Hálózat és mélyállam – Mező Gábor újságíró a tovább élő múltat kutatja

– Hány éves?
– Negyvenkettő.

– Akkor a rendszerváltozáskor nagyjából úttörő volt.
– Az már nem lettem, de igen, korban ott jártam.

– És honnan az érdeklődés a háború utáni négy és fél évtized, illetve a jelen összefüggései iránt?
– A 2010-es évek közepén találkoztam Hankiss Ágnes két munkájával, az állambiztonsági szolgálatokról meg a további hálózatokról, a rendszerváltozásról szólt mindkettő. És még azt sem mondhatom, hogy olyan sokat tudtam volna addig arról az időszakról, igazából csak annyit, hogy volt, meg a fontosabb eseményeket, de semmi többet. Aztán Hankiss munkái elég erősen átformálták azt, amit addig gondoltam Magyarországról, a közelmúltunkról, és belevetettem magam a témába.

– Dacára annak, hogy akkor már kétszer négy év polgári kormányzáson is túl volt az ország, ezek az összefüggések mégis csak a második nyilvánosságban jelentek meg, a fősodratú médiában alig. Ennek mi az oka?
– Hankiss művei ugye már régebben íródtak, de pontosan megfogalmazták az eredettörténetet. A rendszerváltozás, illetve a múlt feldolgozására késztetés nyilván lett volna, talán ember is, ugyanakkor a régi elitnek egyértelműen az volt az érdeke, hogy a téma olyan nagyon ne legyen a felszínen. És a média jelentős része is ebben volt érdekelt. Másfelől azért, lássuk be, kicsit periférikus is, nem mondanám, hogy mindenkit érdekel, szerintem valójában az emberek nem is tudják, hogy ezek mennyire fontos történetek. Én sem tudtam.

– Több mint harminc év után ez érthető.
– Persze, de a feldolgozásukkal ma is nagyon sok mindennek az okaira rávilágíthatunk, olyanokra is, amik az egészen közeli múltban történtek. De azért 2010 után ebből a szempontból sokat javult a helyzet, létrejött a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a baloldali, liberális történészek mellé felnőttek a másik politikai oldal emberei is, akik persze régen is léteztek, csak nem kaptak reflektorfényt.

– Vagyis a munkásságukról az olvasó legfeljebb a másik oldal reakcióiból értesült.
– Nagyjából igen.

– Honnan a „hálózat” szó, amit rendszeresen használ? Ami telitalálat, hiszen hangsúlyozzuk, hogy nem csupán állambiztonsági és ügynökkérdésekről van szó.
– Sok magyar történet van, de tipikus, hogy a nagypapa ávós tiszt vagy vezető a pártállamban, a fia esetleg lázadó, de aztán a kulturális életben szépen megtalálja a helyét, üzletember vagy egy „impexben” dolgozik, az unoka pedig egy rendszerváltozás után született politikai erőnek dolgozó politikus. De nem csak a hálózat szó telitalálat, ami amúgy nem is az enyém, Hankiss Ágnes is használta előttem, mások is. Legalább olyan fontos, amit Borvendég Zsuzsanna mondott: ez a hálózat nem is az állam melletti, hanem az állam feletti állam volt. Mélyállam, és szinte láthatatlan.

– Azt viszont, gondolom, nem Kádár János vagy a politikai bizottság vezette.
– Sokkal inkább központi figurája volt Aczél György, akiről lehetett tudni, hogy a kulturális életre a három T-vel nagy befolyása volt, de egyre inkább úgy tűnik, hogy a politikaira is. A rendszer végóráiban a maga dörzsöltségével már sokkal nagyobb szerepe volt a történésekben, mint azt elsőre gondolnánk. Előre készültek a változásokra, és az idős Kádár ezeket a folyamatokat már egyáltalán nem értette. A bankszektorban pedig Fekete János befolyása volt hasonlóan nagy.

– Nem véletlen, hogy a rendszerváltozáskor mindketten gyorsan külföldre távoztak.
– Ha tudták is, hogy nem lesz itt nagyobb felelősségre vonás, de úgy gondolhatták, biztos, ami biztos, inkább megyünk. Ma sem tudjuk, milyen információkat vittek magukkal. Aztán az itteni, szinte teljes egészében a régi kezekben maradó média nagyon szépen elrendezte a terepet, gondoskodott arról, hogy az emberek mit gondoljanak a világról, Magyarországról a kilencvenes években.

– A magyarországi rendszerváltozás miért lett olyan, amilyen?
– A régi hatalmi elit elemi érdeke volt, hogy ilyen legyen az átmenet, a Szovjetunióé is, és sajnos a művelt nyugat is csak nagy üzleteket akart kötni, ahhoz pedig azokra volt szüksége, akiket már ismert. Ahogyan az egyik új, kapcsolatokat kereső szocdemnek mondta 1990 után valamelyik osztrák politikus: mi nem veletek vadásztunk. Hanem a kommunista elittel. És a privatizációban a külföldi üzleti érdekek épp ellenkezőek voltak, mint Magyarországé. Plusz még Amerika is megjelent, az akkori nagykövetnek, Mark Palmernek például épp csak a homlokára nem volt írva, hogy CIA-s, mígnem diplomatából egyszer csak egy amerikai médiabirodalom élére került.

– Antall József miniszterelnök korai betegsége nyilván csak rontott a helyzeten. Ha ő ereje teljében kormányozhat, akkor is így járt volna az ország?
– Antall minden hibája ellenére kiemelkedő politikus volt, a környezetéhez képest főleg, és betegen már nem tudott olyan hatásfokkal dolgozni, mint eleinte. Továbbá a legszűkebb bizalmi posztokon túl már elég furcsa emberek ültek kulcsfontosságú pozíciókban, akik folyamatosan gátolták a munkát. De az az egy biztos, hogy Antall nem azt akarta, ami végül 1994-ben történt.

– Meg a privatizációban.
– Arra ma is mindig az a válasz, hogy de hát kellett... Miközben senki sem mondja, hogy nem volt rá szükség, vagyis ez az igazi eltolása a dolgoknak, hiszen a milyenségével van a probléma, továbbá persze a kedvezményezettjeivel.

– És a média? Ha valahol, ott aztán szinte semmilyen rendszerváltozás nem volt 1990-ben.
– A közszolgálati médiában kitörő háború, amit aztán a jobboldal elveszített, éppen a régi állások felszámolásáért, illetve megtartásáért tört ki. Amúgy azonban minden szépen tovább élt immár piaci körülmények között is. Persze elfogadom, hogy ha valaki évtizedeken át sztár a maga területén, ha megszokja, hogy mindenki hajbókol és a kegyeit keresi, annál teljesen emberi folyamat, hogy később is úgy gondolja, ez neki jár. Miközben a régiek egy jelentős része a felszámolt egykori ÁVH kötelékéből érkezett, ráadásul kulcspozíciókba, a média mellett a színházi világ, a film, a könyvkiadás, azaz a véleményformáló közegek élére. Ismerjük a legendás neveket: Berkesi Andrásét, Komlós Jánosét, Kardos Györgyét és a többiekét.

– A sportot mennyire tartotta ellenőrzése alatt a politika?
– Mivel a sportolóknál többet kevesen járhattak külföldre, a rendszer éberen rajtuk tartotta a szemét. Volt, akit emigrálási kísérletért akasztottak fel, mint a válogatott labdarúgót, Szűcs Sándort, másokat „csak” internáltak, és 1956 után is rettegtek attól, hogy valaki kint marad.

– Májustól, gondolom, ezekről is hallhatunk a Sportrádióban.
– Természetesen, hiszen heti rendszerességgel jelentkezik majd a sport és a politika rendszerváltozás előtti viszonyát vizsgáló műsorom, amelyben reményeim szerint olyan történeteket tudunk majd feldolgozni, amelyek minden sportrajongót érdekelnek, de a részletek nagyrészt homályba vesznek.

– Például?
– Például ilyen Papp László torzó profi pályafutása, hiszen őt a rendszer nem engedte vb-címért bokszolni, de a nagy „disszidálási” ügyek, az állambiztonság és a külföldre utazó sportolók kapcsolata, az egyszer elnézett, máskor zsarolási alapnak tekintett csempészési sztorik sem maradhatnak ki, azt hiszem, nem panaszkodhatunk arra, hogy a közelmúltunk ne szolgálna bőséges témával.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. április 29-i lapszámában jelent meg.)