Morál és bölcselet harmóniájában – Eperjes Károly színművész és a sport

– Mi szél hozta az Alpok aljára, Sopronba?     
– A Soproni Petőfi Színház évadnyitó nyílt nappal tisztelte meg hűséges közönségét, és miután játszom októberben Katona Imre darabjában, az Isten komédiásában, engem is meghívtak, így illik itt lennem. Ha Isten is úgy akarja, a tavasszal pedig én rendezem a Chicago című musicalt, úgyhogy jó itthon lenni: nem ez az első munkám Sopronban.

– Korábban úgy hírlett, hogy művészeti vezető lesz Sopronban. Hogy áll az ügy?     
– Még Veszprémben együtt dolgoztam Bujtor Istvánnal és Oberfrank Pállal, valamint Pataki Andrással, akit én ajánlottam Sopronba igazgatónak. Nem bántam meg, Pataki bevált, de mivel nemrégiben kinevezték a kulturális és innovációs tárca művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkárának, így borult a tervünk a közös soproni munkára. Még képlékeny a dolog, nem tudom, hogyan alakul, de nem ugrom el a feladat elől, ha keresnek, megtalálnak...

– Kaposváron 1981-ben Billy Flynn ügyvédet alakította a Chicagóban, Veszprémben már rendezte 2014-ben, és most Sopron következik. Tervez lényeges változtatást?     
– A veszprémihez képest kevesebbet, a kaposvárival összehasonlítva többet, mert mindig célom a mai napra való erős hatások kifejezése. Még nem tudjuk, hogy a bemutató napján ez hogyan érvényesül, mit hoz a világ őrülete, de arra a darabnak reflektálnia kell.

– Szeptember elsején aktív résztvevője volt Komáromban a Czibor Zoltán halálának 25. évfordulóján, a szoboravatás utáni mérkőzésnek. Hogy megy a játék 68 évesen?     
– A harmadik Covid-fertőzésem után még nem értem el, de lassan kezdem megközelíteni a régi formámat. Bánki „Dodi” szerint jól mozogtam, és jólesett, hogy Telek „Manci”, Pisont Pista is örült nekem, viszont az ellenfélnél pályára léptek fiatal futsaljátékosok, és az ő tempójuk azért hozzám már, hogy is mondjam csak, méltatlan...

– Minek köszönhető a labdarúgás iránti szeretete?     
– Először is hadd dicsekedjek! Mert a második Covid-fertőzésem után csak fél évet tudtam játszani a Fradi veteránjai között, de így is megkaptam a bajnoki aranyérmet, és a Rudas Feri bácsi alapította Fradi-rend tagjai közé is beválasztottak. Az ember szinte mindent a családjából hoz, édesanyám apámat meg engem a foci bolondjának tartott. Nehezen lehetett elrángatni bennünket a tévés focimeccsekről, Hegykőről utaztunk Győrbe, Szombathelyre, Budapestre is élvonalbeli mérkőzéseket nézni.

– Ma is szoros a köteléke szülőfalujához, a Sopronhoz közeli Hegykőhöz?     
– Szüleim halála óta ez érthetően talán nem annyira erős, mint korábban, de lelkemben továbbra is fontos a szülőfalum. Ha kérnek valamit, megteszem, segítek. A tavasszal már biztos volt, hogy a csapata sok év után visszakerül a megyei első osztályú bajnokságba, velük voltam néhány fröccs mellett a helyi Sport büfében, amikor a múlt kibeszélésén túl örömmel mondták, hogy vállalják a magasabb osztályt, amelyben nem is kezdtek rosszul. Hajrá, Hegykő!

– Szülei papnak szánták, hogyan lett színész?     
– Hosszú történet, nehéz és humoros pillanatok vezettek a felismerésig, ha nincs Montágh Imre, nem mertem volna erre a pályára lépni. Amatőr kétéves rendezői vizsgán játszottunk, ő volt az egyik vizsgáztató, és így szólt: „Szamócám, nagyon jó képességeid vannak, jelentkezz a főiskolára!” Mivel logopédus volt, beadtam a jelentkezést a gyógypedagógiai főiskolára. Rá egy évre a vizsgán megkérdezte: „Szamóca, miért nem jöttél a felvételire?” Mondtam, hogy voltam, de a tanár úr nem volt ott. Erre úgy válaszolt, nem látott a rostákon. Mire én, hogy ott nem volt rosta, ott írásbeli-szóbeli volt. „Hát hová mentél?” – kérdezte. „A gyógypedagógiai főiskolára” – feleltem.„ De én nem oda küldtelek!” Akkor fény villant át focistaagyamon, amiért szegény nagyanyám sokat imádkozott, hogy Jézusmária, világosítsd meg az elméjét! Rögtön küldetéstudatom is lett, hisz Montágh tanár úr a színművészetin is tanított, neki hittem, így aztán beadtam a jelentkezésem. Filmbe illő felvételi procedúrák, katonaság, egyebek után felvettek a színművészetire. Vége lett a Vidi-tarcsis időszakomnak, amely alatt versmondó és parodista előéletem következtében Májer Lajcsi ragasztotta rám a Színész becenevet, Németh Lajos bácsi, az edzőnk is csak ezen a néven hívott.

– Ki az a három hazai színésznagyság, akinek a legtöbbet köszönheti?     
– Elsőként Major Tamás osztályfőnökömet kell megemlítenem, de nekem Latinovits Zoltán mindenekfölött a múlt, a jelen és a jövő. Harmadiknak helyezem pályafutásom minden csodálatos kollégáját.

– Rendezőként a maga útját járja, vagy követendő példákra is épített?     
– Voltak és vannak, akiktől érdemes tanulni: a Major Tamás, Taub János, Anatolij Vasziljev hármas szintézisét követem leginkább, utóbbi az orosz színjátszás megújítója. Nem szakmabelieknek úgy közelítenék a megértéséhez, hogy van rendező, aki a tartalomból megy a forma felé, van, aki a forma felől közelít a tartalomhoz, én a kettőt még egy munkán belül is változtatni szoktam, a színészek állapotától függően.

– Volt egy kirándulása hét éve – Operaház, Bach: János passió. Folytatás?     
– Felkértek, boldogan megcsináltam, azóta is volt megkeresés operai rendezésre, de azokat nem szívesen vállaltam volna. Ha Richard Wagner Parsifaljára, Erkel Ferenc Bánk bánjára vagy Hunyadi Lászlójára, Wolfgang Amadeus Mozart Don Giovannijára kérnének fel, nem utasítanám vissza. De ezekre sajnos még nem kértek fel...

– A sikeres karriert sem kerülik el a kudarcok. Eperjes Károly hogyan dolgozza fel őket?     
– Ugyanúgy hozzátartoznak az ember életéhez, mint a sikerek. Mind a kettőt kezelhetjük kegyelemként vagy balsorsként. Idővel sokszor a kudarc jóval többet segített az embernek, mint néha a siker démoni ragyogása.

– Kossuth- és Jászai Mari-díj, filmakadémiai életműdíj, Príma Primissima, Magyar Érdemrend tiszti keresztje, fesztiváldíjak, Hegykő és Budapest díszpolgára, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Van hiányérzete?     
– A lényeg, hogy még hallható vagyok, amúgy már régen túl vagyok díjazva. Ha a díjak közül valamit mindenáron ki kell emelnem, egy Pilinszky-idézettel tudok válaszolni, amelyik a Miatyánkban és a katekézis centrumában – „mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma” – azonosul és így szól: „S éjfélkor talán étek leszünk egy hatalmas halász asztalán.”

– Színpadi szerepei közül kettőt kiválasztottam találomra: mit tudott hozzátenni a Kakukkfészek lázadó McMurphyjéhez, illetve a Chioggiai csetepaté békítő jegyzőjéhez, Isidoróhoz?     
– Néha nekem is van olyan gyanúm, hogy egy-egy szerepben jó voltam, amúgy ha vállalok egy tragikusabb jellemformálást, akkor utána kell egy jó komédia is. Nem szeretném, ha csak az egyik műfaj jellemezné a pályámat. Szélsőséges karakter vagyok, tanáraim és mestereim is késztettek a széles amplitudójú hangulatok eljátszására.

– Váltsunk ugyancsak gazdag filmszerepeire: lehet-e párhuzamot vonni az 1988-as Eldorádó és a 2004-es Hídember között?     
– Igen, abban, hogy mindkettőben eltökélt karakter megszemélyesítése a feladat. Széchenyi István, a Hídemberben azzal még talán izgalmasabb, hogy eltökéltségének minimum öt karakterváltozatát kellett hitelesen megmutatnom, míg a piackirály Monori Sanyi bácsiban egy erős karakter öntörvényűségének képviselete a szigorú feladat. Mindkettő közel áll a szívemhez.

– A labdarúgás iránti alázata nyújtott-e segítséget az 1999-es 6:3, avagy játszd újra Tutti létrejöttéhez?     
– A rendező Tímár Péter szerint engem mintegy pofán vágott a szerep, amelyet örömmel fogadtam, de hála Istennek sok más focibolond színész is eljátszhatta volna. Persze hálás vagyok, hogy nekem jutott, és saját ötleteimmel is fűszerezhettem a karaktert.

– Mondjon három olyan futballistát, akiket nagyra becsült és közel is kerültek önhöz!     
– Én mondjam meg a foci „szentháromságát”? Az iskolai dolgozataimban még a portugál Eusébio vagy Albert Flórián volt a jelszavam, persze erről a tanárok már tudták, ki a szerző. Aztán a 6:3 film kapcsán személyesen is megismerhettem az Aranycsapat még élő legendáit. Az utódok közül kit hagyjak ki? Ebedli Zolitól Szokolai Laciig, Mucha Józsitól Rab Tibiig mindenki a barátom, velük vasárnaponként a népligeti csarnokban a Flóri-focin rendszeresen találkozunk.

– Mit oktat a jövő nemzedékének osztályfőnökként a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti karán?     
– József Attila mondásával tanítani szeretném őket „nem középiskolás fokon”. Igyekszem a Bibliára és Arisztotelész Poétikájára építve a morál és bölcselet harmóniájában átadni mindazokat a finomságokat, amelyek taníthatók és tanulhatók a gyakorlatban. Amelyektől talán majd nemcsak diplomások, hanem színészek, sőt, egyszer talán művészek is lehetnek.

– Minden rezdülését, megnyilatkozását mély hit hatja át. Honnan ered?     
– Azt nem tudom, hogy a hitem mély-e, azt szeretném, ha a vertikuma a tetejéhez és nem a mélyéhez közelítene. Hitemet Istentől, szüleimtől és nagyszüleimtől, pap nagybátyáimtól és sok jó tanáromtól, embertársaimtól kaptam. Igyekszem miattuk is felelősségteljesen megélni, még ha fiatal koromban a siker tébolyító varázsa néha el is vakított. Ahogy nyilatkoztam korábban, keresztény, katolikus apa vagyok, színészként magyarul magyarként mindenkiért az Isten dicsőségére, az emberek javára és lelki üdvére. Ha szabad a beszélgetést Széchenyi szavaival befejeznem: boldog feltámadást, Uraim – s ez a hölgyekre is vonatkozik!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. szeptember 10-i lapszámában jelent meg.)