Szárkapocscsont nélkül született, három érmet nyert a tokiói paralimpián

 

Pap Bianka gyerekként és az utánpótlásban nemcsak megállta a helyét az ép úszók között, hanem rendre dobogós helyen végzett. Mindezt azért érdemes megemlíteni, mert a tehetségével még felül tudott kerekedni azon is, hogy hátrányos helyzetből indult a riválisaihoz képest – a bal lábában szárkapocscsont nélkül született.

„A bal lábam rövidebb mint a jobb, ezért lábujjhegyen járok, amit megszoktam, az viszont nagyon kellemetlen, mikor néha rám szólnak az utcán, hogy nekem meg mi bajom, miért sántikálok?” – mondta Pap Bianka, akin születése után az orvosok korrekciós műtéteket végeztek, kiegyenesítették a combját, helyrehozták a térdszalagjait, gyakorlatilag meghosszabbították a bal lábát.

A beavatkozás sikeres volt, nyolcéves korában azonban történt valami, aminek következtében a hosszabbítás összecsúszott, és újra ott tartott, mint a műtétek előtt. 2008 szilvesztere előtt pár nappal Eplényben síelt, amikor egy esésnél nem csatolt le a léc a lábáról, hanem kilencven fokban keresztbe fordult, és eltört a sípcsontja.

Veszprémben nem is akarták megműteni, másnap Pécsre kellett átszállítani. Elölről kellett volna kezdeni a lábhosszabbítási procedúrát, és bár az édesapja igyekezett rábeszélni, ő nem akarta újra végigcsinálni, nemet mondott rá.

AZ ÉPEK KÖZÖTT IS SIKERES VOLT

Pap Bianka Szigetváron nőtt fel, és a síbaleset után kezdett el úszni a gyógytorna miatt, de nem volt vele komolyabb célja. Viszont mivel ügyes volt, 2009-ben elindult első versenyén Pécsett, bár apukája először nem is akarta elengedni, nehogy csalódjon a lánya. De nem volt miért aggódnia, Bia nemhogy nem csalódott, rögtön aranyérmet nyert hátúszásban, ami a mai napig a fő versenyszáma.

„Tizenkét éves koromig kizárólag ép úszókkal versenyeztem, nagyon eredményes voltam a korosztályomban, előfordult, hogy én vezettem a hazai ranglistát – mondta a Vasas 21 éves sportolója, aki akkor még nem is hallott a parasportról. – Ekkor kitaláltam, hogy a fejlődésem érdekében Szigetvárról Budapestre költözöm, mert úgy éreztem, ha nem teszek semmit, nem lesz belőlem profi úszó.”

A nyáron a nagymamájához költözött, majd kollégiumba került, a III. kerületi Kerék Általános Iskolába járt és a Jövő SC-ben úszott, onnan ment át fél év múlva a Vasas újjáalakult úszószakosztályába, amelynek egyik első tagja volt. Egykori csoportjából ma már senki sincs a klubnál, ő viszont maradt, és ott ismerkedett meg a parasporttal Magyarovits Zoltán révén, aki akkor már foglalkozott paraúszókkal is. Nem sokkal később, egy 2013-as sheffieldi versenyen megkapta az S10-es kategóriát, rá fél évre, tizenhárom évesen pedig már kint is volt a montreali paraúszó-világbajnokságon, ahol száz háton és négyszáz gyorson is negyedik helyen végzett.

„Ezután kisebb mélypontra kerültem, mert egyedül éreztem magam Budapesten. Serdülőkorba kerülve kicsit el is híztam, nem tudtam magammal mit kezdeni, mert ugyan jól kijöttem a szobatársaimmal, az életmódjuk miatt nem tudtam tőlük aludni, így reggel képtelen voltam felkelni. Vagy ha mégis, akkor az iskola után az úszás maradt ki” – emlékezett vissza Pap Bianka, akinek 2015-ben volt egy vállműtétje is, és ezért idő kellett, amíg visszatalált önmagához.

„A glasgow-i világbajnokságon újabb két negyedik helyet szereztem, ami jó eredmény, de nekem elegem lett a negyedik helyekből! – fogalmazott az úszó. – Ekkor még nem volt biztos helyem a paralimpiai csapatban, az csak a következő évben dőlt el, amikor Madeirán Európa-bajnok lettem, pályafutásom során először. Rióban izgultam ugyan, de nem volt rajtam teher. Érmet szerettem volna szerezni, de még nem aranyban gondolkodtam, ezért aztán szinte szárnyaltam, szereztem egy ezüstöt és egy bronzot. Kevesen mondhatják el, hogy első paralimpiájukon, tizenhat évesen érmet szereztek.”

A CALL ROOMBAN KEZDŐDIK A VERSENY

Ettől olyan motivált lett, mint előtte soha, és azzal az elhatározással indult el az edzésekre, hogy mindent megtesz azért, hogy Tokióban még jobb eredményt érjen el. Ez a nagy igyekezet azonban rosszul sült el, mert görcsössé tette, ami miatt évekig nem jött az elvárt eredmény.

Bár voltak sikerei, nem volt elégedett az időeredményeivel, és annak ellenére is szorosan alakultak a versenyek befutói, hogy tudta, ennél többre képes. Sokáig nem sikerült elmozdulnia a holtpontról, aztán idén januárban újra sportpszichológushoz fordult, Kerekes Melinda, majd Lénárt Ágota is segített neki abban, mit hogyan kezeljen.

„Megtanultam, hogy ne izguljam el az éles helyzeteket, ha ugyanis valaki magabiztos, a viselkedésével már a call roomban le tudja győzni a riválisait. Gyakran el kellett játszanom a túlzott magabiztosságot, mert ugyan félénkebb típus vagyok, de tudtam, hogy szükség van rá” – mondta Pap Bianka, aki a saját bőrén is érezhette, milyen egy magabiztos ellenfél.

A 2019-es londoni paraúszó-világbajnokságon a holland Lisa Kruger száz háton egyetlen századdal győzte le a döntőben, és jól emlékszik, hogyan viselkedett a call roomban: fújtatott, csapkodott, mint aki bármit megtehet, pedig az ideje egyáltalán nem volt jobb Biankáénál. Akkor jött rá, hogy ezt a viselkedést neki is meg kell megtanulnia, hogy megszűnjön az a mentális blokk, ami sok versenyzőt gátol a sorsdöntő versenyeken.

„Időbe telt, hogy ezt egyáltalán bevalljam magamnak, és végre elkezdjek dolgozni azon, hogyan jussak túl rajta – mondta Pap. – Idén májusban, a madeirai Európa-bajnokságon azonban már tényleg nem éreztem, négy aranyérmet nyertem, pedig nem mindegyikre lehetett számítani. Négyszáz gyorson például nyolc másodpercet javítottam, úgy, hogy előtte öt évig semmit. Ott már éreztem, hogy nem lesz gond Tokióban, a mentális blokk megszűnt.”

És valóban, a japán fővárosban majdnem három másodpercet vert Lisa Krugerre!

NEM KÉRDEZ, TESZI A DOLGÁT

Pap Bianka nem volt teljesen biztos magában a paralimpia előtt, mert egy olyan betegség támadta meg, amely koronavírus-szerű tünetekkel járt (nehéz légzés, levertség, gyengeség, láz, köhögés és tüdőfájdalom), de a tesztje negatív lett. A verseny előtt két nappal a békatalp letépte a körmét, ami állandó fájdalommal járt, a száz mell rá is ment erre. Akkor úgy volt vele, át kell fogalmazni a céljait, talán annak is örülnie kell, ha egyáltalán érmet szerez.

Csak a verseny negyedik napján, a száz gyors után érezte, hogy minden rendben lesz, akkor még éppen csak lemaradt a dobogóról. A négyszáz gyors után azonban nem volt megállás, száz háton pedig felért a csúcsra, majdnem két testhosszt vert a mezőnyre.

„Amikor kimentem az öltözőbe, átszakadt egy gát és elbőgtem magam. A Himnuszig igyekeztem tartani magam, és csak a dobogó tetején esett le, mennyi munka és lemondás van ebben az aranyban, az egész gyerek- és fiatalkoromat feláldoztam érte”  – tette hozzá Pap Bianka, aki nem érzi, hogy azóta bármiben is megváltozott volna. Ugyan boldoggá teszi az aranyérem, ám nem ettől érzi magát többnek vagy kevesebbnek, hanem attól, ami belül van.

A 2024-es párizsi paralimpiáig mindenképpen kitart, szeretne címet védeni és világcsúcsot úszni, de most kisebb űrt érez, újra kell fogalmaznia a céljait, és a motivációt is meg kell találnia. Ha elkezdi a munkát, akkor már nem lesz gond, edzője, Szabó Álmos szerint olyan, mint egy robot, aki nem kérdez, csak teszi a dolgát. Ezzel ő maga is egyetért, és szerinte azért van így, mert szereti hajszolni, majd újra és újra legyőzni önmagát.

(A cikk a Nemzeti Sport melléklete, a Képes Sport 2021. október 22-i lapszámában jelent meg.)