Hunyady Emese: Büszkeség, hogy én vagyok az első magyar téli olimpiai bajnok!

– Köteles Erzsébet, Kertész Aliz, Dömölky Lídia – már gyerekkorában valódi ikonok vették körül.
– Valóban. Erzsi néni a testnevelő tanárom volt, vele a haláláig tartott a kapcsolatom, Lídia pedig édesanyám legjobb barátnője, egy padban ültek az általános iskolában, ő a bátyám keresztanyja.

– Akkor hogyhogy nem a vívóteremben kötött ki?
– Még csak fel sem vetődött. Műkorcsolyával kezdtem, hat évig csináltam, csak aztán egyesületet kellett volna váltanom, és mivel Dabason laktunk, nem lett volna könnyű megoldani, így édesanyám megkérdezte Terták Elemér bácsit, milyen más sportágat ajánlana nekem, aki azt mondta, mivel jók a rugóim, a gátfutást vagy a gyorskorcsolyázást javasolja. Nem volt ellenemre a váltás, mert már kicsiként is éreztem, a műkorcsolya világa nem nekem való: az egyik kislány, akinek x-lába volt, és nem is volt tehetséges, megnyert egy versenyt, én meg harmadik lettem – de láttam, hogy a lány édesapja a bíróknak téli szalámit osztogatott, megtehette, mert a húsiparban dolgozott.

– Új sportágában nyilván jól jött, hogy már kifejezetten jól tudott korcsolyázni.
– Ma is kötelezővé tenném, hogy előbb mindenkit korcsolyázni tanítsunk meg, majd az alapok megszerzése után lehet eldönteni, ki merre induljon tovább. Esetemben is összetették a kezüket az edzők, hogy végre olyan valaki kopogtat az ajtón, aki már tud korcsolyázni. Kimentünk a műjégre, Kutas Bálinttól kaptam egy korcsolyát, aztán felmentem a pályára, és műkorcsolyás pozícióban elkezdtem gyorskorcsolyázni.

– Vagyis?
– Lehajoltam kicsit, a karomat oldalra raktam, és ahogyan Kertész Aliz tanította nekem, a hüvelyk- és a középső ujjamat kicsit lentebb tartottam – még a kanyarokat is így vettem, és nem a hátamon volt a karom, ahogyan a gyorskorcsolyázóknál megszokott.

– Hamar kiderült, hogy van tehetsége a sportághoz?
– Februárban kezdtem, nem sokkal később vége is lett a szezonnak. Nyáron lejártam edzésre, aztán novemberben már az első háromban voltam a versenyeken. Utána pedig megnyertem mindent itthon.

– Akkor már megfogalmazódott önben, hogy akár a világ legjobbja is lehet?
– Ó, dehogyis! Sohasem értettem azokat a nyilatkozatokat, hogy „már gyerekként arról álmodtam, hogy olimpiai bajnok legyek”. Hogyan is tudhatná egy kisgyerek, milyen olimpiai bajnoknak lenni? Ugyan, még tizenöt évesen sem tudhatja. Nekem mindig csak rövid távú, reális céljaim voltak, sohasem néztem túlságosan előre. A korábbi társakkal rendszeresen találkozunk, ők mesélték, én nem is emlékeztem rá, hogy amikor egy-egy versenyen indultam ki a jégre, a táblára krétával felírtam egy időeredményt, amely jobb volt, mint az egyéni csúcsom, aztán odaálltam a rajtvonalra, és megfutottam a felírt időt.

– Ilyen egyszerű lenne?
– Nekem szerencsém volt, olyan sportágat választottam, amelyhez volt tehetségem: tizenhét éves koromig a többiekhez képes kevesebb erőfeszítéssel nyertem meg mindent, amit csak lehetett. Utána persze már keményen kellett edzenem.

– Alázatos volt?
– Eleinte nem. Futni például utáltam, sokszor elfutottunk mi, lányok az első bokorig a fiúkkal, ők mentek tovább, aztán amikor visszaértek hozzánk, beálltunk melléjük, és visszafutottunk velük a pályára. Utána viszont alázatossá váltam, és azóta is az vagyok.

– Még gimnáziumba járt, amikor az első olimpiájára elutazhatott. Ha azt mondom, Szarajevó, mi jut elsőként az eszébe?
– Hogy Engi Klárával laktam egy szobában.

– Volt önben feszültség, izgalom? Mégiscsak az olimpián lépett jégre tizenhét évesen.
– Nem. Amíg műkorcsolyáztam, ez jellemző volt, hiszen ott havonta rendeztek versenyt, a gyorskorcsolyázásban viszont hetente, ráadásul ha felkészült az ember, úgy érezhette, hogy az olimpia is csak egy verseny a sok közül. Versenyzőtípus voltam mindig is, nekem a verseny mindig ünnep volt. Egyébként Szarajevó után rám még vártak nehéz napok, hiszen az olimpia után érettségiztem. A középiskolához kellemes emlékek fűznek: a Kaffka Margit Gimnáziumban az osztályomba csak sportolók jártak. Nagyon jó fej osztályfőnökünk volt, Galambos tanár úr – aki biológiát is tanított nekünk – elmondta, ha valamelyikünk szerepel a Népsportban, aznap elmarad a felelés. E tekintetben persze szerencsés voltam, hiszen a versenyeket szerdán és csütörtökön esténként rendezték, tehát nem hétvégén és nem nyáron – az osztálytársaim rendszeresen a napló alá tették az aznapi Népsportot.

– Pedig, ha jól tudom, biológiából szívesen felelt volna.
– Igen, az volt a kedvenc tantárgyam, édesapám állatorvos volt, ennek ellenére nem vettek fel a Testnevelési Egyetemre…

– Volt benne szerepe, de sokkal hangsúlyosabb volt, hogy az edzőm egy svájci hölgyet vett feleségül, és Bécsbe költözött, vagyis nem azért mentem Ausztriába, mert ott annyira jók voltak a lehetőségek. Nem voltak azok: itthon naponta kétszer edzhettem, kint meg hetente háromszor… Kalandként fogtam fel – Bécs egyébként ugyanolyan távol van Budapesttől, mint, mondjuk, Debrecen. A szüleimnek csak az utolsó pillanatban szóltam a döntésemről. Aztán férjhez mentem, és megkaptam a külföldi magyar útlevelet.

– Ma is így döntene?
– Klassz időszak volt, élveztem a szabadságot, de nehéz is, hiszen nem tudtam németül, pénzem is alig volt, de megerősödtem, és az első szezon után már jöttek is az eredmények.

– Így érkeztünk el 1988-hoz, a második olimpiájához. Ha már az első kapcsán megkérdeztem, játsszunk tovább: Calgaryról mi ugrik be elsőként?
– Hogy lázas voltam. És az, hogy aki versenyezni akar, ne menjen a megnyitóra. Előbb órákon keresztül várakoztunk a kezdésre, utána az ünnepség is sokáig tartott – nagyon megfáztam…

– Albertville-be viszont már egyértelműen esélyesként utazott.
– Igen, nyernem kellett volna, de ott meg az időjárás húzta keresztül a számításaimat. Tizenöt fok volt, tűzött a nap, ráadásul ideiglenes pályán versenyeztünk. A jégfelújítás után futó első pár még jó jégen korcsolyázhatott, a többiek már nem. Én sem. Egyébként az volt az utolsó olimpia, amelyet nyitott pályán rendeztek meg. Azért egy bronzérem csak összejött, amelyet Schmitt Pál akasztott a nyakamba.

– Szerencsére csak két évet kellett várnia arra, hogy újfent olimpián bizonyíthasson.
– Lillehammerről a gyönyörű hó és a kék ég jut eszembe, és az, hogy egy néninél, Nóránál laktam, akivel egyébként tartottam a kapcsolatot a verseny után is. Külön, elvágva az olimpiai falu zajától, és erre szükségem volt. Négy évvel később, Naganóban ki is készített a nagy nyüzsgés.

– Élénken megmaradtak önben az olimpiai pillanatok, élmények?
– Persze, az ember büszke magára, hiszen mégiscsak jól szerepelt több olimpián, de azért ne képzelje senki, hogy onnantól csak arra gondoltam, milyen fasza csaj vagyok – versenyeztem olimpiákon és világbajnokságokon húsz éven keresztül, szóval, sok-sok sikerélményben volt részem.

– Sohasem gondolt arra, hogy jobb lenne, ha nem az osztrák, hanem a magyar himnusz szólna a tiszteletére?
– Nem tudtam megértetni soha senkivel, hogy én nem azért mentem Ausztriába, mert nem akartam tovább magyarként versenyezni, sőt, nagyon is büszke vagyok arra, hogy én vagyok az első magyar téli olimpiai bajnok. Akkor ez valóban kirívó eset volt, mára viszont elfogadott, hogy egy sportoló pályafutása során több országot képvisel. Az olimpiai arany kapcsán is felvetették, hogy az éremnek mindig két oldala van – én erre azt válaszoltam, hogy az enyémnek négy, hiszen a magyarok és az osztrákok mellett a férjem révén a finnek, az edzőm miatt a lengyelek is örültek a sikeremnek.

– Szerették Ausztriában?
– Szeretnek még most is. Sokan hiszik, hogy azért mentem Ausztriába, mert ott a kerítés is kolbászból volt, pedig nem – büszke vagyok arra is, hogy húsz éven át képes voltam világszínvonalon teljesíteni, és hogy Ausztriá­ban – ahol az alpesi sí az egyik legfontosabb sportág – voltam az év sportolója, mert ezzel nemcsak az én eredményemet ismerték el, hanem a sportágamat is. A győzelmi kűrben mindig valcert játszottak a tiszteletemre – ott is műkorcsolyázóként táncoltam az éremmel a nyakamban, ezt nagyon szerették az osztrákok.

– Sok-sok érem, sok-sok évnyi edzés után honnan volt ereje a hatodik olimpiájához?
– Két hónappal az olimpia előtt műtötték a térdemet, nem is akart elvinni az osztrák olimpiai bizottság Salt Lake Citybe, az orvos azt mondta, nem lehet ezzel a térddel korcsolyázni, de az edzőm mégis elérte, hogy ott lehessek a versenyen – és olimpiai csúcsot futottam.

– Ha magyarként érte volna el az olimpiai sikereit…
– …ne is folytassa! Ha a pénz motivál, megérte volna itthon maradni. Ausztriában az olimpiai arany tíz és fél ezer eurót ér. Itthon kapnám az életjáradékot, és a három olimpiai érem után az nem lenne kevés. A magyar ötkarikás bajnokok és érmesek kivételes helyzetben vannak, hiszen megbecsülik őket anyagilag is. A olimpiai kluboknak tagja vagyok, mindig is jó kapcsolatot ápoltam a Magyar Olimpiai Bizottsággal, például a MOB segített abban, hogy 2010-ben elvégeztem a Testnevelési Főiskola rekreációs szakát. Az olimpizmus a szívem csücske: hat játékokon indultam, a tudásomat, a tapasztalatomat szívesen adom át, s örülök, ha átadhatom. Én is örültem volna, ha egy olimpiai bajnok jó tanácsokkal lát el, korcsolyás titkokat árul el nekem. Ezeket én is megosztom a fiatalokkal: hogy kell hozzáállni az edzésekhez, a versenyekhez, de azt is, hogy nem csak a kemény munka van, kell a lazulás is! A banketteken mindig én voltam az első, aki kiment a táncparkettre: jót tett a lábaimnak, az izomzatomnak az a fajta mozgás, jobb volt, mint egy masszázs. A mai napig úgy oktatok, hogy közben táncolok.

– És még mindig úgy tartja a kezét, ahogyan Kertész Aliz tanította?
– Ha vicces kedvemben vagyok, még ez is előfordul.

A NŐI 3000 MÉTER DÖNTŐJE AZ 1994-ES OLIMPIÁN – HUNYADY EMESE 2. LETT

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 29-i lapszámában jelent meg.)