Úszás közben születnek a legjobb ötletei – Bálint András és a sport

– Mivel kezdi a napját egy nyugdíjas színházigazgató?
– Tizenöt-húsz perc hátizom-erősítő tornával – mondja a Kossuth-díjas színművész, Bálint András. – Emellett a járvány után újra elkezdtem úszni, fél óra alatt teszek meg ezer métert, na jó, néha visszaveszem nyolcszázra. Úszás közben születnek az embernek a legjobb ötletei, döntései, igazgatóként ennek hasznát vettem. Gyakran ülök kerékpárra is; amikor ezt a találkozót megbeszéltük, éppen a hűvösvölgyi lakóhelyemtől jókora távolságra lévő Nagykovácsiban vettem fel a telefont.

– Fiatalabb korában is ilyen aktív volt?
– Kissrácként a Műegyetem rakparton rúgtuk a labdát, a József Attila Gimnáziumban pedig beleszerettem az atlétikába. Harmadikos koromban hasmánt-guruló technikával átjutottam a 180 centis magasságon, így testnevelő tanárunk ígéretéhez híven meghívta az osztályt tíz krémesre. Emlékszem, Bodó Árpád felnőtt országos csúcsa akkor 203 centiméter volt. Évfolyamtársam, a nemrég elhunyt Kóbor János hármasugrásban jeleskedett, együtt jártunk edzésre a MAFC-pályára, de aztán őt a zene, engem a színház csábított el. A gimnáziumban bemutattuk az Anna Frank naplóját, együtt játszottunk Szilágyi Tibivel, Szombathy Gyuszival és Jordán Tamással is, aki amúgy a szomszéd házban lakott. Vele rengeteg a közös emlékem, a focizáson túl a gombfoci: ő az akkori Kinizsivel volt, én meg a Honvéddal. Hetvenkét évnyi barátság a miénk, és úgy tűnik, életünk negyedik negyedében újra együtt dolgozunk.

– Lehetett volna talán élsportoló is?
– A sportot szenvedélyesen szerettem, de tudtam, magas szintű teljesítményt csak bizonyos ideig lehet nyújtani. Akkor már szavaltam, színjátszó kör tagja voltam, az élsport megmaradt a tévénézés szintjén. Az atlétikai eredményeket a mai napig nyomon követem, és éppen a saját kerékpáros kedvem miatt örülök a Giro d'Italia hazai eseményeinek, mert az ilyen versenyek gyönyörű természeti tájakon haladnak át, ezért jót fog tenni a turizmusnak. A labdarúgásban kénytelen vagyok unokámhoz, Artúrhoz igazodni, ő Kylian Mbappé és a PSG rajongója, pedig én a legnépszerűbb sportágban az underdog szemléletet vallom, vagyis az esélytelenebbnek szurkolok. Amíg a térdem bírta, sokáig teniszeztem kiváló kollégákkal a margitszigeti művészklub salakpályáján. Később a sok felkészülést igénylő lovaglást is gyakorolhattam – Krisztinával, a feleségemmel közösen volt egy lovunk a Pilisben, Csobánkán.

– Terjedelmi okból tekintsünk el a díjai felsorolásától. Melyikekre a legbüszkébb?
– Utólag már kevésbé tulajdonítunk nagy jelentőséget a díjaknak. Amíg nem kapjuk meg, addig hiányzik, észrevesszük, hogy a pályatársnak már van, gyarló emberként még irigyeljük is, de tudomásul kell venni, hogy a díjakat azok kapják, akiknek adják. Pályám legrangosabb elismerése a 2003-as Kossuth-díj, utána nehéz a többi között különbséget tenni. Megemlíteném a Prima Primissima-díjat, de jó érzés Budapest díszpolgárának vagy a Halhatatlanok Társulatának tagja lenni, és számos szakmai elismerést kaptam film- és színházi kritikusoktól.

– Volt-e pályafutásának kritikus időszaka? Maradt-e valami miatt hiányérzete?
– Elkerülhetetlen, hogy időnként nem megy úgy a sorunk, nem kapunk jó szerepet. Fiatalon lettem az Álmodozások kora című film által sikeres, de aztán még nagyon sokáig kellett tanulnom a szakmát. A pécsi kezdetet követően a Madách Színházban eltöltött évtizedem sem volt végig sima, ám a folytatásról már jól döntöttem. Úgy érzem, rendezéssel többet kellett volna foglalkoznom, és elvégeznem a színművészeti rendezői szakát is. Az európai filmes életből esetleg jobban kivehettem volna a részem, noha a Trotta című német versenyfilm főszerepének köszönhetően ott lehettem a cannes-i fesztivál vörös szőnyegén. De a magyar nyelv és irodalom szerelmeseként úgy határoztam, hogy nekem itthon a helyem. Eleinte meglepődtem, ha mozifilm vagy tévészereplés okán rám köszöntek az utcán, de aztán megismertem a népszerűség sok előnyét és kevesebb hátrányát. Az étteremben vendégként, a hivatalban ügyfélként, a villamoson utasként kezeltek, udvariasan, normálisan, nem engedve a bolti sorban előbbre, de nem is akartam így előnyhöz jutni.

– Kik azok a rendezők, akikkel a legeredményesebben tudott együtt dolgozni?
– A filmezést terén Szabó István mintegy keretbe foglalja a pályámat: az 1964-es Álmodozások korától a két évvel ezelőtti Zárójelentésig számos közös munkában volt részünk. Munkakapcsolatunk barátsággá alakult, tanársegédje is voltam a főiskolán. Nagyon jó volt Fábri Zoltánnál, Jancsó Miklósnál játszani, és hadd soroljam ide feleségemet, Deák Krisztinát, aki színpadon is rendezett, továbbá az utóbbi időben az önálló estjeimhez járult hozzá rendezésével. Ismeretségünk egy televíziós Goethe-adaptációval kezdődött harminckilenc éve, fiunk most harminchat esztendős. Sok filmje születését segítettem, az igazgatói teendők mellett ezért sem vágytam önálló filmes munkára. Színházi rendezőként Valló Péter tett hozzá sokat intézményünk karakteréhez, a legfontosabb munkatársamnak tartottam mindig. Vele 1997-ben a Nemzeti Színház vezetését is megpályáztuk, nyertünk, de az a színház nem épült fel.

– Emlékezetes színpadi szerepei közül melyek állnak a legközelebb önhöz?
– Amelyek a leginkább megfeleltek az alkatomnak: orvost, bankigazgatót, herceget, királyt, tanárt tudtam hitelesen megformálni, vájárt, kohászt, földművest kevésbé. Nagyon szerettem a Pygmalionból Higgins professzort, mindig szívesen játszottam Csehov-darabban, továbbá George szerepét Edward Albee Nem félünk a farkastól című művében. Mindennek azért van jelentősége, mert a filmszerep elsősorban személyiség, arc, tekintet kérdése, saját magát egy tehetséges amatőr is el tudja játszani. A színház profi szakmai tudást igényel, a színpadi beszédet a hátsó sorokban is érteni kell. A filmjelenet egyszeri, a színházi előadást viszont ismételjük, s akkor egészséges a műsorrend, ha ugyanazt hetente egyszer játssza el a színész, és ne legyen neki egyszerre öt-hatnál több szerepe.

– Rekordnak számító harmincegy esztendőt töltött a Radnóti Színház élén. Miért hagyta abba?
– Karinthy Marci emlegette mindig, hogy ő két évvel korábban kezdte, Zsámbéki Gábor pedig több színházban tovább volt művészeti vezető. Sohasem voltam párttag, a rendszerváltást követően a főváros vezetősége mindig elfogadta a polgári értékközpontú gondolkodásomat. A színház mérete megfelelt a képességemnek, az érzékenységemnek, s én a minőségre törekedtem. Tudtam tárgyalni, megteremteni a működéshez szükséges feltételeket. Nem szerettem, ha Andris helyett direktornak, főnöknek hívtak, igyekeztem akkor is empatikusan viselkedni, ha valakinek nem láttam a jövőjét a falainkon belül. Még Buzánszky Jenővel, az Aranycsapat hátvédjével is kénytelen voltam közölni, hogy az unokahúga sajnos nem alkalmas erre a pályára. Amikor hetvenéves lettem, éreztem, hogy kopik az újítási kedvem, a kíváncsiságom, az én közönségem is öregedett, a fiatalságot már nem tudtam úgy megszólítani, mint korábban. A hiányzó ambíció vezetett oda, hogy 2016-ban már nem pályáztam újabb igazgatói ciklusra.

– Melyik az igazi arca? A színész, a vezető, a rendező vagy a versmondó?
– Így együtt, és ki ne hagyjuk a pályámat végigkísérő önálló estjeimet, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Radnóti Miklós, Márai Sándor, Arany János vagy Heltai Jenő műveiből összeállítva, bölcsész, könyvtárosi, irodalmári munkával. Volt egy Úr és kutya című is, több szerzőtől, Krisztina rendezésében, egy zsemlyeszínű labrador jelenlétében legalább harmincszor játszottam. Ez a hobbim is, ötven éve tartok magam mellett szeretetre méltó négylábút, a mostani, Walter, éppen a zsemlyeszínű Bajusz leszármazottja...

– Véleménye szerint merre tart a mai színházi és filmművészet?
– Vannak nagyszerű, díjazott magyar filmek, amelyeket azonban nem lehet a múltbeli bemutatókhoz, közönségtalálkozókhoz hasonlítani. Ma nem lennék fiatal színész, kisebb a szakma megbecsültsége, mint, mondjuk, az informatikusi pályának. Az előadásokat illetően régimódi vagyok, kevésbé tetszenek a beiktatott vetítések és a mikroport folyamatos használata. A saját hang fontosságát előadóművészi tapasztalatként igyekeztem átadni a főiskolán, vagy húsz évig tanítottam művészi beszédet. A pandémia sokat ártott a szakmánknak, a nézők maszkban nem tudnak igazán nevetni-sírni, pedig a színház közösségi, megismételhetetlen élmény. Két pillére, a színész és a közönség háromezer éve nem változott. Az életet ábrázolja, nevetéssel, sírással és halállal – mondom én, aki már fiatalként is sokszor halt meg színpadon. Az itt és most varázsára tehát a jövőben is szükség lesz.

– És ebben milyen szerep vár Bálint Andrásra?
– Játszom a Radnótiban a Csapodárok című komédiában, műsoron van a Szerb Antal műveiből összeállított estem, a veszprémi Hárman a padon című darabból tévéfelvétel lesz. És naponta sportolok: a napokban múltam hetvenkilenc éves, éppen hetvenkilenc kiló vagyok, így nem is akarok engedni a hetvenkilencből...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 7-i lapszámában jelent meg.)