A csupasport.hu szabadidősportokkal foglalkozó honlapunkon indult el a 496-os kísérlet rovatcímet viselő blogsorozat, amelyet egész empatikusan tudok e helyütt is menedzselni, ugyanis az egy hónapon át tartó futásnak magam vagyok az alanya.csupasport.hu szabadidősportokkal foglalkozó honlapunkon indult el a 496-os kísérlet rovatcímet viselő blogsorozat, amelyet egész empatikusan tudok e helyütt is menedzselni, ugyanis az egy hónapon át tartó futásnak magam vagyok az alanya.
Vagy talán a kísérleti alanya.
Arról van szó, hogy március 21-től rajtolva egy hónapon át napról napra egy-egy kilométerrel növekedjen a táv, azaz az ezer métertől eljussak a harmincegy kilométeres teljesítésig. Így jön ki a harmincegy nap alatt lefutott 496 kilométer – nem csekély mennyiség, ugyanakkor a fokozatos távemelés garanciát adhat arra, hogy nem lehetetlen küldetés. Aki a csupasport.hu oldalra korábban vagy akár most ránézett-ránéz, s netán olvasott is valamit a blogfolyamból, talán tudja, ez a kihívás nem a kezdő hobbisportoló lelkesedéséből fakadó bravúroskodás, hanem hosszú évek felkészülései, az edzések százai, valamint a sikerrel (sőt, sikertelenül is) befejezett futóversenyek tucatjai alapozták meg.
A történet veleje amúgy nem csak az, hogy a kihívás 31. napján sikerülhet-e abszolválni a 31 kilométert, a nehézség inkább abban rejlik, hogy a félmaratoni, azaz a huszonegyezer méter feletti futások miként sikerülnek – maximum huszonnégy óra regenerálódást követően. Írnám, amit e kísérlet kritikusai is folyton a fejemre olvastak (és olvasnak most is), hogy a folyamatos és a pihenőnap nélküli teljesítésnövelés sérülésveszélyes, mi több, könnyen elvész a hobbifutás valódi motivációja, továbbá, hogy az olyan ülőmunka mellett, mint az újságírás, felelőtlenség ilyen terhelésnek kitenni a puhány testet, ám magam inkább úgy gondolkodom a 496-os kísérletről, ez a kihívás arra remek, hogy az ember kitörhessen végre a világra egyre inkább rátelepedő „féltésből-óvásból”.
Csak azért nem csinálni szinte soha semmit, mert a kicsivel megterhelőbb mozgás már fáj – nos, ez az, amivel ötvenéves korom felett sem tudok azonosulni.
Persze, ebben az önismereti vetélkedésben benne van az is, amiről amúgy meglehetősen gyakran, szinte mantraszerűen írok is: egyre kevésbé tetszik a világ folyása, és a magam porszemnyi módján jó lenne tenni is ellene. Mondjuk, a kocogással...
Amúgy az apróságokkal van bajom, gondom. A blogsorozat első részében például feszegettem az elektromos rollerekkel kapcsolatos tapasztalataimat, jelesül azt, hogy ebben az amúgy agyonhiszterizált, túlpörgetett világban a megnyugvás, relaxáció helyett már akkor is a talpunk alá tolnak valami masinát, amikor végre elmerülhetnénk magunkban, és lenne lehetőségünk arra, hogy gyalogolva tegyünk meg ezer, kétezer, ne adj' ég, ötezer lépést. Aligha hiszem, hogy ezeket a bérmasinákat a modern idők kirakati tárgyaként, kizárólag a környezettudatosság hírvivőjeként állították volna szolgálatba, azaz mondhat bárki bármit, üzlet ez a javából, s nyilvánvaló az is, hogy elég széles piaci rést tölt be... Annak tükrében pedig főleg, hogy immár a madárfüttyös vidéken is egyre több az árokszélre hajított kétkerekű járgány, ami azért eléggé elszomorító viselkedésmintát mutat a tisztább jövőt illetően...
Szóval szerintem nem a mozgás, hanem a lustaság tör magának utat igencsak agresszívan.
A kényelmeskedés jelenkori fokozatai mellett jutott eszembe kollégám története, vele ugyanis a minap a szerkesztőséghez közeli Kiscelli utca meredekségén merengtünk, mégpedig annak apropóján, hogy a túlzsúfolt környéken általában legtöbbször csak a hegytetőn találunk parkolót, s a munkaidő lejártával kortársaink közül sokan erősen szitkozódva teszik meg a húszszázalékos emelkedőn az utat (persze az igaz, hogy lapzárta után, késő este, vaksötétben már nem esik olyan jól túrázni...). Kollégám ekkor elevenítette fel fiatalkori emlékét, azt, hogy egykoron a nagymamája lakott a Kiscelli hegyre vezető részén, és naponta nemcsak egyszer, hanem volt, hogy négyszer-ötször is felkaptatott a gesztenyefák alatt: hol felcipelte a vásárlásban megpakolt cekkert, hol a postára, hivatalba sétált le és onnan vissza – és mindezt úgy, hogy soha egy szóval sem panaszkodott arra, hogy használnia kell a saját erejét és életenergiáit.
Biztos, hogy nem volt komfortos, az is borítékolható, hogy idővel már fárasztó volt, fájt itt, és fájt ott – de nem volt más út.
Eközben – ha már fáradtság, fájdalom és baj – a mi jelenünkre már mindenre is van gyógyszer. Ömlik a vény nélküli reklám a rosszkedv, a tüsszögés, a stresszoldás, a fejfájás, a fogyás, a vitalizálás kapcsán, és a pirulák népszerűsítése és igencsak könnyű megszerzése mellett egyre inkább eltompul a valódi nekibuzdulásra szólító kedv, ha pedig valaki ihletet kap a sportoláshoz, akkor a kívülállók részéről elkezdődik a cöcögés, hogy jaj, ezt azért neked már vagy most nem kellene.
Olybá tűnik, mintha minden határ elmosódott volna: ha felkészült valaki, akkor az a baj, ha pedig a sportút elején tart, akkor pedig az...
Arányait vesztett mátrixban élünk, és ezt leginkább akkor tapasztalom, amikor az extrém teljesítmények értékelése kerül terítékre: ha a hegymászó nem jut fel a meghódítani vágyott ormok csúcsára, jön az ítélet, hogy lám, nem volt elég felkészült, ha feljut, garantálhatóan új méterek, centik kerülnek elő; ha valaki nekivág az óceánnak egy szál tutajjal, vitorlással, kenuval, állódeszkával, azon megy a méricskélés, na, vajon meddig juthat el – holott már maga a próbálkozás is fantasztikus tett kellene, hogy legyen, hiszen hegymenetben ezer lépés, az óceáni hullámmal szemben pedig száz evezőcsapás is felérhet a teljes életúttal. Azzal az életszemlélettel szemben mindenképpen, amelyik valójában sehova sem visz el, legfeljebb a számítógépes monitor előtti terpeszkedésig.
Persze attól sem lesz valaki tökéletes, hogy sportol(gat), és erre személyes példám is van: amikor nagy ritkán kiszakadok az urbánus létezésből, és szembetalálom magam a természetesebb, naturális élettel, hangosan, szinte vádlón felteszem a kérdés: na, de itt hol futhatok majd?!
S az „itt” a szemem előtt felbukkanó salakos körpályát vagy a burkolatlan, csizmával kijárt ösvényt jelenti, mintha az életmódomat erősítő kocogáshoz mindig és mindenhol hozzátartozna a jól karbantartott betonút, s az is, hogy agyonpárnázott, hiper-szuper talpborítású futócipőmben nem lehet saras, poros felületen megtenni tízezer francos lépést...
Hozzáteszem, ezt a talmi háborgást elég gyorsan lecsillapítja a város zajától messze élő ember gesztusa és megjegyzése, amikor csak megrántja a vállát, és szűkszavúan annyit felel a hisztis felvetésre: ha nem, hát nem...
Mert valójában a lényeg az, hogy ha valaki valamit csinálni akar, akkor az bizony fájhat is, mi több, kényelmetlen is lehet, sőt, az is elképzelhető, hogy nem sikerül.
Na, és itt van a csavar a történetben: vajon miért lett az a legfontosabb szempont, hogy egy-egy kihívás az első mozdulattól az utolsóig a tökéletességet mutassa? Tényleg nem szabad feladni – mondjuk – a hétezer méteres tömegfutóversenyt a harmadik kilométer elején? Holott lehetne az is a félbemaradt történet szépsége: íme az ember, aki már futott!
A magam szomorú tapasztalata az, hogy ha nincs tuti garancia a sikerre, máris képesek vagyunk elfordulni a határait feszegető kísérletezőtől, mi több, elegánsan csomagoljuk be a féltés kendőjébe az érveinket, miközben a legtöbbször arról van szó, hogy manapság egyszerűen ciki beállni az esetleges kudarc miatt rizikóssá váló tettek mögé.
S akkor itt még néhány gondolat erejéig visszakanyarodnék a 496-os kísérletre: fél távnál sem tartok, sőt, a futássorozatban épphogy átléptem a századik kilométert, de már a tizedik nekiindulás is megadta a választ arra a kérdésre, hogy minek kell ezt csinálni.
Azért, mert nap nap után képesek vagyunk megtenni újabb és újabb ezer métert.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!