Népsport: Parti János hajóját atom hajtotta

Helsinkiben 1000 méteren több mint hét másodperccel, Melbourne­-ben az akkor még a programban szereplő 10 000 méteren pontosan fél perccel kapott ki a győztestől. A római 1000-es döntőben viszont elég volt 48 századmásodperc is a szovjet Alekszandr Szilajev megelőzéséhez, egyben az örökkévalósághoz. Még úgy is, hogy az unásig ismételt történet szerint a Magyar Televízióban a riválist hirdették ki elsőnek, mert a római közvetítés „off tube” került a kommentátor elé, a kis fekete-fehér monitoron alig látszott valami, és az angol guide összekeverte a magyar és a szovjet kenust... Sebaj, fordítva rosszabb lenne!

Az 1952-es és az 1956-os ezüst után a még mindig csak 28 éves Parti a római Albano-tavon gond nélkül, messze a legjobb idővel megnyerte az előfutamát, Szilajev például több mint négy másodperccel volt nála lassabb a másik győzteseként. („800 méternél úgy festett, hogy az egy hajóhosszal vezető Emanuelsson fut be elsőnek, de ekkor lelassult a csapásszáma és Parti János látványos, szép hajrában verte meg a svéd fiút”– sejtette a Népsport, hogy nagy dolgok vannak készülőben). Parti már ekkor alaposan megverte a címvédő román Leon Rotmant, az elődöntőben pedig ismét.

A Népsport szerint a „a sokratesi filozófus Parti minden futamnak, minden másodpercnek megszerkeszti a filozófiáját...”,így aztán a Pacul becenévre hallgató kenust nem izgatta, hogy a fináléban előbb Rotman vág az élre, majd Szilajev, 800-nál bevált taktikája szerint jött a magyar, akinek még volt egy sebességfokozata. „Centiméterről centiméterre dolgozta le a hátrányát, és 80 méterrel a cél előtt befogta a vezető Szilajevet. A hátralévő néhány méteren óriási küzdelem volt Szilajev és Parti között, 30 méterrel a cél előtt már Parti vezetett, már csak 10 méter, már csak 5, s azután Parti erejével teljesen elkészülve elsőként futott be a célba”  – írta a Népsport.

Idehaza Partiné Szabó Ágnes, a kenubajnok 92-szeres válogatott kosárlabdázó felesége öthetes anyukaként a világ legboldogabb asszonyának vallotta magát, édesapja pedig a Gizella út 34. harmadik emeleti lakásában úgy nyilatkozott, hogy a fia  „nagyon szívós és céltudatos, amit maga elé tűz, rendszerint eléri...”

Pedig Parti János gyorskorcsolyázóként, majd jégkorongozóként indult, és csupán tizenhét évesen – a Népszigeten lévő ifjúsági víziképző táborban – ismerkedett meg a sportággal. Egy év múlva a Városi Tanács Sportkör (Budapesti Petőfi) kajakosa (!), majd kenusa lett. Már válogatott volt, amikor 1952–53-ban még a VM Vendéglátó színeiben az első osztályban hokizott. Persze korán eldőlt, hogy a jeget felváltja a víz, ha más nem, a húszévesen elért helsinki ezüst jelezte, hogy ez az ő igazi közege. Olimpiai aranya és ezüstjei mellé egy vb- és három Eb-aranyat is begyűjtött, kerek egész volt a sportolói karrierje.

„  Az a lényeg , hogy önmagaddal tisztában légy– mondta egy későbbi interjújában.    –   Hogy szeresd önmagadat. Legyél megértő magaddal szemben, hidd el, hogy alapvetően tökéletes vagy, s csak apróságokon kell változtatnod, hogy legközelebb minden sikerüljön. Nyugi, ez nem nagyképűség, praktikum. Ha ostorozni kezded magad, akkor már sajnálod is. És az önsajnálat akadálya a tisztánlátásnak, meg annak, hogy a lehető legtöbbet préseld ki magadból. Persze, idő kell ehhez, de megéri. Nekem megérte.”

Ezek után Partit 1964-ben tartalékként még Tokióba is elvitték (itt a Rómában párosban bronzérmes Törő András lett kenu egyesben negyedik, majd azzal a lendülettel „disszidált”, és a következő két olimpián már amerikai színekben indult...), az aktív sporttal 1965-ben hagyott fel.

Pályafutása második szakaszától sem kellett őt félteni, az sem volt kevésbé sikeres, mint az első. Igaz, volt is mire építenie, hiszen 1963-ban a Testnevelési Főiskolán kajak-kenu mesteredzői, 1968-ban az ELTE-n jogi diplomát szerzett, és elvégezte az Idegen Nyelvek Főiskolájának angol szakát is. A BSE, majd 1971-től a Budapesti Honvéd edzője volt, emellett előbb 1962-től, azaz harmincéves korától 1970-ig a Sporthajóépítő Vállalat igazgatója és csónaktervezője lett, majd hajóépítő kisiparosként dolgozott (Rómában is saját tervezésű kenujában, a Kenusaurusban lett aranyérmes – ahogyan tudósításában a Népsport fogalmazott: „Mintha atom hajtaná a hajóját...”). Finoman fogalmazva is békén hagyta őt a rendszer, rögtön a római diadal után a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) tagjává nevezték ki, 1963 végén pedig a Magyar Testnevelési és Sportszövetség országos tanácsának is tagja lett.

Az arany nélkül záruló montreali olimpia után, 1977-ben a magyar válogatott szövetségi kapitányává nevezték ki. („Sok olyan dolog volt az életemben, amit későn értem el, akkor, amikor már nem is tudtam olyan nagyon örülni. Két olimpia után csak a harmadikon, Rómában nyertem, harminckét évesen kötöttem azt a házasságot, amelyet boldognak nevezhetek, három diplomával lettem maszek, és csak akkor kerültem olyan anyagi helyzetbe, mint ma egy húszéves versenyző. Hat év maszekoskodás után lettem szövetségi kapitány, s nem akkor, amikor ez a poszt egyértelműen örömet jelentett volna számomra …”)Irányítása alatt a sportág sík vízi szakágában a világ egyik legeredményesebb nemzetévé váltunk. 1980-ban a Foltán László, Vaskuti István kenu kettes, 1988-ban pedig Gyulay Zsolt és a férfi kajak négyes nyert kapitányi regnálása alatt olimpiát, közben Los Angelesben erre egyik magyarnak sem volt módja.(„Szerintem az egyik legütőképesebb, legnagyszerűbb magyar kajak-kenu válogatott kényszerült itthon maradni a Los A ngeles-i olimpia idején. Gyűlölöm azt a szót, hogy volna, de annak az olimpiának a hallatán mégis mindig az jut eszembe, hogy három sikeres olimpiával a hátam mögött búcsúzhattam volna Szöul ut­án.” ) Nyugdíjba vonult, de nem ült békésen a babérjain, dolgozott szaktanácsadóként az iráni és a kanadai válogatott mellett („Lassan odáig terjed a dölyfösségem, hogy a Szaharában is tudnék kajaksportot csinálni … ”),  ott bábáskodott a magyar maratoni szakág születésénél, mi több, sportújságírói erényeket is csillogtatott.

„Ahogyan öregszem, úgy mélyül el bennem a gondolat, hogy én a győztesek közé tartozom   – nyilatkozta a Nemzeti Sportnak 60. születésnapján, 1992-ben. –  Hát, nem furcsa, én soha, egyetlen versenyemen sem voltam harmadik?  Csak első és csak második. Versenyt életemben egyet adtam fel, azt is azért, mert egy hatalmas vihar miatt egy órával elhalasztották a rajtot, s akkorra már nem hatott a fájdalomcsillapító injekció. Amikor Jajcében hetedik lettem, rögtön abba is hagytam. Nem dicsérni akarom magam azzal, hogy az én munkámból valahogy mindig virág vagy érem termett, persze, rengeteg, konfliktus árán, de ma sem hiszem, akármilyen messze megyek vissza a múltba, hogy valaha is valamit másként kellett    volna csinálnom.”

Minden persze neki sem sikerült, szeretett volna például a Magyar Kajak-kenu Szövetség elnöke lenni, ez 1992-ben nem valósult meg, igaz, egészen 1997-ig betöltötte az alelnöki posztot. Fájdalmasan fiatalon, 66 évesen hunyt el 1999 márciusában, ma lenne 90 éves – akár köztünk is lehetne.