„A világ legnagyobb mázlistája vagyok” – Fábián László hatvanéves

– Valóban padtársa volt a gimnáziumban egy később szintén olimpiai aranyérmet szerző sportoló?
– Mint kutyaütő úszó, én is felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba, amelyben jobbára kajakosok, evezősök, atléták alkották az osztályunkat, az U alakúra összetolt asztaloknál Zénó, vagyis Wladár Sándor ült a sarkon, én meg a „talpazatán”.

– Na de ki írta a matekdolgozatokat? Wladár doktor állítja, hogy ő, ön viszont azt mondja, mindig ön segített Moszkva majdani bajnokának…
– Nézze, Wladár Sándor elnök, én meg csak főtitkár vagyok, így maradjunk annyiban, hogy ő emlékszik jól. Az igazságot viszont én mondom…

– Egyébként milyen gyerek volt?
– Arra tisztán emlékszem, hogy nem volt olyan esemény, amelyet ne akartam volna megnyerni. Lehetett gombócevés, az iskolatáska cipelése, de jöhetett foci, pingpong, snapszer, minden… Óriási volt bennem a versengési láz – mindig nyertem is, aztán meg sajnáltam a másodikat. Éppen a napokban mondtam az egyik kollégámnak: értem én, hogy van ez a dobogó, de minek van második meg harmadik foka?

– Azért nagy duzzogva csak felállt arra is, ha éppen ezüst- vagy bronzérmet szerzett a versenyeken.
– Felálltam, persze, de zokogtam is, hogy mi történt a versenyen.

– Ha ilyen mozgalmas életet élt, ha ennyire szeretett mozogni, miért éppen az uszodában kötött ki? Hiszen, nem megbántva az úszókat, a sportág hétköznapjai elég unalmasak…
– Nekem ezt ne mondja, átéltem, nem is vitatkozom a megállapítással! Négyen vagyunk testvérek, és az édesapám alapelve volt, hogy úszni mindenkinek meg kell tanulnia. A sport fontos volt a családunkban: a bátyám kajakos, az öcsém vízilabdás, a húgom kézilabdás lett. Én, a szerencsétlen, meg maradtam az uszodában. De nem feltétlenül a sportág, sokkal inkább a Tüzér utcai uszoda hangulata miatt. Ott az úszás mellett sok minden mást is csináltunk: bújócskáztunk, a szivacsgödörbe ugráltunk, lábtengóztunk, kiszorítóztunk – az úszásban nem feltétlenül jeleskedtem, minden másban viszont igen.

– Egy ilyen vidám, a sportot és versengést szerető fiatal hogyan éli meg, amikor eltanácsolják az úszástól?
– Tragédiaként, hogy máshogy?! Nem az úszást sirattam, hanem a közeget, amelyben felnőttem, és a baráti társaságot, amely hat- és tizenhét éves korom között meghatározta az életemet.

– Egyértelmű volt, hogy a sportnak nem fordít hátat?
– Ez nem volt kérdés, csakhogy tizenhét évesen azért sok mindenben nem gondolkozhattam, szertornásznak például nem állhattam… Vizes sportágakban gondolkodtam: a bátyám akkor már világbajnoki ezüstérmes volt kajakban, mondta, menjünk párosban, ám ez végül nem jött össze. Mehettem volna vízilabdázni is, de féltem a pofonoktól. Maradt az öttusa, ott néhányan kellően erőszakosak voltak, fogták a kezemet, így hamar vívó- és lovasedzésen találtam magam.

– Rögtön szerelemre lobbant?
– Á, dehogy! Tizenhét évesen már mind az öt tusát csinálni kellett, sokszor azt sem tudtam, hol vagyok. A vívóteremben a 188 centimmel én álltam elöl a tornasorban, mellettem meg egy nyolcéves 124 centis emberke következett – vicces volt, ahogy az is, hogy kezdésként eldobott vívókesztyűket kapkodtam én is gyakorlásként.

– Mi motiválta? A dac? Kihívásként fogta fel az egészet?
– A sporttársaim jól álltak hozzám, például az imádott Buzgó Józsi sem engedte, hogy túlgondoljam az egészet, egyszerűen nem hagytak időt arra, hogy azon kattogjon az agyam, akarom-e ezt az egészet. Kőkeményen hajtottak, ennek meg is lett az eredménye, hiszen mindössze egy év telt el, amikor megnyertem a háromtusa országos bajnokságot a felnőttek között. Az volt az a pillanat, amikor azt mondtam, ebben a sportágban talán több esélyem van, mint volt az úszásban.

– Meg ne haragudjon a kérdésért, de amikor bekerült a sportágba, tudta egyáltalán, mi is az az öttusa? Ismerte a magyar hagyományokat?
– Amikor elkezdtem, meg nem tudtam volna mondani, ki jó, illetve ki volt jó ebben a sportágban, de én a moszkvai olimpiát is úgy nézegettem, hogy jé, van egy ilyen verseny, és Wladár Sanyi osztálytársam is ott van – nem gondoltam eleinte, hogy ilyen izgalmas történet keveredik ki ebből az egészből. Aztán az a háromtusa-győzelem akkora lökést adott, hogy még abban évben csapatban országos bajnokságot is nyertünk Császári Attila, Buzgó József, Kancsal Tamás, Fábián László összeállításban. A következő esztendőben Török Ferenc behívott a válogatottba: alig két éve öttusáztam, de már nem csak én gondoltam, hogy jó vagyok, jó lehetek.

– Furcsa helyzet, hiszen 1981-ben kezdett el öttusázni, ám három évvel később már sokan a Los Angeles-i olimpia nagy esélyesének tartották – ahová, ugye, mi, magyarok sem utaztunk végül el…
– Két éven keresztül én nyertem meg a versenyek többségét, többet között 1984 májusában a Honvéd-kupát, amely egyébként világkupa-viadal volt. Álltam a budapesti dobogó felső fokán, a szövetség elnöke, dr. Ábel László adta át az érmeket, s amikor gratulált, a fülembe súgta, hogy nekünk az olimpia elmarad. Olyan nagyon nem vágott mellbe: egyfelől azért, mert ahogy mondtam, nemigen maradtak emlékeim a moszkvai játékokról sem, másfelől azért, mert egyre jobban ment a szekér, és úgy gondoltam, még a 2008-as olimpiát is én fogom megnyerni.

– Végül nem így történt, ám Szöulban nyert – a csapattal. És szerintem egyáltalán nem számítottak arra a népszerűségre, amelyben részük lett utána.
– Mi a szöuli olimpia előtti évben csapatban világbajnok lettünk úgy, hogy a tizenkilenc csapat közül a tizenkilencedik helyen álltunk az első szám, a lovaglás után hatszázhatvan pontos hátránnyal a szovjetek mögött. Sportolóként az igazán nagy áttörést az a győzelem hozta meg nekünk, így aztán mi elég nagyképűen azt taglaltuk Szöul előtt, a többiek döntsék csak el maguk között a második és harmadik helyet. A győzelmen kívül nekünk más szóba sem jöhetett. És amikor nyertünk, ráadásul az olimpia első napjaiban – csak Darnyi Tamás győzött magyarként előttünk –, éreztük, hogy ez idehaza is valami elképesztően nagy sikert jelenthet. Aztán itthon tapasztalhattuk is, hiszen már a repülőtéren rengeteg ember várt ránk, a Budapest Sportcsarnok felé meg néha már úgy kellett futnunk-menekülnünk, hogy beérjünk az ünnepségre. A hétköznapokban ez a népszerűség és szeretet persze elmúlt, ám az 1989-es budapesti világbajnokság ismét felélesztette.

– Az a legendás hazai vébé, amelyet egyéniben ön nyert meg, arról is emlékezetes, hogy neves színészek szurkoltak a lelátón a magyar csapatnak, amely szintén győzött. Hogyan ismerkedtek meg Bubik Istvánékkal?
– Pintér Tamás, vagyis Oroszlán tanár úr tanította őket a főiskolán, s lejöttek hozzánk, hiszen a tanrend része volt a lövészet, a vívás, a lovaglás – kellően bohémak voltak, úgy gondolták, nehogy már ne verjék rommá a legjobb öttusázókat ezekben a sportágakban! Mi meg jókat röhögtünk rajtuk, pláne Bubikon, ahogy futott… Drága Pistám, bárcsak futna még…

– Barátok lettek?
– Olyannyira, hogy Bubik István volt az esküvői tanúm. Aztán amikor a harmadik gyerekünk megszületett, és hoztuk haza a kórházból, jött a hír a haláláról…

– Azon az 1989-es budapesti világbajnokságon már a lovaglás volt az utolsó szám, ön pedig Mesemondó nyergében győzött. Van, aki ne emlékezne arra a lóra?
– Meg is érdemli, hogy ne felejtsék el! És hogy rá emlékezzenek, ne rám: gyönyörű állat volt, nem véletlen, hogy felkértem egy művészt, fesse le nekem Mesemondót, a festmény azóta is kint van otthon a falon.

– A világbajnok hogyan köszöni meg a lónak az együttműködést?
– A szám előtt mindenféle dalokkal igyekeztem tüzelni őt, hátha segít, utána meg csak ölelgettem, és még később is lejártam hozzá hetente-havonta, vittem neki répát, meg dinnyehéjat, azt nagyon szerette. Egyébként a patkója is ki van téve a lakásban – kedves ember volt a kovácsmester, nekem ajándékozta.

– A magassága sohasem zavarta a lovaglásban?
– Ó, dehogynem, ám a Honvédban nagyon jó edzőim voltak. Sokszor emlegetem Száll Tónit, Ungár Nándit, Bodnár Janit vagy Medvegy Ivánt, de volt nekem egy Ákos Ajtony nevű lovasedzőm is, aki azon túl, hogy az összes ló minden rezdülését ismerte, nemcsak kiváló mester, kitűnő pedagógus is volt – engem, a nagy lakli fiút, aki be volt tojva eleinte a lovaktól, úgy megtanított lovagolni, hogy már egy év után gond nélkül nekimentem a legmagasabb akadályoknak is.

– Azért nagyot fordult a világ önnel azok után, hogy eltanácsolták az úszástól! Nem érezte élete során, hogy valaki erősen fogja a kezét?
– Nincs vita ezen. Nemrég jutott eszembe, hogy tényleg a világ legnagyobb mázlistája vagyok, de nem csak a sportban – bízom abban, hogy ez még húsz-harminc évig így is marad, ahogyan abban is, hogy másoknak is nyilvánvaló, hogy a szerencse mellett a tudásommal is képes vagyok elérni valamit.

– A szerencse fiának voltak nehéz évei is?
– Voltak, persze! Az imént elviccelődtünk 1984-en, de az például nem volt egy vidám esztendő. És nem is feltétlenül amiatt, hogy nem utaztunk Los Angelesbe, hanem azért, mert én akkor fejre estem egy lovasversenyen, és ripityára tört a csuklóm. Aztán a barcelonai olimpia utáni fiatalítás sem volt nekem kedves történet, hiszen hiába voltam itthon ranglistavezető, valamiért mindig ki akartak hagyni a csapatból...

– Ezeket a nehézségeket hogyan kezeli?
– Igyekszem megtalálni, hogyan tudok túljutni rajtuk. Azt vallom, mindent meg tudunk csinálni, még akkor is, ha valami előzetesen nehéznek tűnik.

– Sokat bánkódott azon, hogy egyéniben nem szerzett olimpiai aranyérmet?
– Nagyon sokan mondogatták Los Angeles előtt, hogy nekem áll a zászló, de erről én azt mondom, hogy azt a derbit, amelyiket egy ló nem fut le, nem is fogja megnyerni. Érdekes módon, nem az egyéni olimpiai arany hiánya zavart, sokkal inkább az, hogy Atlantát már meg sem próbáltam – mások miatt. Mindez sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem, hiszen a közvetlen közelemben lévő emberek akadályoztak.

– És akkor feladta?
– Az ellenfelekkel megküzdeni a pályán sokkal egyszerűbb. Persze nem nyerhetsz mindig, sőt, gyakorta megvernek, de amikor a bíró tizenegyest ítél, és nincs a kezedben a labda, vagy nem engednek fel a pályára, akkor tehetetlen vagy.

– Keserédes lett így a sportpályafutása vége, ám négy gyerek édesapjaként és sportvezetőként mégiscsak boldognak tűnik – hatvanévesen is. Nyomasztja a kerek évforduló?
– A taps rendszerint a pillanatnyi sikernek szól, ám ettől még jólesik az embernek, ha észleli, hogy neki is jut belőle. Azt nem mondom, hogy könnyű megszokni, hogy egyre többen köszönnek jó napottal, ne adj isten, csókolommal, de tényleg boldog vagyok. Láttam a négy gyerekemet felnőni, sőt, most már nagypapa is vagyok – illetve butaságot beszélek, a feleségem a nagymama, nekem született egy unokám. Most képzelje el, már egy nagymamával élek együtt…! Kicsi még az unokám, de a szeme sem áll jól: látom benne a gyerekkori önmagamat, szerintem ő is olyan lesz, akinek lételeme a versengés.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 18-i lapszámában jelent meg.)