Vívás: Mi, ötvenkettesek… – Székely Zoltán 70 éves

Ő a „Cérna”. Meg mostanság a „Szultán”. Az első becenév akkor született, amikor a testalkata diktálta, a második jóval később, nem is olyan régen – a nyugodt bölcsesség birtokában.

Pályafutása a szokásos. Úszott, majd öttusázott, aztán a tusák közül maradt a párbajtőr – a legmagasabb szinten. Egyéniben 1981-ben világbajnok lett, csapatban 1981-ben és 1982-ben vb-bronzérmes, de visszatérően főszereplője a budapesti Tokaj Expressz-versenynek, amelyen legtöbbször erősebb volt a mezőny, mint az olimpiákon, világbajnokságokon. Persze a magyar bajnokság sem volt kutya (Kulcsár Győzővel, Fenyvesi Csabával, Osztrics Sándorral, a két Erdőssel), amelyet húszévesen, 1972-ben megnyert.      

„Néhány apróság még róla: a Kölcsey gimnáziumban végzett, majd bevonult. (...) S a vívás mellett – kitűnő öttusázó. Vagy az öttusa mellett kitűnő vívó? Ez még nem dőlt el” – írta a Népsport, hogy aztán 1981. július 10-én szalagcímben (is) tudassa az újság: „Székely Zoltán világbajnok”.

A clermont-ferrand-i versenyen olyan napja volt, hogy csuhaj...! „Ha az asszók között nem pihenek, hanem békaügetésben körözök a teremben, akkor is nyerek” – mesélte már itthon, jellemezve azt is, min múlhat a siker vagy a kudarc a vívásban. Ami az egyáltalán nem mellékes részleteket illeti, a nyolc között a svájci Michel Poffet-t (12:11) okos, majd a nyugatnémet Elmar Borrmannt (10:5) taktikus vívással győzte le, a szovjet Alekszandr Mozsajev elleni fináléban pedig 4:4 után háromszor is villant (7:4), és 10:6 lett a vége.

„Éreztem a vívást, egyre magabiztosabbá váltam, a nyolcas döntőben már szárnyakat kaptam, nagyon feldobott néhány korábban elért találatom” – mondta világbajnokként, az olimpiai és világbajnok Schmitt Pál pedig: „Ahogy szűkült a mezőny, éreztük, hogy tíz-tizenketten nyerhetnek világbajnokságot, de ahogy még tovább léptünk előre, kiderült, ez csak a mi fiunk, Székely Cérna lehet.”

Harmincöt esztendősen végzett a TF-en, egy évvel később, 1988-ban már az Ú. Dózsa vívómestere lett. A klub a szívügye volt, 1966-ban ott kezdett versenyzőként, s onnan ebrudalták ki méltatlanul 30 esztendő után, 1996-ban. Hiszik-nem hiszik, megfúrták, mégpedig durván, ő pedig leakasztotta a fotóját a falról, ahová a klub dicsőségét hirdetve tették ki, összecsomagolt és hátra sem nézett. Lett belőle jó nagy vihar, a klub a pénzhiányra hivatkozott, kényszerhelyzetet emlegetett, persze csak utólag, mintegy bizonygatván, hogy ők jó emberek, csak hát a körülmények… Nekik legyen mondva. És akkor még finoman fogalmaztam. Állás nélkül nem maradt, dolgozott az OSC-ben, Szaúd-Arábiában, az oktatás a vérében volt és van, a kerekesszékeseknél éppen úgy, mint a kaszkadőröknél – ma is tanítja a dublőrként veszélyt vállalókat.

Ő is kaszkadőr volt, az Evita budapesti forgatásán ő „mentette meg az életét” Antonio Banderasnak. Azt mesélte, hogy a színész hálából ezer dollárral jutalmazta meg – sokáig elhittük, aki tősgyökeres uszodai, sőt margitszigeti ember, annál sohasem lehet tudni… A kezdeti tusákból a lovak maradtak meg, több mint két évtizede hajt a szilveszteri ügetőversenyen. Megszívlelendő, amit az öttusából törölt lovaglásról vall: „Talán a versenyzőket kellene megtanítani arra, mi is a lovaglás. Vígh Ferkó bácsinál én megtanultam.”

Egyetértek. Azt pedig várom, hogy hamarosan köszönthessük egymást úgy, ahogy az elmúlt évtizedekben mindig: „Mi, ötvenkettesek…”