Multisport Eb: német siker Münchenben – a pályán és azon kívül is

Valljuk be, a bajor főváros neve hallatán a sport témakörében tízből legalább kilenc embernek a Bayern München labdarúgócsapata jut eszébe – egyébként jogosan, Európa egyik legpatinásabb klubja összesen 32 német bajnoki címet halmozott fel az évek során, az elmúlt tíz idényben senki sem kelhetett vele versenyre a Bundesligában.

Ebből az árnyékból nemcsak a Bayern sportágon belüli riválisai lépnének ki szívesen, de maga a város is bizonyítani akarta, München ennél sokkal többet kínál a sport világának. Erre pedig kiváló lehetősége nyílt a 2022-es multisport Európa-bajnokság rendezőjeként. Emlékeztetőül: a koncepció először 2018-ban valósult meg, akkor Glasgow és Berlin adott otthont hét kontinenstornának – vizes sportok (úszás, műúszás, műugrás, nyílt vízi úszás), kerékpársportok (pálya-, országúti és hegyikerékpár, BMX), golf, torna, evezés és triatlon volt a skóciai paletta, míg az atléták Berlinben csaptak össze.

Most, négy évvel később a golfozók és a vizes sportok nem csatlakoztak a sokszor csak miniolimpiaként emlegetett eseményhez, helyettük viszont bekerült a kínálatba a strandröplabda, a sportmászás, az asztalitenisz és a kajak-kenu – a miniolimpia elnevezés már csak azért is találó, mert mind a kilenc, idén érintett sportág szerepel a párizsi ötkarikás játékok programjában.

München ötven éve nem vágta ekkora fába a fejszéjét – akkor az 1972-es nyári olimpiai játékok házigazdája volt, amelyet sajnálatos módon nem csak, sőt nem kifejezetten a sportpályákon látottak tettek híressé, s az akkor történteket is feledtette volna a világgal.

A léc tehát elképesztően magasra került.

Aztán a vártnál is könnyebben ugrotta meg. Mint arról beszámoltunk, nem ment minden zökkenőmentesen, a szervezés itt-ott döcögött, s annyi minden történt egyszerre, hogy néha nehézséget okozott kiigazodni a ránk zúduló információáradatban – de erre kilenc, párhuzamosan zajló Európa-bajnokságon számíthat az ember. Ráadásul mivel sok sportág küzdelmei – hogy ezt kiváló logisztikai érzéknek, józan paraszti észnek vagy nemes egyszerűséggel az élet tálcán kínált lehetőségének könyveljük el, mindenki döntse el maga – az Olimpiai Parkban zajlottak, sok nem múlt rajta, hogy például a tornáról a triatlonra céltudatosan három vagy bolyongva hat perc alatt értünk át. De a többi helyszín megközelíthetőségére sem panaszkodhattunk, hiszen a legtöbb tíz-húsz perces metró- vagy buszútra volt a „bázistól” – és a német tömegközlekedési eszközökön tapasztaltak össze sem vethetők például a csúcsidőben a Nyugati pályaudvarnál a 4-es, 6-os villamoson vagy az M3-as metrón megszokott élménnyel, még akkor sem, ha éppen hetvenezer sportkedvelővel együtt távoztunk egyszerre az Olimpiai Stadionból – mi éppen Halász Bence kalapácsvető ezüstérmét, a nézők túlnyomó többsége pedig (többek között) Konstanze Klosterhalfen 5000 méteres síkfutásban szerzett meglepetésaranyát ünnepelve.

Egyébként végig elképesztő számú érdeklődőt mozgattak meg az események, néhány (helyi lapok által becsült) adat a teljesség igénye nélkül: a női torna csapat- és szerenkénti döntőire 13 000-en, a BMX-döntőre 15 000-en, a triatlon futamaira 24 000-en, az atlétika döntőire esténként 60 000-en, az országúti kerékpár Murnau és München közötti pályaszakasza mellé 240 000-en mentek ki szurkolni! És akkor meg sem említettük a Back to the Roofs fantázia­nevű minifesztivált, amely temérdek kulturális programmal a sport iránt kevésbé nyitott rétegeket is megszólította.

Ilyen mértékű érdeklődésre vélhetően senki sem számított, erre ékes példa a német tízpróbázó Niklas Kaul, aki első selejtezője után – melyre máris tízezres nagyságrend gyűlt össze az Olimpiai Stadion lelátóin – így fogalmazott:  „Hétköznap délelőtt tíz óra van, hogy lehettek itt ennyien? Nem vagytok normálisak!”

A német sportolók egyébként nem roppantak össze a hazai pálya terhét jelentő súly alatt, ellenkezőleg – néhány nap elteltével azon kaptuk magunkat, hogy rendszeresen elhangzik a kérdés:  „Ebben a versenyszámban is?”      Merthogy folyamatosan szállították az érmeket, így nem meglepő módon hatvan (!) medáliával az éremtáblán is az élen végeztek. Iskolapéldája az ideális sportoló–szurkoló kölcsönhatásnak: a versenyző jól teljesít, ezért több néző kíváncsi rá, emiatt még eltökéltebb, még jobban teljesít, és a spirál így gördül tovább.

München tehát kilépett a futball árnyékából, és megmutatta, rengeteg fantázia van a multisport Európa-bajnokságban, és méltó „kihívója” lehet az Európai Játékoknak (ironikus módon éppen az idei multisport Eb szolgált kvalifikációs versenyként a jövő évi krakkói eseményre). A legnagyobb különbség a két sorozat között – már ha lehet sorozatnak hívni olyan eseményt, amelyet egyelőre kétszer rendeztek meg –, hogy előbbit a sportági európai szövetségek szervezik, utóbbinál viszont nincs meg ez az autonómia, és az Európai Olimpiai Bizottság égisze alatt hozzák meg a döntéseket.

Egyelőre nem erősítették meg, hogy újabb négy év múlva ismét számíthatunk egy ilyen nagyszabású rendezvényre, de az idei sikeressége vélhetően növelte az esélyét. Nem lepődnénk meg, ha hamarosan pályázatot hirdetnének 2026-ra – amire, ki tudja, talán Budapest is jelentkezik házigazdának…