Népsport: Vargha Ilus az ostor csattanós hegye

Szomorú, egyúttal az olvasók fejében nagy kérdőjelet rajzoló hírt közölt fél évszázaddal ezelőtt a Népsport. Az 1973. április 21-i számban adta hírül, hogy két nappal korábban, 63. életévében tragikus körülmények között elhunyt Vargha Ilus, a magyar női vívás első sikergyártó korszakának jeles képviselője, akinek pályája átnyúlt a következő nagy generáció szép jövőt ígérő első szárnypróbálgatásainak idejére.

Neve manapság már csak azért is lehet keveseknek ismerős, mert a sportág két nagy elsőjének társaként örülhetett világ- és Európa-bajnoki arany- és ezüstérmeknek: Bogen (Bogáthy) Erna az első magyar nő, aki nyári olimpián érmet szerzett (1932, tőr egyéni, bronz), Elek Ilona pedig az első magyar hölgy, aki az olimpiai győzelmi dobogó tetejére állhatott (1936, tőr egyéni). Kérdés meg azért fogalmazódhatott meg az olvasóban, mert nem tudta, mire utal a „tragikus körülmények” kifejezés. Még sportmúltunk – Kő András szóhasználatával élve – meseköltője, dalnoka, Syposs Zoltán sem írta meg a Sportéletben 1973. július 1-jén megjelent megemlékezésében, miként 1975-ben kiadott Villanó pengék      című kötetében sem tért ki rá.

Azóta már tudjuk a magyarázatot.

Főzés közben nejlonanyagú otthonkája pillanatok alatt lángra kapott, és Vargha Ilus olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy néhány hét múltán a kórházban elhunyt. Borzasztó kínokat élhetett át...

Noha Syposs elhagyatottságáról, elfeledettségéről írt, alig öt évvel korábban heti kétszer iskolázott az OSC fiataljaival, minden edzésnapon ott volt a Vörös Meteor termében, miután ő szervezte a klub vívóiskoláját, valamint a szövetség jegyzőkönyvi elismerésben részesítette versenyeredményeiért, a vívóutánpótlás szervezésében kifejtett munkájáért. Ahogy az 1968. februári Népsport-cikk utolsó kérdésére adott válaszában fogalmazott, neki azelőtt és akkor is az életet jelentette a vívás.

Sok helyen tüntetik fel hibásan, hogy a BEAC-ban kezdte a pengeforgatást, de egyébként sem dolgozták még fel sportpályafutását. Más források fél mondatban közlik, hogy Kassáról indult, de hogy ki oktatta, pontosan mikor, milyen eredményekkel a háta mögött, milyen körülmények között költözött vissza az anyaországba, kevéssé derül ki. Ő maga is biztosan rosszul emlékezett, amikor azt mesélte 1968-ban, hogy még iskolásként egy plakátot meglátva értesült róla, hogy a kassai színházban Bogen Erna, Gerevich Aladár és Kovács Pál vív bemutatót, ő pedig – ha törik, ha szakad – ott akart lenni.

Az élmény olyannyira lenyűgözte, hogy aludni sem tudott, már másnap reggel rohant vívómestert keresni, és beállított a híres helyi vívóoktatóhoz, Pacsanovszky Sámuelhez. Pacsanovszky stimmel, ám a Varghával egy idős Gerevich vagy a nála két évvel fiatalabb Kovács még egyáltalán nem volt „kitűnő magyar vívó”,tizenévesen aligha bemutatózhattak... Inkább higgyünk a 24 éves Vargha Ilusnak, aki így emlékezett 1934-ben: „Kassáról indult ki a pályám. Munkám, foglalkozásom akkor három évig ehhez a kedves városhoz kötött. Sokat dolgoztam s éreztem, hogy valami üdítő, erősítő testmozgásra van szükségem. Barátnőim, ismerőseim a sportot ajánlották. Én a vívást választottam, ehhez éreztem kedvet. 1929 novemberében a kitűnő Pacsanovszky mester iskolájába léptem.

Vagyis 19 évesen kezdett vívni, 1930-ban belépett a Kassai AC-ba, első megméretésén, a Gádor Herbert-emlékversenyen a második helyen végzett. Feltűnő tempóban fejlődött, rengeteget versenyzett Csehszlovákiában, például háromszor (1930, 1931, 1932) nyerte meg a szlovenszkói (felvidéki) bajnokságot, vagy 1931 áprilisában – külföldiként számontartva – feltűnt a magyar bajnokságon, és harmadik helyet szerzett Bogen Erna, illetve Dany Margit mögött. Magyar állampolgár volt (Budapesten született), erre hivatkozva nem engedték elindulni a csehszlovák bajnokságon 1932-ben, Magyarországon meg nem értették, egyáltalán hogy vehetett részt a szlovenszkói seregszemléken...

A kérdés hamarosan megoldódott, ugyanis 1932 novemberében leigazolta a budapesti Detektív AC, amelyben 1934 és 1936 között klubtársként vívtak Elek Ilonával. „Vargha Ilona évek óta egyenletes felfelé haladást mutat. Több ízben volt igazán jó, átütő erőt azonban csak az idén láttunk nála. Szorgalommal dolgozik és a munka meghozza gyümölcsét. (...) Jó formáját már a magyar–osztrák csapatmérkőzésen megmutatta s azóta is javult. Nem hiányozhat a magyar válogatottból”– írta róla 1934 márciusában a Nemzeti Sport, és ebben az évben részt vehetett első Európa-bajnokságán, Varsóban.

A kontinenstorna csapatversenyére öt ország nevezett, körmérkőzést vívtak, s hogy mennyire számítottak Varghára, híven tükrözi, hogy 10 győzelmet aratva csak ő szerepelt mind a négy mérkőzésen, míg az Elek nővérek, Ilona és Margit csak kettőn-kettőn. Magyarország megnyerte az Eb-t, majd 1935-ben megvédte címét, ugyanakkor egyéniben nem kísérte szerencse Vargha igyekezetét – Varsóban és Lausanne-ban is kiesett a középdöntőben, de a berlini olimpián újabb lehetőség kínálkozott előtte, miután Elek Ilona és Bogen mellett ő képviselte a magyar színeket (csapatversenyt még nem rendeztek a játékokon). Két csoportselejtezőt, valamint a középdöntőt túlélve Elek Csibi mellett ő is bejutott a nyolcas fináléba, ám ott már csak két győztes asszóra volt képes, így hetedik lett. Érdemes megemlíteni, hogy az első magyarországi év után (amelyet Schlotzer Gáspárnál töltött), 1933 novemberétől Italo Santelli egyengette stílusát és tudását.

Az 1937. júliusi párizsi – sportágtörténei első – világbajnokságon szárnyalt a csapatversenyben, tizenkét asszójából csak egyet veszített el, nem is maradt el az arany. „Szólóban” a fények városában sem ment neki, ám nem ok nélkül. Már a vb előtt vakbélirritációval küzdött, amit jeges borogatással enyhítettek, aztán a nagy menetelés után az egyéni viadalra ismét belázasodott, és a középdöntőben kiesett. A hazaérkezés után többször kezelték, végül október elején megműtötték a Bakay-klinikán.„Oly sokat bosszankodtam, oly sok csalódás ért, hogy nincs értelme tovább folytatni. Látom, hogy sem a vezetők, sem a közönség nem értékeli munkánkat. A mi versenyeinken egy lélek sincs, addig az utánpótlás legutóbbi versenye is zsúfolt nézőtér előtt folyt le. Ne csodálkozzon, ha ilyen körülmények között elveszítjük a kedvünket. (...) Úgy látszik, a vakbéllel együtt Hofhauser tanársegéd az ambíciót is kioperálta belőlem”– beszélt visszavonulási szándékáról 1937 decemberében.

Santelli hallani sem akart róla, egyúttal így bölcselkedett kedvesen hibás magyarsággal: „Úgy van ez, kérem, mint a matrózzal. Ha hullámos a tenger, nem akarja tovább lenni a fedélzeten, de ha szárazra kerül, mindjárt menne vissza hajóra.”

Tényleg nem sokáig bírta Vargha, de nem Santelli oldalán tért vissza 1939 januárjában. Immár Geren­tsér László vívómesternél edzett, és különböző klubokból tíz tehetséges lányt gyűjtött maga köré, hogy belőlük kerülhessenek ki a jövő nagy vívónői. Versenyzőként is terveket szövögetett, világbajnoki és olimpiai részvételről beszélt, de ennél tovább nem jutott. Kilépett a Detektív AC-ból 1940 júniusában, decemberben pedig fonalkereskedést és kötöttruha-üzletet nyitott a Galamb utca 7. alatt Angora néven.

A háború után 1946 elején kezdett éledezni a vívás, és Vargha Ilust az új érában is a pástra hajtotta a vére. Az olimpiai keretbe is beválogatták, és bár Londonban nem vívhatott, a játékokat nem sokkal megelőző hágai csapat-vb-n ott lehetett – más kérdés, hogy ezúttal mellékszereplőként gazdagodott egy vb-ezüsttel (az Elek nővérek mellett Kun Éva és Nyári Magda küzdött a dánok elleni fináléban), majd 1951-ben, 41 évesen újabb második hellyel.

Egyéniben nem tudott a dobogó közelébe férkőzni a legnagyobb nemzetközi porondokon, illetve olyan klasszisokhoz hasonlóan, mint Mészáros Ervin, Petschauer Attila vagy Kabos Endre, ő sem nyert magyar bajnokságot – de ahogy Syposs Zoltán írja: „Kitűnő csapattag volt, az együttes befejező embere. Az ostor vége, csattanós hegye.”

1973. május 7-én búcsúztak el tőle az Óbudai temetőben, második férje révén Venczel Ferencnéként nyugszik szüleivel és testvérével egy sírban.