– És persze futott is, mint mondta korábban, ha elindult, legalább egy órát kint volt a terepen. Ma is?
– Futás már nincs. Tapasztalataim szerint árt a csípőnek, az ízületeknek, a térdnek; van az úszás, úgy kétezer méter, a séta, s legalább egy óra jóga. Úszásra nincs mindig lehetőség, de a másik kettő a mindennapjaim része. Onnan tudom, hogy hasznosak, hogy jól érzem magam tőlük, ennél több pedig nem kell.

– A hiúság is vezérli?
– Nem. Csak a jóérzés. Kétségtelen, a színésznői létben nélkülözhetetlen a hiúság, jó hajtóerő, meg ugyebár a jelmezekbe bele kell férni. Az is tény, hogy a színpad fiatalon tart, hiszen játszol, így gyerek maradsz, de fizikummal is bírnod kell, és ezzel visszatértünk a mozgáshoz.

– Amikor megtudta, hogy felvették a főiskolára...
– ...az felejthetetlen. Meghallottam a nevem, és... Ezt nem lehet elmesélni, de sejthető, milyen volt, hiszen mindenkinek akadnak az életében áldott pillanatok.

– Ezzel együtt sohasem görcsölt rá a színházra.
– Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos. Ugyanakkor nálam nem cél, csak eszköz. Nincs más cél, csak az, hogy érezd jól magad a bőrödben, lehetőleg minden nap. Mondják, hogy küzdeni kell, nos, én csak élem a saját életem, ahogyan mindenki más az övét, miközben azt hiszi, hogy küzd, vagy annak hívja, amit csinál.

– Megviselte, hogy el kellett jönnie a Nemzeti Színházból?
– Nem eljöttem, kirúgtak. Csiszár Imre lett az igazgató, elküldött, de akár hiszi, akár nem, máig hálás vagyok érte. Nekem kellett volna felmondanom, de megtette helyettem. Elmentem egy nagyon messzi városba, Nyíregyházára, onnan Pécsre, s nagyon jól tettem. Aztán újra a Nemzeti, mert Csiszárnak is mennie kellett, én pedig visszaszerződtem, így a kétesztendős intermezzóval együtt húsz évig voltam tag.

– És aztán Amerika...
– Szerelmes lettem, férjhez mentem – egyszerű történet.

– Egyszer azt mondta, a vándorlelke is segített abban, hogy beilleszkedjen.
– Aki idegen, az idegen, teljesen képtelen eggyé válni az ottani életformával, de kétségtelen, a vándorlelkem is kellett ahhoz, hogy önmagam maradjak. Több lábon álltam, de a sport mindig előtérben volt, nem véletlenül volt jógaiskolám folyamatosan.

– Meg színiiskolája is.
– Legalábbis egy ideig, mert nagyon zavart, hogy olyanoktól is kapok pénzt, akikből sohasem lesz semmi, mert tehetségtelenek. A színpadról is lemondtam, nem voltam olyan ambiciózus, hogy kiirtsam magamból az akcentust, nem mondtam, hogy életem és vérem, lesz, ami lesz, de én amerikai színésznő leszek.

– Megviselte?
– Amennyire kell. Elmentem fát vágni a hegyekbe, kifejezetten terápiás célzattal, mindig is úgy gyógyítottam magam, hogy valami erős fizikai tevékenységet végeztem a természetben.

– Miből élt?
– A favágást nagyon jól fizetik, meg aztán dolgoztam még könyvesboltban, kertészkedtem is, sok helyről kaptam pénzt. Tanultam delfinidomárnak, orangutánokkal is dolgoztam. Segített még, hogy az életformám messze állt az amerikai álomtól, az autóm harmincéves volt, csak az volt a fontos, hogy legyen mit ennem, s hol aludnom.

– Az Andok, a Titicaca-tó, Peru, Tibet, Ázsia – bejárta közben a világot.
– Hetvenhárom országban voltam, de a természetet jártam, nem az épületeket. Leginkább a természetben érez az ember valami földöntúlit, benne azt is, hogy milyen kicsi valójában.

– Indiánok között is élt, hogyan jutott el hozzájuk?
– Ha érdekel valami, az előbb-utóbb megtalál, talán ez a legjobb válasz.

– Életformát kellett váltania hozzá?
– Nem olyan nehéz, hiszen egyszerűbben, a legegyszerűbben élnek. Alapvetően a fákhoz, a növényekhez van közük, az anyaföldhöz, ezeket ismerik, tudják, mi mire való, tudják, hogyan működik a természet, amit a legteljesebb mértékben tiszteletben tartanak.

– Olvastam, hogy haza is egy indián szertartás jóvoltából indult.
– Ez a látomáskeresés. Elvisznek az erdőben egy félreeső helyre, ahol egy kis területen kell lenned négy napon át. Enni, inni nem szabad, csak imádkozni és pipázni. Persze előkészületek nélkül nem vághatsz bele, hosszú szellemi és spirituális felkészítés előzi meg. Az én kérdésem az volt, hogy Indiába térjek-e vissza, vagy jöjjek haza Magyarországra. Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy Magyarországon vagyok, ez egyértelmű útmutatás volt.

– Így jött haza?
– Az iránymutatás ellenére Indiába költöztem. És hiába vagyok most itthon, még nem jöttem haza, csak úgy néz ki, belül még nem érkeztem meg teljesen.

– Szeret itthon lenni?
– Persze. Magyarország hozzám mindig nagyon jó volt, most is jól viselkedik – ha mondhatok ilyet. Nagyvonalú, mindig ad lehetőségeket. Itthon magától értetődően történnek a dolgok, egyszerűen azért, mert – itthon vagyok. Külföldön idegen.

– A kérdés nagyképű, de nem tudom jobban megfogalmazni. Megtalálta a belső egyensúlyát?
– Van mihez nyúlnom, ha gondom van – én így mondanám. Nem akarok nagyképűsködni, mert esetleg a sorsigazgatóság olyat tesz elém, amit csak győzzek leküzdeni, de ebben a pillanatban rendben vagyok, úgy érzem.

– De a határait továbbra is feszegeti, láttam egy fotót, decemberben a Balatonból integet. Úszott is, vagy csak megmártózott?
– Tíz percet úsztam, így búcsúztam az évtől. Stílszerűen, mert balatoni lány vagyok, ahogyan nagyon sok veszprémi, s persze csak az északi part. De ez nem egyszeri alkalom volt, hagyomány. Anyukámtól örököltem, ő áprilisban már rendszeresen úszott a tóban, meg teniszezett, s a teke is az ő példája, elültette bennem a mozgás igényét örökre. Szörnyű, amikor nem mozoghatok. Volt egy bokatörésem, el sem tudja képzelni, hányféle gyakorlatot találtam ki, amiben a gipsz nem akadályozott.

– Ha már a sport volt a mindene, miért a színművészeti, miért nem a testnevelési főiskola?
– Csinoska voltam, rendszeresen szavaltam, adta magát a színművészeti. Gondoltam én a TF-re, de ott atlétikában erős felvételi volt, futni tudok, de lassú vagyok meg alacsony, rövidek a lábaim, ami nem használ az ugrásoknál, így beláttam, nincs sok esélyem.

– És ott van még a fotózás is. Ha valakinek Keleti Éva a mentora, az enyhén szólva is tehetséges.
– Nem tudom. Éva persze egy csoda, váratlan öröm volt, hogy megkeresett, és kiállításom lett. Hiába hobbi a fotózás, ha elismerik, óriási boldogság.

– Itthon a Városmajori Színpad művészeti tanácsadója. A műsor szinte olimpiai: klasszikusok, komoly és könnyű műfaj, film, gyerekműsorok, és a többi.
– Szeretem, mert a zöldben vagyok, parkban. Igyekszünk sokoldalúak lenni, ez a közszolgálat. Az én dolgom, hogy halásszak, járjam az országot, és megtaláljam, kiket hívunk meg jövőre.

– Valamikor arra volt büszke, hogy már nem nyüzsög annyit, szeret otthon ülni, és – így mondta – csak úgy „ellenni”. Ehhez képest...
– Ez is megy, meg az is megy. Az egyik a másik nélkül nem létezhet. Mindennek megvan az ideje.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. július 31-i lapszámában jelent meg.)