Az amerikai ösztöndíj meghozhatja az áttörést

– Öt hónapja van Amerikában, megszokta már az ottani életet?
– Jól érzem magam – válaszolta Kós Hubert, aki decembertől Bob Bowman irányításával készül, és mellette az Arizona Egyetemen tanul. – Amerikai iskolába jártam otthon is, így a kultúra nem volt idegen, ez sokat segített az elején.

– Kellett a segítség?
– Igen, mert az első két hétben, de különösen az első két napon azt hittem, meghalok az edzéseken. A világkupa-sorozat és a rövid pályás országos bajnokság után érkeztem Amerikába, és éppen a felkészülés legnehezebb részébe csöppentem bele.

– Mit jelent ez a nehéz rész?
– Bob Bowman „winter trainingnek” hívja ezt az időszakot, ilyenkor a méterszám mellett a minőségen van a hangsúly az edzéseken, vagyis erősebben úszunk minden feladatot és sokkal kevesebb pihenővel, mint otthon.

– Abban az első két napban elbizonytalanodott, jó helyen van-e?
– Azokon az edzéseken a társaim nagyon lehagytak, de erőm sem volt azon gondolkozni, vajon képes vagyok-e helytállni itt, mert este rögtön elaludtam. Azért egyszer-kétszer bevillant, vajon hogyan élem én ezt túl… Azt hittem, minden edzés ennyire nehéz lesz, de szépen lassan belerázódtam.

– Hogyan zajlik egy edzés Bob Bowmannél?
– Több verzió van, a már említett téli felkészülési időszak mellett vannak persze könnyített tréningek is, amikor kevesebbet úszunk, s amikor Bob is sokkal lazább, sokat viccelődik. Az egyébként minden edzésre jellemző, hogy a feladatok között egymással sem tudunk még két mondatot sem váltani. Csak hogy érzékeltessem a különbséget: míg otthon van negyven másodperc pihenőnk két feladat között, itt nagyjából öt. Bobnak négy csoportja van: az egyikben a hosszabb távokat úszók, a másikban a sprinterek, a harmadikban a nők vannak, a negyedikben pedig mi – a jobb úszók, így például Léon Marchand és Chase Kalisz is. Az edzések előtt Bob felolvassa, mi az aznapi penzum, a végén pedig jut idő egy rövid megbeszélésre is.

– Ha csoportokban úsznak, hogyan tud fejlődni egyénileg egy-egy úszó?
– Ha hibázunk az edzésen, Bob rögtön szól, hogy javítsuk ki. Az edzéseken tanuljuk meg, hogyan építsünk fel egy-egy úszást, hogyan osszuk be az erőnket – van, hogy megmondja, mire figyeljek úszás közben, de leginkább ránk bízza, mert úgy véli, nekünk kell érezni, hogyan hozhatjuk ki magunkból a legtöbbet. Előfordult, hogy nem úsztam jól, és megkérdezte, szerintem mi volt a baj, én pedig elmondtam – a válasza az volt, hogy látod-látod, nem kell nekem mondanom semmit, érzed te azt. Bob Bowman abban segít nekünk, hogy magunktól jöjjünk rá mindenre.

– Milyen edző Bowman?
– Szerintem azért is nagyon jó, mert benne is nagyon erős a győzelmi vágy. Korábban nemcsak Michael Phelps akart nyerni, hanem ő is, ezért képezte magát folyamatosan, mindig előre és feljebb akart és akar jutni. Figyeli mások munkáját, tanul abból is, és ez a szemlélet a csoportjára is igaz, hiszen én is fejlődöm azáltal, hogy látom, mit csinálnak a társaim. Bob ugyanolyan komolyan veszi ezt az egészet, mint mi, a tanítványai.

– A tanítványai, akik között van olimpiai és világbajnok jelenleg is – néha nem csipkedi meg magát, hogy úristen, hová kerültem?
– Kicsit talán nagyképűen hangzik, de valamennyire természetesnek veszem, hogy a legjobbakkal úszhatok, ugyanakkor ha belegondolok abba, kikkel is versenyzek nap mint nap, nem mindig hiszem el…

– Mennyit változott, egyáltalán változott-e az elmúlt néhány hónapban?
– Sokat, és mégsem. Még mindig ugyanannyira szeretek úszni, mint korábban, továbbra is ugyanazok fontosak számomra, mint otthon, ám ha az úszásomat nézzük, technikailag sokat fejlődtem.

– Azzal meg sokakat meglepett, amikor április közepén kétszáz háton a világ idei legjobbját úszta – azóta az orosz Jevgenyij Rilov már előzött, ám ettől a meglepetés ereje nem csökkent.
– Kiskoromban a kétszáz hát volt a fő számom, később viszont mindig ütközött a vegyessel a nagyobb versenyeken, így nem volt lehetőségem rá, hogy a legjobbamat ússzam ezen a távon. Tavaly nyertem az országos bajnokságon, ám a világbajnokságon nem indultam ebben a számban. Azaz mindig is bennem volt egy jó idő kétszáz háton – ez az áprilisi eredmény jó kezdés volt. Nem voltam csúcsformában, van még ebben a kétszáz hátban, meglátjuk, a fukuokai vébén mi lesz belőle. Párizs kapcsán egyértelmű Bob Bowman véleménye, azt mondja, „erőltessem” ezt a számot.

– A fejlődést elősegítette, hogy a hosszú pihentetés után új impulzusok érték kétszáz háton?
– Mindenképpen. Kétszáz vegyesen két éve nem sikerül javítanom, mindig falakba ütköztem, de nemcsak kétszáz háton indultam el felfelé, hiszen a száz pillangó mellett az ötven is egyre jobban megy. Amerikában megjött a gyorsaságom. És ez igaz a száz hátra is: otthon többször is mondtam, hogy meghalok a végére, nem érzem a lábamat, az áprilisi westmonti viadalon meg három másodpercet ledobtam ezen a távon a korábbi egyéni csúcsomból, úgy éreztem, repülök a vízben.

– Már csak az a kérdés, hogy az úszás mellett jut-e elég ideje a tanulásra.
– Úgy nőttem fel, hogy a szüleim és az edzőm, Magyarovits Zoltán mindig azt mondogatták, hogy bár nagyon fontos a sport, legalább ennyire fontos, hogy jól tanuljak, hogy ne csak a testem, az agyam is dolgozzon minden egyes nap. Ezt én is így gondolom, lassan ráérzek, hogyan kell itt tanulni, hogyan kell jónak lenni az egyetemen is amellett, hogy az uszodában bizonyítok. Az óráimat az edzések közé vettem fel természetesen, és nem hátráltatja egyik a másikat, de az biztos, hogy a következő évben csak a minimumot fogom teljesíteni az egyetemen, hiszen akkor a párizsi olimpia kerül a középpontba.