A meccsre csempészett hadifogoly – könyvlapokon Nádori László kalandos élettörténete

 

 

„Nádori László, a márkanév” – jellemezte a könyv szerzőjét 80. születésnapja alkalmából a Nemzeti Sport hasábjain Gallov Rezső, és bár generációs okból személyes benyomást nemigen gyűjthettem róla, az 1923. január 11-én született sportvezető, sporttudós önéletrajzi könyvének néhány héttel ezelőtti bemutatója alátámasztotta a sportlap régi címében szereplő titulust. Az eseményt a budapesti Kelet Kávézóban tartották, a Bartók Béla út 29. alatt, abban a házban, amelyben az otthona volt, és ahonnan – a beszélgetés során elhangzottak alapján – rendszerint sétálva, a Gellérthegyen át tette meg a mintegy félórás gyalogutat élete másik fontos bázisáig, a Testnevelési Főiskoláig. A Fejér megyei Kislángról származó, életét Neumann László néven kezdő, 2011-ben Tapolcán elhunyt testnevelő tanár, sportpszichológus, egyetemi tanár és országgyűlési képviselő emlékiratait lánya, Bátonyiné Nádori Viola rendezte sajtó alá, és nagyon jól tette. A 140 oldalas, „egydélutános” kiadvány betekintést nyújt egy kalandos, fordulatokban gazdag XX. századi élettörténetbe, emellett érzékletes képet ad arról, milyen szellemi, erkölcsi vagy éppen fizikai kihívásokkal kellett megküzdenie az évtizedek során egy első világháború után született, ambícióval teli vidéki fiatalembernek. A kulcs alighanem a sokoldalúság és a kellő rugalmasság volt, amely segített alkalmazkodni a történelem legkülönfélébb meglepetéseihez.

Bizonyára sokan még korosztályának tagjai közül sem tudják például, hogy a Testnevelési Főiskola megnyerő stílusú tanára, az edzésmódszertani könyvével nemzedékeknek szakmai fogódzót adó, a rendszerváltás után tizenkét évig a Magyar Olimpiai Bizottság tagjaként tevékenykedő, 1990 és 1998 között a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőjeként a sportügyeket propagáló politikus „előző életében” futballistaként vergődött ki a második világháború végi kusza történelmi helyzetből. SAS-behívóval 1944 őszén német földre vitték, itt érte a háború vége, és került brit hadifogságba. A fogolytáborban aztán szerveztek az angol katonák szórakoztatására osztrák–magyar kirakatmérkőzéseket, Nádori leírása szerint ezeken a találkozókon Baróti Lajos későbbi szövetségi kapitány oldalán játszott. Aztán egyik alkalommal kiszúrta a magyar hadifogoly tehetségét a British Army of Rhine egy lengyel tisztje, és megpróbálta titokban saját verbuválódó sportszázadába bevenni. Annyit mondott neki, hogy a következő nap érte jönnek, figyelje a dzsipet.

„Másnap tízkor jött a dzsip, a főhadnagy kiszállt, ment az őrségre beszélgetni, sorompó föl, dzsip be, és int nekem a sofőr. Mentem utána, mentünk messze hátra, megállt a latrinák mögött, és kidobott egy barna papírcsomagot, amiben egy angol katonaruha volt. Annyi eszem már volt, hogy evvel mit kell csinálni, gyorsan elrejtőztem, levettem magamról a saját ruhámat, az angol katonaruhát fölhúztam magamra, elég jól passzolt rám. A ruhaméret nem volt érdekes, angol sapka volt a fejemen. Még valami rangjelzésem is volt. Fölszálltam a dzsipre, tisztelgett a hadifogolytábor őre, és elmentünk. Ez volt csütörtökön, pénteken már Antwerpben futballoztam a lengyel válogatott csapat tagjaként, az igazolványomban az állt, hogy Wladyslaw Ciszewski zászlós.”

A további izgalmakat nem volna itt ildomos elárulni, elég annyi, hogy történt még egy s más váratlan, amíg Wladyslaw Ciszewski zászlós valahogy hazakeveredett 1946 tavaszára az akkoriban a család otthonát jelentő Mezőszilas első tavaszi bajnoki mérkőzésére. Tanulságos szembesülni a keleti blokk országait összeterelő Világifjúsági Találkozók sportprogramjának szervezőmunkájával, látni valamit az 1952-es és az 1956-os olimpia viszonyaiból a bennfentes szemével, megismerni a forradalom és Melbourne utáni amerikai hónapok dilemmáit. A Munkára, Harcra Kész mozgalomról megtudjuk, hogy „egy őrült idea, amelynek az élethez semmi köze nincsen”, de a legmeghökkentőbb talán a sportolók csempészési kiváltságának kendőzetlen leírása. A svájci óráktól ketyegő buszokról és a bőröndben utazó nylonharisnya-kötegekről hallottunk már, de a műfaj rekordja kétségtelenül a Nádori-könyvben név nélkül említett bátor sportolónőhöz kötődik, aki az 1954-es luxemburgi vívó-világbajnokságról nem szégyellt a repülőgépen egy komplett kerítést hazaszállíttatni...

(Dr. Nádori László, Bátonyiné Nádori Viola: A szelíd harcos, Prae Kiadó, 2022)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 4-i lapszámában jelent meg.)