Népsport: Balczó András meglehetős csendben lett a legjobb

MALONYAI PÉTERMALONYAI PÉTER
Vágólapra másolva!
2022.12.29. 09:45
null
1932 pólós hősei (balról): Keserű II, Vértesy, Németh, Keserű I, Halassy, Bozsi (hátul), Sárkány, Barta, Homonnai, Komjádi Béla, Bródy, Ivády (elöl) (Fotó: Nemzeti Sport)
Címkék
A Nemzeti Sport először 1927-ben adta át Karácsonyi Nagydíját, majd a háború után már nem a lap (Népsport) jegyezte az esztendő legjobb sportolóinak ünneplését. Jelöltből viszont egyszer sem volt hiány – 1952-ben sem lett volna, ám akkor a békeharc vitte a prímet.

 

Hetedszer adták át 1932-ben a Nemzeti Sport Karácsonyi Nagydíját, amelyet esztendőnként az kapta, aki a legnagyobb szolgálatot tette a magyar sportnak, az országnak. Kilencven éve olimpia volt Los Angelesben, ahol a játékok történetében az addigi legjobbat hozták a versenyzőink. Természetesen a hat aranyérem volt a belépő a nagydíjhoz, a bajnokok közül végül a vízilabda-válogatott lett az első, főként azért, mert nem csupán nyertek, hanem fölényesen legyőzték a legnagyobb vetélytárs Németországot (6:2) is.

Ez döntött az olimpiai bajnoki címről, jelentősége pedig: „Kellett, hogy legyen sport, ami súlyban, tekintélyben, jelentőségben vezetőhelyen áll és amiben mi vagyunk a vezérek. A vízipólónak kellett ennek a sportágnak lennie. Amiben királyok voltunk, amiben vezettünk, amiben verhetetlenek voltunk — de még soha olimpiai bajnokok!”

Mindezt vezércikkben írta a Nemzeti Sport, bejelentve, hogy a díjat a Magyar Kupa-döntő előtt, karácsony másnapján adják át, valamennyi játékos emlékplakettet kap, tehát Barta István, Bródy György, Halassy Olivér, Homonnai Márton, Ivády Sándor, Keserű Alajos, Keserű Ferenc, Németh János, Sárkány Miklós, Vértesy József és persze a legendás kapitány, Komjádi Béla.

A díjat ifj. Horthy István, az úszószövetség elnöke vehette át, aki a kupadöntő előtt tisztségében köszöntötte apját, Horthy Miklós kormányzót. Különös helyzet, különös szavak: „Főméltóságú kormányzó Úr! Hódolattal köszöntjük a Magyar Úszó Szövetség nevében, köszönjük, hogy megjelenésével megtisztelte a versenyt, és kérjük, érezze magát jól a versenyen.”

Tíz évvel később 1942-ben közbeszólt a háború, így aztán a Nemzeti Sport Karácsonyi Nagydíját az ifjú úszónő, Novák Ilonka (17) kapta mint „a legeredményesebb magyar hölgysportoló”. Ami azt jelentette, hogy veretlen volt az esztendőben, a háború miatt főként itthon, mellette „nagy érdeme van abban, hogy ma már a hivatalos tanügyi helyeken is lényegesen megváltozott a felfogás a nők sportolásáról”.

A díjra a legnagyobb esélyes Bodola Gyula volt, a Nagyváradi AC csatára, aki „amikor a magyar labdarúgás legnagyobb problémája a csatárhiány, irányt mutatott, hogy merre kell haladnunk. Már-már ott tartottunk, hogy a vésnök elkezdte volna a veretre rávésni Bodola nevét, amikor jött a szerencsétlen kolozsvári kiállítás híre.”  Történt pedig, hogy a Magyar Kupa-meccsen Bodola megütötte a kolozsvári összekötőt, Kovács IV Istvánt. Később próbálta kimagyarázni magát („Megcsúsztam és hadonásztam...”), ám a díjtól elesett, mert a sportszerűség is szempont volt.

Mindenesetre az 1942-es díjhoz hozzátartozik, hogy Novák Éva 1952-ben olimpiai bajnok lett, Kovács IV István pedig legendás edző, leginkább az Ajax (BEK-győzelem: 1972, 1973) trénereként ismert, elismert.

Eddigi legnagyszerűbb olimpiáját produkálta a magyar sport 1952-ben (16 arany), ezzel együtt szó sem esett a helsinki győzőkről a Népsportban 1952 karácsonyán. A prímet a békeharc viszi („Legyenek a sportolók a béke küldöttei!”) , sportról annyi szó esik a címlapon,  hogy „fiatal hátúszóink komoly fejlődésről tettek tanúságot az ünnepi úszóversenyen” , de ne legyenek illúzióink, az „ünnep” nem a karácsony, hanem Joszif Visszarionovics Sztálin, a szocialista világ teljhatalmú diktátorának születésnapja.

Nem volt a legjobb éve 1962 a magyar sportnak, amikor már nem a sportlap nagydíját kapta a legjobb, az év sportolóit díjazták. A nőknél a lipcsei Európa-bajnokságon 400 vegyesen bronzérmes Egerváry Márta lett az első, aki azzal is példakép volt, hogy egyetemista, az orvosira járt. A körülményekre pedig jellemző: „Otthon súlyzózom, expanderezem. Nagy kár, hogy az uszodában nem áll ilyesmi rendelkezésre.”

A férfiaknál a birkózó Polyák Imre volt a legjobb, ő Toledóban harmadszor lett világbajnok. Igazi klasszis volt, aki Helsinki (1952), Melbourne (1956) és Róma (1960) olimpiai ezüstérme után Tokióban (1964) bajnok lett, miközben: „Még ma sem birkózó típus. Idehaza és a nemzetközi versenyeken, olimpiákon és világbajnokságokon majdnem mindig nála erősebb, a birkózáshoz jobb fizikai felépítésű ellenfelekkel küzdött meg, és utasította őket maga mögé.”   Titka nem volt, hiszen így beszélt:  „Nagyon, nagyon szeretem a birkózást, s sikereimet is elsősorban ennek az érzésnek köszönhetem. Soha nem éreztem, hogy áldozatot vállalok, mindig örültem, ha egy-egy edzésen valami újat tanultam.”

Csapatban az Európa-bajnok vízilabdázóké lett az első hely (Boros Ottó, Ambrus Miklós, Bodnár András, Dömötör Zoltán, Felkay László, Gyarmati Dezső, Kanizsa Tivadar, Katona András, Kárpáti György dr., Konrád Sándor, Konrád János, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Pócsik Dénes, Rusorán Péter). A gárda veretlenül játszotta végig az évet, ami szép teljesítmény, miközben: „Melbourne óta nem tűnt fel egyetlen olyan fiatal sem, aki döntően hatni tudott volna a válogatott csapat játékára. Lényegében tehát most is ugyanazokat lehet látni a csapatban, akik a melbourne-i viadal részesei voltak, sőt, annak előtte már részt vettek a helsinki olimpián is! Mindez azt mutatja, hogy a régiek tudása csak keveset kopott, ma is képesek nagy teljesítményekre, mert rutinjuk, játékintelligenciájuk átsegíti őket a nehézségeken. És ami döntő: fizikai képességekben felülmúlják az utánuk következőket.”

Kétségtelen, Gyarmati, Kárpáti és Markovits Helsinkiben (1952) és Melbourne-ben (1956) is bajnok volt, Boros, Kanizsa és Mayer pedig Melbourne-ben – aztán 1964-ben Tokióban is, de ott már a fiatalabbak húzták a csapatot.

Balczó András vette az akadályokat
Balczó András vette az akadályokat

Ötven esztendeje, 1972-ben nem volt vitás, hogy a müncheni olimpián győztes öttusázó, Balczó András lesz az esztendő legjobbja. Ehhez képest meglepő, hogy éppen róla nincs cikk a Népsport karácsonyi számában, a mögötte végzett Borisz Onyiscsenkóról viszont igen, ráadásul az 1970-es világbajnokság kapcsán, ahol annyira kifutotta magát, hogy épphogy bevánszorgott a célba.

Balczó legközelebb 1973 nyarán tűnik fel, úgymond, tartalmasan az újságban, a búcsúját jelenti be:      „Semmiféle úgynevezett oka sincsen. Harmincöt éves vagyok, kis híján húsz éve versenyzem, és egy kicsit belefáradtam már. Nem is annyira a versenyzésbe, mint a felkészülésbe. Ma is naponta futok, úszom is, lovagolok, de az idén tulajdonképpen mégsem tudtam rávenni magam egy igazán komoly, régen megszokott és a sikerhez elengedhetetlen futó- vagy úszómunkára. És úgy érzem, a jövőben sem tudom már vállalni. Ezek után a visszavonulás, gondolom, természetes lépés.”

Semmi felesleges sallang, csak a tények. És hogy ez mennyire jellemző rá, arra álljon itt egy korábbi, 1962-es nyilatkozata: „Hallottam már arról – kezdi a beszélgetést rövid tépelődés után –, hogy egyesek szerint a nagy tét alkalmával bénító versenyláz kerít hatalmába. Beszéltek arról is, hogy a nagynevű ellenfeleim lenyűgöző hatással vannak rám. Megmondom őszintén: egyik sem igaz. Egészen egyszerűen még nem vagyok kiforrott öttusázó.”

De vissza 1972-be. A nőknél Gyarmati Andrea (az olimpián 100 hát: ezüst, 100 pillangó: bronz) végzett az élen. Akiről hír: „Négy napig, igen, pontosan négy napig abba akarta hagyni az úszást. Az ötödiken meggondolta a dolgot.”  Édesanyja, olimpiai bajnok (1952) edzője, Székely Éva támogatta az ötletet, ám aztán a gyerek visszavonulót fújt, mondván: „A szabad időmmel úgysem tudok semmi értelmeset kezdeni... Ha nekem egy nap két-három órával több időm lenne üresen, akkor sem tanulnék lelkesebben, akkor sem töltené ki valami olyan hasznos dolog, amit érdemes lenne felcserélni az úszással!”Andrea is egyetemista volt, az úszást Montreal előtt abbahagyta, ám gyerekorvosként – vélem – szintén a világ legjobbjai közé tartozik.

Csapatban a Münchenben újra aranyérmes párbajtőr-válogatotté lett a pálma. Nem véletlen, hogy az egyéniben (is) aranyérmes Fenyvesi Csabát kérdezi a Népsport. Aki azzal kezdi, hogy Kulcsár Győző elleni asszóján múlott, hogy bajnok lett. A vívás ugyanis – vallja – szellemi sport, és aki Kulcsár eszén túl tud járni, minden sikert megérdemel.

A lényeg pedig általánosítható:  „Olimpiai bajnok vagyok, a legnagyobb versenyt nyertem meg, amelyet sportoló megnyerhet. De valahogy ezt is meg lehet szokni. És egyáltalán nem érzem ma már, hogy fölértem valamiféle csúcsra, ahonnan már csak lefelé mehet az ember.”

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik