„Csakazértis” sport – Patkó Béla Kiki, az Első Emelet frontembere a jégkorongra esküszik

– Milyen a december végi koncert vissz­hangja?
– Talán nem hangzik nagyképűen, ha azt mondom, ennyi idő után már tisztában vagyunk azzal, mi az, ami zeneileg jó vagy rossz. Nos, szakmailag rendben voltunk. A felfokozott várakozás oka elsősorban az volt, hogy látványban szerettünk volna olyan műsort, amely naprakész. Három különböző tartalom is megjelent a színpadon, beleértve a videókat. Nem egy visszajelzés érkezett, hogy ez „Amerika” volt, szuperül sikerült.

– A promóciót is nagyon eltalálták: Első Emelet 40, Berkes Gábor 60, Rapülők 30, Emberek 25. Több jubileum egyszerre, széles a paletta, plusz hozzáveszem, hogy Patkó Béla Kiki 65 éves.
– Utóbbiról szó sem volt! Eszembe sem jutott, hogy a kerek jubileumosok közé tolakodjak.

– Lesznek még koncertjeik?
– Persze! Ilyen nagyszabású ugyan nem lesz a közeljövőben, de az Első Emelet 2017 óta működő formációjával megyünk tovább.

– Milyen hatásra lett zenész?
– Mint mindenki, én is nagy zenehallgató voltam fiatal koromban, s nem is a dallamosabb fajtából. A Led Zeppelin, a Doors, a Cream volt a kedvencem.

– Hogyan lett ebből slágerzene?
– Mondjuk úgy, popzene, pontosabban szintipop. A nyolcvanas évek közepén elterjedőben volt ez az irányzat, de hozzáteszem, az Első Emelet előtt az Óceán együttesben énekeltem, amely kimondottan rockbanda volt.

– Nehéz elviselni a népszerűséget?
– Sohasem éreztem nehéznek, vagy hogy a rajongók tolakodnának. Ha valaki ilyen pályára adja a fejét, s jön a siker, az ezzel jár. Mi már így szocializálódtunk a táborunkkal: koncertek után lementünk közéjük, beszélgettünk, autogramot adtunk. Manapság inkább közös szelfit kérnek, amelyeken látom, mi sem leszünk fiatalabbak…

– Felismerik?
– Nem egy alkalommal rám köszönnek, én pedig bemutatkozom: Patkó Béla vagyok. Mindenki Kikinek hív, de én olyankor a polgári nevemet mondom.

– Mennyire általános az előadók között az ilyenfajta közvetlen viselkedés?
– Zenekara válogatja. Van olyan zenész – nevet nem említenék –, aki azt vallja, a koncerten szinte mindenét odaadja a nézőknek, arra már nem marad energiája, hogy utána együtt legyenek.

– Köztudott, a szakmában tevékenykedők nem feltétlenül a sportszerű életmódjukról híresek. Önöknél ez hogy alakult?
– Sohasem dohányoztam, nem is drogoztam, inni sem iszom, más kérdés, hogy a jó borból meg-megiszom egy-egy pohárral. De nemcsak én vagyok így a bandából, a többiek is sportszerűen élnek. Azt valljuk, a jó társasághoz nem kell inni!

– Szinte védjegyévé vált a hátracsapott simlis sapka.
– Azért viselem, mert kétnaponta leborotválom a hajam, de nem a kopaszságomat szégyellem, hanem mert elég hülyén nézne ki néhány őszes pihe. Régen tarka kendőt tettem a fejemre, aztán volt kendő-sapka kombó, mára maradt a sapka.

– Amikor az interjút egyeztettük, New York Rangers–New Jersey Devils jégkorongmeccset nézett. Azt tudom, hogy imádja a hokit, de belefér az idejébe NHL-meccseket is követni?
– Szenzációs mérkőzés volt, a Devils hosszabbításban győzött négy háromra. Egyébként a KHL vagy akár a Fehérvár ICEHL-találkozóit is megnézem. Általában az NHL-mérkőzések ismétléseit látom, hajnalban nem kelek fel. De időnként ott vagyok az UTE-csarnok lelátóján egy-egy Fradi elleni mérkőzésen. Egyik csapatnak sem drukkolok, de Újpest van a legközelebb a lakóhelyemhez. A Fehérvárról jut eszembe, a Raktár utcai csarnokban nyertünk a kilencvenes évek közepén amatőr bajnokságot Rock and Roll Cannibals néven. Azóta ismerem Ocskay Gábort, a székesfehérvári jégkorongozás atyját. Ha találkozunk, mindig említi, menjek, dobjam be a korongot egy bajnokin.

– S miért nem megy?
– Rengeteg kötelezettségnek teszek eleget, nem fér bele minden az időmbe.

– Honnan ez a hokiőrület?
– Már „ezer” éve megtanultam korcsolyázni, s egyszer csak beszippantott a sportág. Az általánosban atletizáltam a Központi Sportiskolában, aztán az valahogy elhalt.

– Viszont jött a futball.
– A színészválogatottban felejthetetlen időszakot töltöttem még akkoriban, amikor Eperjes „Szamóca” volt a csapatkapitány. Aztán Nemcsák Károly karjára került a csékászalag, Rudolf Péterrel, Bubik Istvánnal, Besenczy Árpáddal, Cseke Péterrel, Laklóth Aladárral, Varga Miklóssal és még sok jó emberrel rúghattam együtt a labdát. Az öreg futballisták imádtak minket, például Novák Dezső volt az edzőnk, de előfordult, hogy egy újságírók elleni mérkőzésre Mészöly Kálmán készített fel bennünket. Nem felejtem el, Rómában az olaszoknál Franco Nero volt az ellenfelem, mert általában védő voltam. Az pedig kivételes élményt jelentett, ha egy-egy tornán „igazi” labdarúgók ellen léphettünk pályára. Az átlagszurkoló gyakran kritizálta őket, jaj, mit csinálnak, de azért testközelből ez egészen más. Nyilasi Tibor, Détári Lajos, Lisztes Krisztián vagy Birinyi István úgy kipasszolt bennünket, csak néztünk.

– Mikor hagyta abba a focizást?
– Amikor már jégkorongoztam. Úgy éreztem, a két mozgásfajta üti egymást, ráadásul a betegségem idején fel kellett hagynom a sportolással, és miután felgyógyultam, csak a hoki maradt.

– De a tévében azért követi a labdarúgást?
– Hogyne! Majd' minden találkozót megnéztem a vébén. A japánok elszántsága mindig lenyűgözött, a németek elleni sikerük fantasztikus volt. De figyelem az afrikai válogatottakat is, Kamerun egészen jól játszott a Szerbia elleni három-hármas mérkőzésen. Vincent Aboubakar átemeléses gólja mesés találat volt.

– Miért éppen a jégkorong ragadta meg?
– A legizgalmasabb sportágak egyike, ha nem a legizgalmasabb. Ott van a két vékony penge, azon kell korcsolyázni, felvenni azt a rengeteg védőfelszerelést, amitől az ember kilókkal nehezebb lesz, kezében a bottal, a tollával egy kis fekete valamit kerget. Ez a jégkorong! Ja, és mindezt villámgyorsan, a szem sarkából figyelve, hogyan helyezkednek a csapattársak és az ellenfél. Mi négy a négy ellen szoktunk játszani, kapus nélkül, kis ketrecre.

– Teljes védőfelszerelésben lépnek jégre?
– Majdnem, de ettől még kék-zöld a lábam, ha egy-egy lövésbe belelépek – noha szándékosan nem lőjük a korongot erővel. Azt szoktuk mondani, rúgós hokit játszunk, ami azt jelenti, a korong csúszik, mi pedig állunk egy helyben…

– Ön az „U66-os” együttes doyenje, vagy idősebbek is akadnak?
– Több csapatban is megfordulok, akikkel rendszeresen játszom, azok között én vagyok a legöregebb. De például a Fradiban és lila-fehérben is játszó Gogolák László is hokizott ellenünk, ő azért idősebb, és a zenész Solymos Tóni is játszik. Volt időszak a nyolcvanas években, amikor késő este Székesfehérváron jégkorongoztunk, mert szinte csak ott volt pálya és jégidő. A kajakosok között is akad néhány príma hokis, Gyulay Zsoltnak is nagyon jól ment. De hölgyeket is beveszünk, a fiatalok még jól bírják a tempót.

– Önnek is kellene, mert úgy tudom, edzenek is…
– Hetente háromszor jövünk össze, nemcsak játék van, tanulunk is. Én például csak az egyik oldalra tudtam fékezni, most már mindkét irányba megyeget. Vagy hogyan kell a korongot megtartani, hogy kanyarodás közben ne csússzon ki…

– …rá kell borítani az ütő tollát és rászorítani, akkor nem bújik ki.
– Elméletben könnyű. Ezt-azt el lehet lesni a nagyoktól, Tokaji Viktortól vagy Kovács Csabától. A sportolók, a zenészek, a színészek rokon lelkek. Ha hívnak, megyek. Egy rugóra jár az agyunk, s jó közösség vagyunk. Megkockáztatom, a zene és a sport rokon tevékenységi körök, kéz a kézben járnak. Ha nem szippant magába a zene, valószínűleg jégkorongozó lettem volna.

– Nemcsak a cigarettát és az alkoholt mellőzi, egészségesen is táplálkozik. Hogy­hogy nem látni valamelyik főzőműsorban?
– Egyszerű a válasz: attól, amit én készítenék, nem lakna jól senki, ugyanis nem tudok főzni.

– Felgyógyulásában közrejátszott az is, hogy az életéből száműzte a stresszt, a negatív dolgokat. Megszakította a kapcsolatot azokkal, akikkel nem érezte jól magát. Hogyan lehet ezt elérni? Mert az élet hoz váratlan pillanatokat, amelyekre nem lehet felkészülni.
– Persze, de ha tudatosan él az ember, sok minden kizárható úgy is, hogy nem zárkózik be. Azt szoktam mondani, az én koromban már nincsen haverfelvétel, de ez nem távolságtartást jelent, csupán egyfajta óvatosságot, hogy az energiáimat arra koncentráljam, ami fontos.

– Tavaly nyáron a 65. születésnapján Orbán Viktor miniszterelnök levélben köszöntötte fel egy üveg vörös bor kíséretében. Honnan az ismeretség?
– A nyolcvanas évek második felében az agárdi Popstrandon az együttes elkezdte a zenekari napok programsorozatát, ezt később több banda is követte. A Fidesz akkoriban forrta ki magát, 1988-ban alakult meg, mi pedig a csúcson voltunk. Különböző rendezvényekről ismertem Orbán Viktort, Kövér Lászlót és Deutsch Tamást, s nem feltétlenül azért, mert Első Emelet-koncertre jártak.

– Hogyan tovább?
– Tartani kell a formát. Az, hogy fitt vagyok, a színpadi jelenlétben is sokat segít.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 21-i lapszámában jelent meg.)