A fiú, aki csak zenélni akar(t) – Leskovics Gábor 40 éve írja a Pál Utcai Fiúk történetét

– Tényleg egy viccből vált igazán komollyá minden?
– Az elején valóban komolytalan volt az egész. Egy lakótelepen laktunk, a srácokat távolról ismertem, én egy kicsit már tudtam gitározni, ők meg szereztek egy dobot. Együttest alakítottak, s megkértek, mutassak meg nekik néhány dolgot. Innentől elkezdtünk összejárni, ám az egészből talán nem is lett volna semmi, ha ott, Szigetszentmiklóson nem szervez valaki egy rendezvényt, ahol fellépett két bluesbanda – és mi. Elég sokan eljöttek a koncertre, leginkább azért, hogy röhögjenek rajtunk, hiszen tudták, a másik két fellépővel ellentétben mi nem vagyunk igazi zenekar. Mégis lejátszottuk őket: pár akkordos punkszámokat nyomtunk, s bár az elején tényleg csak nevettek, aztán mindenki elkezdtek őrjöngeni. Megérintett minket a siker – erős drog, ez kétségtelen. Akkor váltunk zenekarrá.

– Már Pál Utcai Fiúk néven?
– Dehogy! Akkor WKPT néven léptünk fel, de ne kérdezze, mit jelent, mert az már a feledés homályába veszett. Aztán játszottunk Abba, majd Szabadidőközpont néven, mindig éppen az volt a nevünk, ami eszünkbe jutott. Egyik nap a dobosunk azzal jött haza a suliból, hogy a legközelebbi koncerten legyünk Pál Utcai Fiúk. Rendben, legyünk, mondtuk, majd ezt a fellépést rögtön egy héttel követte a következő, mi meg hirtelenjében nem tudtunk újabb nevet kitalálni, maradtunk Pál Utcai Fiúk. Mostanáig, és a PUF immár a negyvenedik születésnapjához érkezett. Igen, hiszen az a bizonyos szigetszentmiklósi koncert 1983 augusztusában volt.

– Hosszú idő. Kölcsönvéve, igaz, kicsit másként, az egyik meghatározó számuk címét: visszafordulna?
– És lehet, hogy mindent teljesen másképpen csinálnék. Vagy nem. Van, amit ma már máshogy látok, de azt hiszem, mégsem változtatnék, hiszen összességében az lett, amit én akartam: ez a zenekar olyan, amelyik megfelel nekem. És ez jó, ezt szeretem. A lemezeink talán másmilyenek lettek, vagy lehettek volna, hiszen nem mindig az szólalt meg végül, amit megálmodtam, ám azt hiszem, a menet közbeni pofonok kellettek ahhoz, hogy ez legyen a végeredmény. Szerencsésnek érzem magam, azt csinálhatom, abból élhetek, amit nagyon szeretek. Szerintem ezt nagyon kevés ember mondhatja el magáról.

– Pedig ha az a tus a birkózószőnyegen nem fáj annyira, lehet, másfelé fordul az élete...
– A testalkatomon ugyan nem látszik, de több sportágat kipróbáltam. Másfél évig birkóztam, és szerettem, hiszen az edzéseken a barátaimmal gyömöszöltük egymást a szőnyegen. Aztán jött az első verseny. Ugyan bronzérmes lettem, de csak azért, mert a súlycsoportomban összesen hárman indultunk. Mindkét tust úgy öt-hat másodperc elteltével kaptam – fájt, ahogy megragadták a kezemet, emlékszem, még kiabáltam is, hogy »     De ez fáj!«  , úgyhogy a birkózókarrieremnek a versennyel együtt vége is lett.

– Melyik sportág következett?
– Az atlétika. Egyik haverom Csepelre járt a rúdugrókhoz, én meg csatlakoztam hozzá. Néhány hónap után egy edzésen rosszul raktam le a rudat, hassal beleszaladtam. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, ám együtt edzettünk a tornászlányokkal, akik visítva nevettek rajtam, így az atlétikai pályafutásom is befejeződött. Jártam később kajakozni is, de csak télen, mire vízre kerültem volna, már nem voltam ott. Viszont minden nap fociztunk a téren: lakótelepi gyerek voltam, ez volt az állandó program. Az azonban sohasem fordult meg a fejemben, hogy komolyabban foglalkozzam a sporttal.

– Hogy a zenével viszont igen, az mikor jutott eszébe?
– Tizenegy-tizenkét éves lehettem, amikor a tévében megnéztem az Egy nehéz nap éjszakája című filmet, onnantól elkezdtem én is zenét hallgatni. Álltam a tükör előtt esténként, ami esetemben a szobám ablakát jelentette, és zenéltem – előbb egyedül, aztán egy tollasütővel. És végig arról álmodoztam, milyen klassz lehet ezt csinálni. Akusztikus gitárt egyébként csak később kaptam, karácsonyi ajándékként.

– Nem csípi meg magát néha-néha, hogy valóra vált az álma?
– Már azon az első koncerten jött ez az érzés: ott azt csináltam, amit otthon az ablak előtt, csak éppen egy színpadon, az emberek meg tapsoltak. Tetszett nekik, nekem meg kiváltképp, hiszen az történt, amiről a szobámban ábrándoztam korábban.

– Pedig még nem is nagyon tudott gitározni ekkor.
– Egy évig jártam egy sráchoz, ő tanítgatott. A második koncerten ugyan megbuktunk, de ez nem számított, hiszen az elsőn megtapasztaltam, milyen érzés a színpadon állni, így nekikezdtünk próbálni – onnantól nem a térre mentem focizni, hanem egy garázsba, ahol minden nap órákon át zenéltünk. Lassan-lassan eljutottunk oda, hogy saját dalokat írtunk. Előtte jártam én Edda- meg Piramis-koncertekre, ám meg sem fordult a fejemben, hogy olyan rockisten lehetnék, mint ők. Viszont közben elindult a magyar underground, és a Kontroll, az Európa Kiadó, a Balaton meg a Trabant koncertjein azt láttuk, hogy néhány akkordos tudással mennek fel a színpadra az előadók. Másként közelítették meg a zenét, és ezzel nekünk is utat mutattak – nem feltétlenül csak az számít, milyen gyorsan szólózol, hanem az is, hogy érdekes dolgokat csinálj.

– Hogyan lett a garázszenekarból ismert, sikeres együttes?
– Volt még egy csavar a történetben, hiszen amikor a dobosunk megkapta a behívóját, írtam egy levelet, hogy vigyenek el engem is katonának. Nem akartam, hogy kétszer is leálljon a zenekar. Addig burokban éltem, úgy hittem, a világ egy jó hely, ráadásul gyerekkorom óta bújtam a könyveket, és azokból is azt olvastam ki, hogy tényleg jó hely, és az emberek alapvetően jók. Amikor viszont valaki bevonul katonának, azzal szembesül, hogy ez nem így van.

– Szenvedett?
– Nagyon. Megfogadtam, hogy engem nem fognak a katonaságnál megtörni, ahol csak az volt a lényeg, hogy beállj a sorba. Mindenki kételkedett abban, hogy véghez viszem az elhatározásomat, de én kitartottam. Azt sem hagytam, hogy előléptessenek, mert nem akartam másoknak parancsolgatni. Végtelen nagy düh volt bennem a rendszerrel szemben, viszont sok szöveget írtam bent, és tudtam, mihez akarok majd kezdeni. Ez meg is erősített. Amikor leszereltünk 1987 februárjában, beindult az egész, minden koncerten megdupláztuk az előző nézőszámát, így szép sorjában kinőttük a klubokat.

– Mindezt úgy, hogy tulajdonképpen szájhagyomány útján terjedt, van egy Pál Utcai Fiúk nevű zenekar?
– Így történt. Mire eljutottunk a rendszerváltásig, megtöltöttük a Petőfi Csarnokot. Még nem volt lemezünk, bár abban a rendszerben meg sem fordult a fejünkben, hogy nekünk lehet egyáltalán. Aztán a változás hatással volt a zeneiparra is, kijött az első albumunk, elindult a turnénk, s ezzel együtt a professzionális karrierünk.

– Ha ott, a garázsban valaki ezt a pályaívet garantálja önnek, elfogadta volna?
– Ó, persze! Bár a kilencvenes években jóval nagyobb magasságokban jártunk, mint azóta. De azt nem szerettem. A népszerűség, a sok megkeresés nem az én világom, ráadásul én klubokban szerettem és szeretek játszani, nem az olyan nagyobb helyeken, ahol tapsoltatni, irányítani kell a közönséget. Én csak zenélni akartam, és megmaradni annak a fiúnak, aki lemegy a garázsba, bedugja a gitárt az erősítőbe, és játszik, nem pedig az, aki a szövegein keresztül lámpást tart az éjszakában, és mutatja az irányt az embereknek. Egy nagy zenekar frontemberének nyilván ilyennek is kell lennie, de én erre nem vágytam. Mint ahogy arra sem, hogy a házamba fotósok és újságírók jöjjenek, és arra legyenek kíváncsiak, milyen kutyám van, vagy hogyan főzök. Hiába járt volna több pénzzel, azt mondtuk, ezt nem csináljuk. Még akkor sem, ha a döntés egyfajta törést hozott a zenekarban, hiszen csak hárman maradtunk az akkori csapatból.

– Viszont továbbra is sikeresek, ráadásul azt és úgy csinálják, ahogy szeretnék. Júniusban, a zenekar negyvenéves születésnapi koncertjén is az a fiú megy fel majd a színpadra, aki csak zenélni akar?
– Nagyon szerencsések vagyunk, hiszen klassz közönségünk van, negyven éve jönnek velünk, ma már sokan a gyerekeikkel. Azt hiszem, azért szeretnek minket, mert hitelesek vagyunk: a színpadon éppen olyanok, mint a klubok büféjében. Lesz bennem izgalom a koncerten, de nem azért, nehogy elfelejtsem a szöveget, hiszen akkor sem történik semmi, volt is már rá példa, de jó érzés, hogy a közönségünk azt is megengedi nekünk, hogy hibázzunk – hanem mert amatőrök vagyunk, és azok mindig izgulnak. És mert természetesen készülünk néhány meglepetéssel, kíváncsi vagyok, hogyan fogadják a bennünket szeretők. De igen, az a fiú megy fel a színpadra júniusban, aki továbbra is csak zenélni akar, akárcsak régen. Tudom, hogy amiért az emberek eljönnek a koncertre, azt meg is fogják kapni, hiszen én is azt akarom nekik adni – magamat, magunkat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 15-i lapszámában jelent meg.)