Az igazat mondd… – Deák Zsigmond publicisztikája

Ha létezik még ismert magyar vers, akkor József Attilától a Thomas Mann üdvözlése című az, főképp a most idézett passzusa: „Te jól tudod, a költő sose lódít, / az igazat mondd, ne csak a valódit.”

Semmiképp sem szeretnék szemantikai elemzésbe bonyolódni az igaz és a valódi jelentéskülönbsége kapcsán, úgyis pontosan érezzük, miről van szó, s végképp nem óhajtom a nagy költőt megcáfolni, de bizony néhanap ők is lódítanak (már amelyikük, persze). Mert emberek, s mint ilyenek, a lódítás – meg annak több rokon értelmű, durvább kifejezése – beléjük van kódolva. Csakúgy, mint az igazmondás, kérdés, mikor melyik és miért jön ki belőlük. Az erdei remete vélhetőleg kevesebbet lódít, mint a közokirat-hamisító vagy a hűtlen férj, ám a lehetősége, a csírája megvan mindenkiben, ez nem lehet vitás.

Bocsássák meg, hogy most, amikor sport-, szűkebben véve labdarúgás-történeti időket élünk (még ha akad is, aki tagadja, pontosabban képtelen bevallani magának…), nem a magyar válogatottal, Szalai Ádám németek elleni győztes sarkazós góljával – ami nagyjából akkora bravúr a fociban, mint József Attila lódít–valódit rímpárja a költészetben – foglalkozom. Egyrészt előttem megtették sokan, s ez nem az angol királynő halálát követő kondoleálás, hogy jó szívvel beálljak a hosszú sorba, másrészt közben már az olaszok elleni záró mérkőzés a Nemzetek Ligájában is lepergett e cikk megjelenésekor. Adódik viszont egy közelmúltbeli eset, az ahhoz kapcsolódó vaskos lódítás, csúsztatás, hazugság, s annak (sport)társadalmi hatása, amely szintén a futball magasabb köreit érintette.

A Bajnokok Ligája májusi, párizsi döntőjéről beszélek, amely a sorozat mintegy hat és fél évtizedes históriájában – a jogelődnek számító Bajnokcsapatok Európa-kupájával együtt, persze – másodszor hatalmas késéssel kezdődött. (A legtragikusabb, legszomorúbb BEK-finálét 1985-ben a brüsszeli Heysel Stadionban a 39 szurkoló halála ellenére még aznap lejátszották, akik így döntöttek, természetesen kapitális hibát követtek el.) Azt, hogy ki mire hivatkozott, már szinte kár citálni, mert mint később kiderült, a rendező európai futballszövetség (UEFA) és a francia hivatalos szervek illetékesei egyaránt azonnal, zsigerből elkezdtek hazudozni. Ez a fajta hárítás és eltussolás folytatódott a káosz második, meccset követő hullámában, amikor a helyi bűnbandák „vették kezelésbe” a szurkolókat, megverve és kirabolva őket. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy a helyi bűnüldöző szervek asszisztálásával, mert ezek a bizonyos szervek gyakorlatilag ott sem voltak a helyükön.

De honnan tudnánk meg a valódit, netán az igazat? Az UEFA olajozott sajtógépezete nagy hangon hivatalos vizsgálatot emlegetett, s egy olyan elnézéskérést fogalmazott meg, amelyet tanítani kellene a szakmában a semmitmondás és a felelősség lerázása fejezeténél: „Őszinte sajnálatunkat fejezzük ki mindazoknak a szurkolóknak, akik áldozatai vagy szemtanúi voltak ezeknek az ijesztő és aggasztó eseményeknek a Bajnokok Ligája döntőjének napján, azon az estén, amelyen az európai klubfutballt kellett volna ünnepelnünk. Egyetlen futballszurkoló sem kerülhet ilyen helyzetbe, soha többé nem történhet ilyesmi.” Nesze, semmi, fogd meg jól, egy levegőbe lőtt ígérettel megspékelve…

A hivatalos vizsgálatról sok hír azóta sem látott napvilágot, néhány napja aztán a Guardian című brit lap kijött egy oknyomozó anyaggal. Azzal indított, hogy a kezdeti párizsi tumultus sok liverpoolit emlékeztetett az 1989-es, 97 áldozatot követelő hillsborough-i tragédiára, többen rosszul lettek, s a helyi bandák már ekkor megtámadták őket. Megszólaltattak olyan embert, aki mindkét traumát megélte. Fehéren-feketén kiderült, hogy a jegyeket ellenőrző párizsi rendszer nem működött, és olyan rendőr is volt, aki eltépte az érvényes belépőt, miután azt nem tudta fogadni a jegybeolvasó-rendszer.

További problémát jelentett, hogy nem nyitottak ki elegendő kaput, ezért torlódtak össze a nézők. Az UEFA azon érvelése, hogy a nézők későn érkeztek, sokan ráadásul hamis jegyekkel, s ők elállták a forgókapukat, a tények ismeretében nem volt igaz. Az viszont már igen, hogy a helyi bandák tagjai eközben ingyen bejutottak a mérkőzésre, majd késekkel, vascsövekkel támadták meg a drukkereket, akiket nem védtek meg a rendőrök. Ehelyett a lefújást követően minden előzmény nélkül könnygázzal támadták meg a szurkolói zónában tartózkodókat. A francia belügyminiszter és sportminiszter „természetesen” a drukkereket okolta, s azóta sem vállalta a felelősséget, illetve nem kért bocsánatot annak ellenére, hogy a helyi szenátusi vizsgálat világosan fogalmazott: „Igazságtalan volt, hogy a Liverpool szurkolóit hibáztatták a zavargásokért, ahogyan azt a belügyminiszter tette annak érdekében, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy az állam képtelen megfelelően irányítani tömegeket, és képtelen megakadályozni több száz erőszakos személy cselekedeteit.”

Kemény szavak, különösebb következmény nélkül. A Guardian szándékait érteni véljük, egyrészt igyekezett a honfitársaknak igazságot szolgáltatni, ha már azok, akiknek ez a dolguk lett volna, nem tették meg; másrészt a tavalyi londoni Európa-bajnoki döntő kísértetiesen hasonló jeleneteiről nem ártott elvinni a fókuszt, s a párizsi balhé magától adódó apropó volt. Az UEFA a mundér becsületét védte (bár itt a becsület szónak nincs sok helye…), a francia politikusok szintén, no meg a szemük előtt lebegett az ismert tény, hogy a 2024-es olimpiát Párizs rendezi. A BL-döntő ehhez képest légypiszok, ha ezt is képtelenek levezényelni, mi lesz itt két év múlva? – kérdezhetné bárki, ha széles körben kiderül az igazság.

Enyhén szólva félelmetes, hogy két kontinentális nagyhatalom fővárosa, illetve rendőrsége képtelen egy-egy jelentős futballmérkőzést levezényelni botránymentesen. Most mondhatnám, hogy eredetileg Szentpéterváron lett volna a BL-finálé, csak éppen az orosz–ukrán háború kitörése közbeszólt, s egészen biztos vagyok benne, a Real- és főképp a Liverpool-szurkolók a történtek ismeretében inkább mentek volna a „diktatúra szívébe”, a Néva partjára, mintsem a Fény városába, ahol „európai módon” verték meg, rabolták ki és fújták le őket, úgy, hogy még a meccsre sem jutottak be. A legkönnyebb azt mondani, legyen a franciák baja, hogy a Stade de France környéke, a Saint-Denis városrész közismert no-go zóna, ettől még elfacsarodik az ember szíve, mert elveszti az ideáljait, az egészséges biztonságérzetét.

Meg sem merem említeni, mi lett volna, ha mindezek századrésze Magyarországon történik… El tudják képzelni a tavalyi budapesti Eb- és idei Nemzetek Ligája-mérkőzések feszültségmentes örömünnepe ismeretében, hogy a Stefánián helyi hordák egzecírozzák a vendégszurkolókat? Lehet, demagóg módon hangzik, de ettől még igaz: műanyag poharak dobálása és állítólagos szurkolói rigmusok miatt kaptunk stadionbezárást és pénzbüntetést, valamint rasszista bélyeget (ugye, Guardian?), a gyermekeinket sem kímélve, itt meg ugye ennél – enyhén szólva – több van a rendezők rovásán. De továbbmegyek, önök szerint zárt kapus lesz a németek következő meccse, miután Lipcsében megdobálták Szoboszlai Dominikot? Valószínűtlen s egyben igazságtalan is, mert szerintem ez ennél kisebb szankciót „ér”, ha nem ismernénk az előzményeket és a kettős mérce jól bevált intézményét.
Az mindenesetre ténykérdés, hogy az UEFA által is emlegetett futballünnepet nem Párizsban tartották májusban, hanem például tavaly és idén júniusban, majd legutóbb most hétfő este Budapesten, a Puskás Arénában és környékén. Hogyan is zárul a Thomas Mann üdvözlése? „Örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”

Itt bizony, nem ott, bárki bármi mást állítson.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!