Amikor az 55 kilós igazgató megverte a gengsztereket

„A Madison Square Garden új igazgatójának harca a gangszterekkel – J. J. Johnston bravúrja”– mintha Rejtő Jenő írta volna, ebből is látszik, hogy volt érzéke a bulvárhoz a korabeli Nemzeti Sportnak, a pesti olvasók falták az ilyen és ehhez hasonló történeteket.

Először persze nem árt tisztázni, hogy mit is értünk Madison Square Garden alatt, hiszen a világ egyik legikonikusabb rendezvénycsarnokának mai, multifunkciós változata már a negyedik a sorban.

Az 1933-as események pedig az 1925 és 1968 között működő, 1969-ben lerombolt harmadikban történtek. Az elsőt 1879-ben húzták fel a 26. utca és a Madison Avenue sarkán, a második kisebb, de modernebb lett, ebbe 8000-en fértek be, a régi mellé 1890-ben épült, a századelő profibokszmeccseinek állandó, kedvelt helyszíne lett. De 1925-re ezt is kinőtte Amerika, és az 8th Avenue 49. és 50. utca közé eső telkén átadták a több mint 18 ezres befogadóképességű harmadikat, ami aztán több mint négy évtizeden át szolgálta New York népét.

Kilencven éve éppen James J. Johnstonnak hívták az igazgatót, akinek hősies helytállásáról Miklós Béla Pál publikált megfilmesítésért kiáltó jelenetekben bővelkedő írást a Nemzeti Sport 1933. február 12-i lapszámában. „Valósággal rémregénybe illik az a harc, amit a kis igazgató a gangszterekkel megvívott és nem fogok csodálkozni rajta, ha a magyar sportközönségben kevesen akadnak, akik elhiszik, amit most megírok. Pedig színigazság, ha még oly fantasztikus is”– ezzel a felütéssel csinált kedvet a történethez Miklós, aki a '30-as évektől rendszeresen küldött anyagokat elsősorban Angliából a lap olvasóinak, hogy aztán az '50-es években már leginkább utazásszervezőként tűnjön fel a nemzetközi futballban. (1954 tavaszán például ő szállította Budapestre a 6:3 visszavágójára a csúnya 7:1-gyel távozó angolokat, 1958-ban pedig a müncheni reptér mellett lelte halálát abban a repülőbalesetben, amelyben odaveszett a Manchester United csapatának a fele is – Matt Busbyval, Bobby Charltonnal és másokkal együtt viszont Mrs. Eleanor Miklós, a feleség túlélte a balesetet.)

De vissza a Gardenbe... Amikor Johnston átvette a Garden igazgatását, a nagy múltú és nagy hírű sportcsarnok a legjobb úton volt ahhoz, hogy tönkre menjen. A fizetőközönség nem merte betenni a lábát az arénába, mert rendszeresen történt valami, ami elvette a kedvét a további látogatástól. „A pénztáraknál zsebtolvajok sorfala között kellett jegyet váltani, a büfékben méregdrágán mértek és hihetetlen kicsire szabtak minden adagot. És hiába tettek följelentést a Garden vezetői, a gangszterek túlságosan jóban voltak a különböző politikai városi főnökökkel, és a rendőrség meg sem mozdulhatott. Ekkor jött Johnston. Pedig már minden a helyes kerékvágásban volt ahhoz, hogy a gangszterek átvegyék a leterrorizált vezetőségtől a Gardent...”

Miklós szerint a személyzet „egytől egyig meg volt vesztegetve, vagy megfélemlítve”. És a Madisonban semmi sem történhetett anélkül, hogy ahhoz előbb az East Side alvilági urai, Monk Eastman, Gyp the Blood vagy Lefty Louis hozzá ne járuljanak. Kivéve James J. Johnston kinevezését, ez valamiért elkerülte a figyelmüket, és amikor észbe kaptak, már késő volt.

A bűnözők kettőzött erővel láttak munkához. Elárasztották a Gardent minden balhéra kész gengszterekkel, akik odaültek a fizetőnézők helyére, botrányokat provokáltak, verekedtek, loptak – azaz mindent elkövettek, hogy a normális közönség kedvét elvegyék a Madison Square Gardentől. És úgy gondolták, ha már pénzügyileg tönkretették Johnstont, könnyű lesz a hatalmat is visszaszerezniük az aréna felett. Ezt persze az igazgató sem nézte ölbe tett kézzel, elhatározta, hogy valamiképp rendet csinál.

„Éppen boxmérkőzés volt, Freddie Walsh és Ad Wolgast volt a főattrakció. Johnston látta, amint Gyp the Blood belépett és egyenesen az újságírók helyéhez tartott. Leült egy helyre, ahol az újságírók részére külön telefon és írógép volt fölszerelve. Johnston lassan odasétált a hatalmas termetű gangsztervezér mögé és könnyedén megveregette a vállát.

Az dühösen fordult meg:
– Mit akarsz?
– Ezt az ülést!
– Vedd el, ha tudod – dörmögte a gangszter.

A többi már pillanatok műve volt. Johnston apró termetű, alig 120 font (55 kiló) súlyú ember, a bandita másfél fejjel nagyobb. Ám Johnston nem mérlegelt. Megragadta ellenfele gallérját és hátrarántotta. A bandita földre terült. Johnston teljes erővel belerúgott. És rúgta, ahol érte, miközben a többi gangszter, elhülve nézte, hogy egy 120 fontos ember hogyan bánik el New York legveszélyesebb banditájával, akinek egy szava is elég volt, hogy a Garden bármelyik menedzserét engedelmességre bírja.”

Johnston addig rúgta Gyp the Bloodot, amíg mozgott, orrán-száján dőlt a vér, majd miután a rémült jegyszedő az igazgató kérése ellenére sem volt hajlandó a maffiafőnököt az utcára tenni, Johnston maga fogta meg az ájult ember lábát, és a folyosókon át kihúzta az utcára.

„Alighogy falhoz támasztotta és belépett a Garden folyosójára, futva jött vele szembe a másik gangszter-vezér, Lefty Louis. Johnston nem várta be, míg nekiesik. Alighogy a közelébe ért, már lendült a lába és a rúgás ült Lefty Louis hasán. A bandita előreesett, de estében még egy rúgást kapott, pontosan az állára. A küzdelem nem volt szabályos, de a közben a folyosóra sereglett közönség mégis lelkes örömmel számolta ki az elesettet...”

És ettől kezdve megszilárdult az MSG III-ban Johnston helyzete. Olyannyira, hogy amikor a gengszterek egyik befolyásos politikai patrónusukhoz folyamodtak, még az is a később pályafutását „természetesen” a profi boksz csúcsán, promóterként folytató Johnston pártjára állt. „Hát ez bizony kissé hihetetlennek hangzik magyar fülnek, de így történt. Most már csaknem teljesen megtisztította Johnston a Gardent és környékét a gangszteruralomtól és kezdheti visszacsalogatni a közönséget. A jó műsor mellé most még a jegyek árát is leszállította: 3.30 dollár lesz a legdrágább hely boxoló mérkőzéseken és 2.20 a birkózóversenyeken. New Yorkban most kíváncsian lesik, hogy sikerül-e Johnstonnak – a gangszterek után – a gazdasági helyzeten is győzedelmeskedni.”

A konszolidációnak nyilván jót tett az a gála is, amelyen az előmérkőzések során, az undercardban az 1928-as olimpia légsúlyú bajnoka, a még mindig csak 27 éves Kocsis Antal is fellépett. És pontozással alulmaradt Nick Scalbával szemben – ez volt az ötödik veresége a tizenháromból (21 győzelem mellett), hivatásos pályafutása meg sem közelítette az amatőrt. A fő meccsen pedig az angol bajnok Thomas „Seaman” Watson pontozással leverte a kaliforniai ászt, Fidel LaBarbát, és mehetett májusban a nagy Kid Chocolate ellen a pehelysúlyú világbajnoki címért, amit aztán elvesztett végül.

Roosevelt alatt mindenesetre az Egyesült Államok kimászott a nagy gazdasági világválság romjai alól, miközben Németországban éppen történetünk idején, 1933 január 30-án lett Adolf Hitler a kancellár. Vészesen közeledett a második világháború, amelynek felvezetéseként a Madison Square Garden is – az utcán rekedtekkel együtt – 50-60 ezres politikai tömeggyűlések helyszíne lett. Ezért 1933 tavaszán előbb az amerikai zsidóság, majd a helyi náciszimpatizánsok töltötték meg a lelátóit, a küzdőterét és a környező utcákat. A New York-i rendőrség ezután sem unatkozott.

Johnstont 1946-ban szívroham vitte el, a csarnok 1968-ig üzemelt, aztán lebontották, a mai (a sorban a negyedik) Madison Square Gardent ekkor adták át a keleti part fővárosában, a Seventh és az Eighth Avenue által határolva a 31. és a 33. utca között. Itt játssza NBA-mérkőzéseit a New York Knicks, az NHL-ben pedig a Rangers. De a profi boksz legnagyobb csatáit (köztük egyebek mellett az 1971-es első Muhammad Ali–Joe Frazier címmeccset) is a ma már a hagyományos gengszterektől megtisztított Madisonban vívják több mint húszezres tömeg előtt.

Nyilván makulátlan üzletemberek irányításával.