Vívás: Siklósi tokiói ezüstje volt a „gyorsító”

– Végre újra úgy, mint korábban: „röpködnek” az érmek a férfi párbajtőrözők háza tája egyéniben is, csapatban is – nagyszerűen összeállt az együttes. Minek köszönhető ez az örömteli változás?
– Kicsit messzebbről kezdeném, onnan, hogy a tokiói csapatkvalifikáció nem sikerült, csak egyéniben szereztünk egy kvótát, az pedig, hogy az olimpián Siklósi Gergely ezüstérmet szerzett, gyorsabb érési folyamatot indukált – válaszolta Dancsházy-Nagy Tamás, a férfi párbajtőrcsapat vezetőedzője. – Azt gondolom, ez egyébként is bekövetkezett volna, hiszen Andrásfi Tibor, Koch Máté és Nagy Dávid kétszer nyert junior-világbajnokságot csapatban, vagyis nagyon tehetséges gárdáról van szó, ám Gergő ezüstérme kapcsán felismerték, ha neki sikerült, nekik miért ne sikerülhetne. Nem azt mondom, hogy ez a kizárólagos oka az előrelépésnek, hiszen emellett keményen dolgoztunk, ám a tokiói ezüst fontos összetevője volt annak, amilyen robbanásszerűen rárúgta a csapat az ajtót a nemzetközi mezőnyre tavasszal.

– A korosztályos sikerek persze mutattak valamit, de hogyan keresgélt az edző, hogyan alakult ki ez a csapat?
– A világkupa-sorozat első állomásain kísérletezgettünk, ám akkor nem volt olyan meggyőző a csapatunk. Az áprilisi, párizsi világkupaversenyt tűztük ki vízválasztónak: ugyan az olimpiai kvalifikáció csak jövő tavasszal kezdődik, ám mi Párizstól gondolkozunk igazán Párizsban.

– Soha jobb kezdést, hiszen azon a bizonyos párizsi vk-viadalon aranyérmes lett a csapat.
– És aztán a következő állomáson, Heidenheimben is közel jártunk az éremhez, hiszen a döntőbe jutásért Dél-Koreától kaptunk ki döntő tussal – ez az a helyzet, amelyre azt szoktuk mondani: vagy cseresznye, vagy meggy.

– Hogy mondja?
– Nem szeretnék más tollával ékeskedni, hiszen ez a korábbi párbajtőrvívó, ma már kapitány Boczkó Gábor mondása, de annyira találó megfogalmazás a döntő tusos végjátékra, hogy már átvettük tőle mi is.

– Az, hogy ilyen jól fut a szekér, a négy fiú mellett többek kiváló munkáját is feltételezi. A válogatott keretben lévőket mennyire nehéz motiválni úgy, hogy közben van egy csapat, amelyik hozza az érmeket?
– Kétségkívül nehéz feladat, szeretném is megemlíteni Bányai Zsombort és Berta Dánielt, akik szoros versenyfutásban vannak a csapatba kerülésért – itt már tényleg apróságok döntenek, ám azt gondolom, hogy Zsombor és Dani vívás iránti szeretete és alázata segít fenntartani a motivációt. És persze mindannyiunkat az hajt, hogy a csapat ott legyen a párizsi olimpián.

– Akkor most szögezzük is le gyorsan: ez a csapat nem az olimpiai csapat. Lehet, hogy az lesz, de ilyenről még nem beszélhetünk.
– Ez így van, korai is lenne még csapatot hirdetni Párizsra, ráadásul a juniorok között is van két nagyon tehetséges párbajtőrvívónk.

– Edzőként ez könnyebbséget is jelent – egyfelől...
– Ez valóban felemás helyzet. Tényleg nagyon jó, hogy ennyi versenyzővel dolgozhatunk, ez motiváló tényező – a versenyzőknek is. Hiszem, hogy ez a harc csak előrevisz. Engem viszont szakmailag köt a hazai ranglista is, be kell tartanom a válogatási elveket, ám emellett van egy képem is a társaságról, amely az edzéseken, a hétköznapokban és a versenyeken látottakból áll össze. Sokat beszélgetek a fiúkkal külön-külön is, szánok rá időt és energiát, így a vívó mellett az embert is egyre jobban megismerhetem.

– És azt hogyan kezeli, egyáltalán kell-e, hogy míg valaki az egyéniben egészen az éremig menetel, a másiknak nem sikerül, ám aztán a csapatversenyen együtt kell küzdeniük?
– A fiúk őszintén örülnek egymás sikereinek, már is tapasztalták a „Ma te, holnap én” tétel igazságát, ráadásul tudják mindannyian, hogy az egyéni jó szereplés a csapatot is erősíti.

– Elfogadják azt is, ha éppen nem léphetnek pástra egy-egy asszóban a csapatversenyen?
– Igen. Látják, hogy figyelem őket, azt is, hogy jól cserélek, elfogadják a döntéseimet. De mindig elmondom nekik azt is, noha a pástra csak három fiú mehet fel, a csapat négy vívóból, ráadásul négy jó vívóból áll.

– Kimagasló eredményeket hozott az előző néhány hónap, de talán most kell leginkább két lábbal állni a földön.
– Nem szabad elszállni, a vasárnapi tbiliszi vk-bronz utáni vacsorán is megbeszéltük, hogy a hibákból tanulni kell, a sikerekre pedig építeni lehet. A belső kommunikáció rendkívül fontos, persze nem beszéljük túl, az sem jó – mindannyian tudjuk, mi a közös cél. Tudjuk, hogy a párizsi olimpiáig nehéz út vár ránk, és azt is, hogy lesznek nehézségeink. Dolgoznunk kell, okosan és keményen – és közben figyelnünk egymásra.