Rajta is múlik a sportág jövője – Zwickl Dániel újra az asztaliteniszért dolgozik

– Pingpong vagy teqball?
– Mindkettő közel áll a szívemhez. Az előbbit nem kell magyaráznom, abban nőttem fel, viszont három évig a teqballban dolgoztam, és ahhoz is szép emlékek kötnek.

– Hogyan került a teqball közelébe?
– Borsányi Gábort és Huszár Viktort, a teqball társalapítóit korábbról ismertem, többször hívtak, hogy menjek hozzájuk, aztán amikor a családdal eldöntöttük, hogy hazaköltözünk Németországból, felvettem velük a kapcsolatot.

– Ochsenhausenben, az egyik, ha nem a legelismertebb európai asztalitenisz-központban dolgozott, elismerték, sokaknak ez az álommunka. Az emberek többségének ilyen helyzetben eszébe sem jut váltani, ön viszont önként lépett ki belőle. Miért?
– Szerettem volna az asztaliteniszen kívül is kipróbálni magam.

– Ennyi?
– Tulajdonképpen igen. Tudom, a pingpongos közegben sokan bolondnak tartottak, de nem bántam meg, szép és tartalmas három évet töltöttem el a teqballosok között. Érdekes, amikor még ott voltam és beszélgettem egy-egy ismerőssel, szinte mindenki ugyanazt a két kérdés tette fel: találkoztam-e Ronaldinhóval és olimpiai sportág lesz-e a teqball.

– Akkor mi is pipáljuk ki ezeket! Találkozott Ronaldinóval?
– Igen.

– Milyen volt?
– Amikor a színfalak mögött egy ekkora sztárt kell menedzselni, az rendkívül stresszes. Ha például Cafu vagy Carles Puyol volt valahol a vendég, a protokoll is egyszerűbb volt, Ronaldinho esetében viszont a nagyobb érdeklődés miatt sokkal nehezebb feladatot kellett megoldani.

– Ilyenkor az ember külön tudja választani az esetleges rajongását a munkától?
– Muszáj. Sok stábtag érkezett a futball világából, ők más szemmel néztek Ronaldinhóra. Én viszont inkább megoldandó feladatként, mintsem rajongott futballcsillagként tekintettem rá.

– Olimpiai sportág lesz a teqball?
– Miért is ne lenne az? Ha a falmászás és a breaktánc bekerült a programba, nem látok arra okot, hogy a teqballnak ne sikerüljön.

– Hacsak az nem, hogy egyre többen pályáznak erre a státusra, vagyis nagy a konkurencia.
– Igaz, de a teqball képes ugyanazt hozni, mint bármelyik vetélytársa. Fiatal sportágról van szó, így valójában az a kérdés, milyen gyorsan terjed el a világban. Ha ezen a téren elér egy bizonyos szintet, nem lehet akadálya a programba kerülésének.

– Ha ilyen jól érezte magát, és ennyire nagyszerű a sportág jövőképe, miért váltott ismét?
– Olyan ajánlattal kerestek meg az anyasportágamból, amire szívesen mondtam igent: egy ütőborítást gyártó cég sportprojektjének irányítására kértek fel. Ennek a németországi cégnek eddig Ochsenhausenben volt egy európai szintű akadémiája és egy tehetséggondozó programja, amely hét és tizenöt éves kor közötti fiatalokat támogatott. Most elérkezettnek látták az időt, hogy ez a két szál összeérjen, s ennek a vezetését bízták rám.

– Mi szerepel pontosan a névjegyén?
– Az alapítványnak és a kapcsolódó cégnek vagyok az ügyvezető igazgatója. A tíz edző és az adminisztráció tagjai mellett huszonhárom játékossal dolgozunk, van köztük egészen fiatal és már befutott sztárversenyző is, mint például a brazil Hugo Calderano, a francia Simon Gauzy vagy a svéd Truls Möregaardh. A kész játékosoknak szakmai segítségről, de ha szükséges, akár teljes edzői stábról is gondoskodunk, aki pedig saját edzővel dolgozik, elsősorban információkat, koordinációt és egyéb segítséget vár tőlünk. Szoros kapcsolatot ápolunk a szponzorokkal, sportszakmai ötletekkel, javaslatokkal segítjük a versenyzők karrierjét. A fiatalabbak, pláne a gyerekek esetében elsősorban tehetséggondozó programról van szó, igyekszünk minden szakmai és anyagi segítséget megadni, hogy a reménység a legjobb pályára kerüljön, s hosszú távon kihozza magából, amire képes lehet.

– Hogyan kerülhet be valaki ebbe a programba?
– A kritériumaink világosak, van egy értékelési rendszerünk, s egy kiválasztási folyamat végén dől el, dolgozunk-e az adott játékossal vagy sem.

– Általában megkeresnek tehetséges asztaliteniszezőket, vagy inkább ők jelentkeznek?
– Is-is. Ahogy terjed a hírünk, egyre több a támogatási kérelem, éppen ezért nagyon észnél kell lennünk, hogy kik mellett tesszük le a garast.

– Magyar asztaliteniszezőt támogatnak?
– Csak egyet, a korábbi válogatott játékos, Fazekas Péter kislányát, a kilencéves Fazekas Lizettet.

– Miért csak őt? Nincs több támogatásra érdemes fiatal magyar asztaliteniszező?
– Nem erről van szó. A tapasztalat azt mutatja, hogy Kelet-Európa mindig problémás, európai és világszinten csak kevesen tudnak odakerülni a legjobbak közé. Akadnak nagyon ügyes magyar tehetségek, például Szántosi Dávid vagy Lei Balázs, de a mi kritériumrendszerünk alapján túl sok a rizikófaktor, Lizi az egyetlen, aki megfelelt a szempontjainknak. Ebben az is szerepet játszik, hogy jelenleg Magyarországon hiányzik a megfelelő profi környezet, aminek fontos része a szakmai stáb.

– Erős kritika...
– Régebben Magyarország dominált ebben a sportágban, mára ez megváltozott, csak meg kell nézni, hány edzőnk dolgozik külföldön. A probléma nem is a szakmai tudással van, az sok esetben jobb, mint külföldön, de nincs meg a rendszer, amelyben ez érvényesülhetne. Van, aki jól tanítja az adogatást, más sokat labdázik, a harmadik kiváló edzőpartner, a negyedik nagyon érzi a balkezeseket, és így tovább. A tudás, a tapasztalat megvan, a rendszerszemlélet viszont abszolút hiányzik. Nyugaton jobb a rendszer, viszont kevesebb a kvalitás, mi, mint privát tehetséggondozó program, mind a kettőt szeretjük. A külföldön dolgozó magyarok – például Téglás Péter, Tóth Krisztina vagy éppen Bátorfi Csilla – ilyenek, az ottani rendszerben végzik a munkájukat, de hozzák magukkal a keleti kreativitást.

– Mennyibe kerül, amíg egy tehetségből, akit, mondjuk, az önök alapítványa felkarol, legalább európai szinten élvonalbeli játékos válik?
– Talán mondani sem kell, minden egyre drágább, egyre többet kell finanszírozni. Egy fiatal játékos éves projektje tízezertől huszonötezer euróig terjedhet, ami már tenisz szintű beruházás, s persze mindig kérdés, hogy a végén megtérül-e a befektetett összeg. Viszont a pingpong még így is jobb helyzetben van, mint az egyéni sportágak többsége, ugyanis egy bizonyos szint fölött ebből egészen jól meg lehet élni.

– Milyen jövőképet vázolnak fel a támogatott fiataloknak? Mi a cél? Pénzt keresni vagy világelsőnek lenni?
– Utóbbi európaiként rendkívül nehéz, különösen a lányoknál, ugyanakkor, ha a Puerto Ricó-i Adriana Díaz kilencedik tud lenni a világranglistán, az nagy remény a fiataloknak. Szintén jó példa a férfiaknál a brazil Hugo Calderano, aki Rióban kezdett el pingpongozni, ma már top 10-es játékos, vagy az olimpián a nyolc közé jutó egyiptomi Omar Asszar. Persze az ilyen motiváló példák ellenére óvatosan kell bánni a jövőképpel.

– A nyolcéves önmagát, amikor még csak tehetségként emlegették, mai fejjel belevenné ebbe a programba?
– Valószínűleg igen. Ügyesnek számítottam, akkoriban nyertem is versenyeket, serdülő Európa-bajnoki címeket, de például a technikai tudásom nem volt megfelelő. Éreztem, hogy ez nagy hiányosság, de mindig a következő versenyre figyeltem, mert nyerni akartam. A BVSC-től nagyon sokat kaptam, le a kalappal az ottani edzők előtt, de ha azokban az időkben lett volna valaki, aki azt mondja, hagyj ki fél évet és tanulj meg rendesen fonákot ütni, vagy hasonló jó tanáccsal lát el, lehet, hogy az én pályafutásom is másként alakul.

– Sajnálja, hogy akkoriban még nem volt ilyen lehetőség?
– Egyáltalán nem. Elégedett vagyok a karrieremmel, a hozzám hasonló típusú sportolókból lesznek az edzők, a sportvezetők, akik szeretnének valamit visszaadni a sportágnak, segíteni a következő generációnak. Engem is ez motivál. A tehetséggondozás közel áll a szívemhez, de közben nem akarom magam túlterhelni, szeretném megőrizni a józanságomat, az egyensúlyt a család, a magánélet és a munka között.

– Felesége, Veres Kata kiváló sportlövő, vagyis klasszikus sportcsalád az önöké. Szeretné, ha a gyerekeik továbbvinnék ezt a hagyományt?
– Abigél ötéves, időnként ott van, amikor valakivel pingpongozom, de még jobban foglalkoztatja, hogy kivel tudna játszani, nem érzem, hogy a versenysport érdekelné. Samu fiunk pedig csak nemrég született, még elég korai róla ebből a szempontból véleményt formálni. Az biztos, hogy erőltetni egyiküknél sem akarjuk a versenysportot, ám ha valamelyikük mégis ezt szeretné, támogatjuk. Legfeljebb majd fogom a fejem, hogy te jó ég, minden kezdődik elölről...

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. október 15-i lapszámában jelent meg.)