Népsport: 1972 – a nyugatnémetek megmutathatták a világnak

Münchenben messze a maga korát megelőző, pazar olimpiai park épült, az üveghálós tetejű Olimpiai Stadiont (játszottak itt labdarúgó-vb-döntőt, hosszú évtizedekig a Bayern és az 1860 München otthona is volt, továbbá éppen most értek véget benne a multisport Európa-bajnokság atlétikai versenyei) a nagyszerű Frei Otto merész tervei alapján 1972 májusára húzták fel. A NOB 73. ülésszakán az elnöki székben is váltott a tagság, hiszen 1972. augusztus 19-én az amatörizmus kérlelhetetlen harcosát, az amerikai Avery Brundage-ot, aki húsz éve, 1952 óta állt a világszervezet élén, az ír főnemes, Lord Killanin követte. Ez az ülés döntött arról is, hogy a fajüldöző Rhodéziát (nagyjából a mai Zimbabwét) a NOB kizárja az olimpiákról.

Legjobbjaink két káprázatosan sikerült játékokat követően utaztak el Münchenbe, hiszen az 1956-ot követő letargia (a forradalom leverését követően emigrált a magyar sport színe-java) után Tokió és Mexikóváros egyaránt tíz aranyéremmel jelezte, hogy az utánpótlás kiapadhatatlan.

Minden esély megvolt arra, hogy az 1972-es olimpiáról is hasonló eredményekkel jönnek majd haza fiaink és lányaink, ám amíg 1964-ben és 1968-ban szinte minden labda befelé pattant, Münchenben lőttünk kapufát, nem is keveset, így csak az érmekben mutattunk erőt, az aranyak számában kevésbé. De ez ezeken a hasábokon majd a következő hetek témája lesz.

A (nyugat)németek 27 évvel a második világháború után végre megmutathatták a világnak, mit veszített az ignorálásukkal, két éven belül előbb nyári olimpiával, majd labdarúgó-vb-vel villantottak nagyot, az egyre erősebb, a hetvenes években már szárnyaló német gazdaság ennél látványosabban aligha jelezhette, hogy számolni kell vele. Néhány labdarúgó- és kézilabda-mérkőzést leszámítva, az Augsburgban bemutatkozó kajakszlalom és a müncheni tengerpart híján Kielbe költöztetett vitorlázás került más helyszínre, minden egyebet az Olimpiai Stadiont köré tervezett és megvalósított csodálatos parkban vagy a város kiállítási pavilonjaiban (azóta ebből rendszer lett, de az ötlet a bajoroké), egymástól karnyújtásnyira rendeztek meg.

Az első magyar fecskék augusztus 19-én keltek útra München felé, „A karcsú gépmadár, a Malév IL-18-as különgépe jóvoltából hét sportág hatvannégy versenyzője, továbbá vezetők és edzők rövid idő alatt az olimpia városába érkeztek ” – írta az előző két olimpia tapasztalatai alapján okkal optimista Népsport. Naná, hiszen maga Kádár János is ott virított a Képes Sport címlapján, amikor Tatán meglátogatta a Münchenbe készülő sportolókat.

„Az olimpia és az olimpiai csapat képet ad egy-egy népről, országról, s annak sportjáról. Az idei müncheni olimpián önök adnak hírt a magyar népről, Magyarországról és hazánk sportjáról. Megtisztelő és felelősségteljes megbi zatás ez. S bár gyakran beszélünk olimpiai játékokról, tudjuk, hogy arra felkészülni egyáltalán nem játék, hanem nagyon-nagyon kemény munka. Mélyen tisztelem a magyar élsportolókat, mert tudom, miről kell lemondania és mennyit kell dolgoznia annak, aki az 1972-es müncheni olimpiai csapat tagja. Hihetetlenül nagy áldozatkészséget, odaadást és szorgalmat kíván ez mindenkitől” – mondta az MSZMP Központi Bizottságának első titkára, miközben  „a           sportolók és a vezetők baráti hangulatú megbeszélésén nagy figyelemmel hallgatják szavait…”

Augusztus 19-én Magyarországra érkezett az olimpiai láng is, amelyet 1936, a berlini játékok után 36 évvel ismét hazánkon áthaladó staféta vitt Olümpiából a helyszínre. „Szombaton , néhány perccel fél kilenc előtt, leállt a forgalom Röszkénél, a magyar–jugoszláv határon. A patinás átkelőhelyet piros nyakkendős úttörők, kisdobosok, ifjúgárdisták, röszkei lakosok, sportbarátok töltötték meg. Pontosan 9.05 órakor felcsendült a sportinduló, és Jugoszlávia felől feltűntek a fehérbe öltözött sportolók, élükön az Európa-válogatott kosárlabdázó Véger Máriával, aki magasra tartva hozta át Magyarországra az olimpiai lángot. (...) Antal Andor, a Szegedi Vasutas SE többszörös magyar bajnok gyaloglója a magyar sportolók nevében átvette a lángot és elindult Szeged felé. Az ünneplő közönség soraiban feltűnt egy szikár, idős férfi, aki meghatott szavakkal magyarázott a körülötte állóknak:  – Harminchat évvel ezelőtt ugyanezen a helyen álltam, amikor először ért Magyarországra az olimpiai fáklya, csakhogy akkor szürkébb volt az esemény, s nem lobogott ilyen szépen a láng — mondta Reményi Ferenc, a röszkei Kossuth Tsz dolgozója.”

Ő csak tudta.

A lánggal mások mellett futott (pontosabban kocsijával a futók mellett haladt) Abonyi Imre fogathajtó Európa-bajnok, Magyar Márta válogatott kosárlabdázó, Kiss Endre cselgáncsozó, Takács Károly kétszeres olimpiai bajnok sportlövő, az Osz­tapenko-szobornál pedig az olimpiai ezüstérmes gerelyhajító Rudasné Antal Márta adta át a Pest megyeieknek a lángot, amely két nap után Hegyeshalomnál lépte át kifelé a magyar határt.

Mindeközben az újonnan megválasztott NOB-elnök, Lord Killanin megtartotta első sajtótájékoztatóját, amelyen amellett, hogy ivási szokásairól is beszámolt a világ médiájának („Pezsgőt nem iszom. Az viszont lehetséges, hogy a közeljövőben whiskyt gyártó cégek reklámozásával vádolnak majd meg! Ezt az italt ugyanis kedvelem …”), az amatőrszabály felülvizsgálatára tett ígéretet, továbbá a megarendezvény korlátairól is szót ejtett: „Az olimpia gigantizmusa valóban egyik legfontosabb probléma. 12-14 ezer ember lakik a faluban, annyian, mint hazámban egy kisebb városban. Megoldást kell találni, ha másként nem megy, egyes sportágak eltörlésével. Igaz, hogy ha a gépesítés ilyen ütemben fejlődik, hamarosan elektromos gépek versenyeznek a sportolók helyett…”

A megnyitó napján, augusztus 26-án Beckl Sándor MOB-elnök esélylatolgatását ismerhette meg a Népsport olvasóközönsége, ebből kiderült, hogy van miért reménykedni:  „Négy esztendeje, a mexikói játékokon harminckét érmet nyertünk és a nemzetek nem hivatalos pontversenyében százkilencvennégy pontot szereztünk. Lényegében a XX. olimpián is hasonló teljesítményre számítunk.

Az előző világversenyek eredményei, a mérhető sportágakban a ranglisták azt mutatják, hogy erre esélyünk is van. A nemzetek közötti versenyekben elfoglalt előkelő helyezéseink titka abban rejlik, hogy nem egy, hanem több sportágban rendelkezünk nemzetközi klasszisú sportolókkal. ”

A megnyitón ott volt mindenki számít, még Kurt Waldheim, az osztrák ENSZ-főtitkár is megjelent, de nála is fontosabb, hogy a szervezők sokakat meghívtak a régi olimpiák nagy bajnokai közül, így a díszpáholyból figyelte a nyitóünnepséget mások mellett Jesse Owens, Fanny Blankers-Koen, Vjacseszlav Ivanov és a mi hatszoros olimpiai bajnok kardvívózsenink, Kovács Pál is. A német ábécé (Ungarn) miatt az ugandai sportolókat követő magyar csapat 119. nemzetként ért a stadionba, a zászlót a tokiói és a mexikóvárosi olimpiához hasonlóan Kulcsár Gergely gerelyhajító vitte.

Az este fénypontjaként „a  pálya két végéből ötezer galamb repült fel, a stadion mögött lévő dombon pedig mozsárágyúk össztüze üdvözölte a megnyitó színhelyére tartó olimpiai lángot.” Günther Zahn nyugatnémet középtávfutó volt a staféta utolsó, 5725. futója. Hivatalosan is elkezdődött a hivatalosan a huszadik, valójában a két világháború miatt csak a tizenhetedik nyári olimpia.

De erről majd a következő hetekben...