Cselgáncs: Összegyűrtek, ránk léptek, de ugyanannyit érünk – Ungvári Miklós

– A taskenti világbajnokságon először nem sportolóként, hanem szövetségi kapitányként volt jelen. Sikerült már ezt a két szerepet elválasztania egymástól?
– Nagyon nehéz volt, de a közeg nem idegen számomra, sokszor jobban átélek egy-két szituációt, mint néhány, főleg fiatalabb versenyző– mondta Ungvári Miklós, a magyar férfi cselgáncsválogatott szövetségi kapitánya a Nemzeti Sportnak.– Nagyobb kihívásnak érzem egyelőre a kapitányságot, mert ebben a szerepben még én sem vagyok rutinos. Furcsa, hogy nem nekem kell küzdenem.Mint minden edző, a pálya széléről én is úgy érzem, hogy olykor jobban csinálnám, ha én magam lennék a tatamin. Előfordul, hogy annyira elvisz a hév, egy küzdelem ritmusa, hogy a sportolók nem tudják követni, mit mondok nekik a szőnyeg széléről. Hálátlan feladat, én jobban szerettem küzdeni, de ahogy egyre több verseny lesz a hátam mögött kapitányként is, úgy szokom hozzáegyre jobban ehhez a szerepkörhöz. Amíg segíteni tudok, addig feltétlenül csinálom. A vb rávilágított, hogy abban például hibáztam, hogy nem mondtam el a dzsudokáinknak, mennyire fontos az utazás előtti akklimatizáció, hogy a célország időzónájának megfelelő ritmusba kerüljünk. Kapitányként sokkal nehezebb, hogy napról napra új versenyzőre kell figyelni, mindig másaktuális ellenfélrekészülni, amíg versenyeztem, csak magamra és ariválisaimra kellett összpontosítanom.

– A vb-nnagyon együtt élt a küzdelemmel, folyamatosan kommunikált a tatmin küzdő sportolókkal. Mik az ön eszközei ilyen helyzetben?
– Talán abba a hibába estem, hogy sokszor magamat képzeltem a szőnyegre, holott minden dzsudokánk más karakter, máshogy versenyez. Nem csak edzőnek kell lenni, hanem pszichológusnak is. Akármilyen kemény srácok küzdenek, van köztük, aki érzékenyebb, a lelkükkel is foglalkozni kell. A fiatalokra különösen igaz ez. Nekem megvoltak a technikáim arra, hogyan viselkedjek a megméretéseim napjain, illetve a mérkőzések között.Próbálom megmutatniezeketa fiúknak,terelgetni őket,ugyanakkor mindenkinek a saját útjára kell rátalálnia ahhoz, hogy sikeres legyen. Szerintem versenynapokon nárcisztikusnak, önzőnekkell lenni, olyannak, mint egy galamb, aki magasról tudjuk mit csinál mindenkire. Ki kell alakítani egy burkot, amelyből képtelenség kizökkenteni, és csak olyan emberekkel beszélni, aki ilyenkor tényleg feltölt vagy épít. Ha muszáj, meg kell bántani valakit, később elnézést lehet kérni. Ha az ember ilyenkor szétszórja a fényét, akkor nem tud koncentrálni az aktuális pillanatra, ez pedig elengedhetetlen egy világbajnokságon. Sokan azt hiszik, hogy profik, de a profik nem hagynak ki ilyenkor egy pillanatra sem, mert az végzetes hibát eredményezhet, mint ahogy elő is fordult ez Taskentben.Kiénekelték a szánkbóla sajtot.

– Tóth Krisztián eddig az összes felnőtt-világbajnokságán bejutott a legjobb nyolc közé, most mégis hamarabb kiesett. Csalódás az ő szereplése?
– Számomra az egész magyar csapat szerepléseaz, hiszen nagy reményekkel utaztunk Üzbegisztánba. A férfi szakággal szerettünk volna legalább egy érmet és egy helyezést elérni, ebből csak egy hetedik hely lett, pont a legidősebb versenyzőtől, az öcsémtől, Ungvári Attilától.Benne is több volt, de két hibát elkövetett, és ezek megbosszulták magukat, a japán ellenfele aranyponttal legyőzte. Krisztiánnak jó volt a sorsolása, azt gondoltam, egy nehéz párharcot kivéve rutinból hozni fogja a korai küzdelmeit, de ez sajnos nem jött össze. Ő már sokszor megmutatta mekkora harcos, most magábankell rendet tennie, és levonni a tanulságokat. Tőle számítottunk egy helyezésre, de ez most benne maradt. A két „nagy” srácnál, Vég Zsombornál és Sipőcz Richárdnál inkább a rutin hiányzott, hiszen felnőtt mezőnyben még nincs sok tapasztalatuk. A koncentrációnak, és az ehhez elengedhetetlen állóképességnek a hiánya is látszódott néha. Amikor megérkeztünk a helyszínre, mindenki remek formában érezte magát, és ahogy közeledett a verseny, úgy került egyre távolabb a csúcsforma. Ezen mindenképp változtatnunk kell, hogy amikor elhangzik, hogy hadzsime, akkor legyünk a legélesebbek.

– Említette az öccsét, tud rá úgy tekinteni, mint egy versenyzőre a többi közül? Számára könnyebbség, hogy a bátyja egyben a szövetségi kapitánya is?
– Erre a kérdésre ő jobb választ tudna adni, de figyelek, hatok rá, ő pedig követi is az utasításokat. Nem voltak könnyű mérkőzései, de kézben tartotta őket, két hiba mégis megpecsételte a sorsát. Azt gondoltuk el fog menetelni a döntőig, de ahogy haladt előre, fogyott az ereje. Több volt benne, ezt meg is mondtam neki és meg is sértődött picit, de azt láttam rajta, hogy az igazán döntő pillanatokban képes lehetett volna még hozzátenni a teljesítményéhez.

– Milyen szájízzel tért haza a magyar kontingens, milyen a hangulat a válogatotton belül?
– A világbajnokság végére mindenki megértette, hogy szégyenben maradtunk, ők is, én is. Amikor én egy sikertelen vb után versenyzőként hazatértem, azt sem tudtam, mi legyen, tengerbe hajtsak vagy hogyan tovább. Ők eleinte ezt kissé lazábban kezelték. Most már érzik, hogy a tiszteletet ki kell vívni, nem elég önmagában magyarnak lenni, harcolni kell, mint Nándorfehérvárnál az őseink, és gyűlölni a vereséget. Mondtam nekik, hogy a Riói olimpián Braun Ákos és én tizenegy mérkőzést küzdöttünk végig, ők hatanehhez képest semennyit. Magunkba kell nézni, és mindenekfelett akarni a győzelmet. Persze egyre népszerűbb a dzsúdó, egyre többen űzik ezt a sportágat, a szövetségben is történtek személyi változások, de ezeknem lehetnek kifogások. Csalódottakvagyunk, de hisszük és tudjuk, hogy több van ebben a csapatban.

– Milyen tanulságokat lehet levonni ebből a szereplésből kapitányként és a sportolóként?
– A mentális felkészültség hiányzott, egyversenyzőnek tudnia kell, hogy igazából mit akar elérni.Kristálytiszta célokra van szükség és határozottan kell azok felé menni. Néhány srácból ez még hiányzik. Természetesen sikeresek szeretnének lenni, de ahhoz még több munka és még több alázat szükséges.„Emberi törvény kibírni mindent, s menni tovább, még akkor is, ha nem élnek már benned remények és csodák” –mondja Hemingway. Én vártam a csodára, de ez most nem valósult meg. A sportolóknak ki kell tudniuk zárni akételyeiketegy világbajnokságon.Mutattam a fiúknak egy százdollárost, és kérdeztem tőlük, hogy kell-e nekik. Természetesen igen. Utána összegyűrtem, és feltettem újra a kérdést. Megint igen volt a válasz. Rátapostam, még jobban összegyűrtem, de úgy is kellett nekik, mivel a száz dollár pontosan ugyan annyit ért, mint újkorában. Ők is ugyanazok az értékes karakterek,emberekés versenyzők, mint a vb előtt, a pillanatnyi csalódottságunk ellenére. Meg kell élnünk, hogy ez most egy picit szégyen, és akarnunk kell megmutatni a következő versenyeken, hogy jobbak és elszántabbak vagyunkannál, mint amilyennek Taskentben tűntünk.

– Erre pedig lesz is lehetőség, hiszen négy felnőtt verseny szerepel még az idei naptárban. Tudják már, ki és hova utazik?
– Napról napra változnak a csapatok összetételei, a kisebb sérüléseket és formahanyatlásokat figyelembe véve. Igyekszünk megtalálni az optimális variációt. A huszonhárom év alattiak versenyei is beleszólnak a terveinkbe, de rengeteget egyeztetünk MurakamiKijosiszenszejjel, a válogatottak technikai igazgatójávalezzel kapcsolatban.Afiatalabbak minden bizonnyal több versenyen indulnak még idén, mint az idősebbek, nekik akár mind az öt hátralevő torna is benne lehet a programjukban.