Gergely Gábor: Berczik Zoli azokat kedvelte, akik megdöglöttek a munkában és én ilyen voltam

– Hadd használjam ki, hogy kollégával beszélgetek: mit kérdezne először egy hetvenéves asztalitenisz-legendától?
– Újrakezdené?

– És mit válaszolna?
– Nem tudom, a sportági legenda mit mondana, de ha én lennék, akkor természetesen azt, hogy minden további nélkül.

– Ezek szerint így volt kerek minden? Nincs semmi hiányérzete?
– Régóta ismerjük egymást, ezért nem beszélek mellé. Ha veszek egy kört és felosztom száz cikkelyre, kilencvennyolc teljesen rendben van.

– Ez nem is rossz. Ezzel szerintem látatlanban sokan cserélnének.
– Lehet, de mégiscsak ott van az a kettő...

– Vagyis?
– Az olimpia. Fájó, hogy azon nem szerepelhettünk. És most nem a pénzről, az életjáradékról beszélek, csak maga a tény, hogy erről lemaradtunk, tesz kicsit szomorúvá. Jó lenne, ha elmondhatnám, a világ- és Európa-bajnoki címek mellett olimpián is voltak sikereink.

– Mit gondol, hány éremről maradtak így le?
– Nézze, az a bizonyos Jónyer-, Klampár-, Gergely-féle csapat nyolc-tíz évig a spiccen volt. Ha csak nyolc évet számolok, az, ugyebár, három olimpia. Tudom, aranyat nagyon nehéz ígérni, de tegyük hozzá, az olimpián csak két kínai indulhat, míg a vébén akár nyolc is lehet. Ezek után tessék azt gondolni, amit én is gondolok…

– Azt már tisztáztuk, hogy újrakezdené. Tehát másodjára is az asztaliteniszt választaná a futball helyett?
– Imádtam focizni, állítólag nem is voltam rossz benne. Arra büszke vagyok, hogy már világbajnokként Mezey György leigazolt a BVSC-be, s miután visszavonultam, a Tordasi Tsz SK-ban, a megyei bajnokságban rugdostam a gólokat. Persze tudom, labdarúgóként sohasem lettem volna világbajnok vagy Európa-bajnok, legfeljebb jó NB I-es játékos. Nem hiszem, hogy ennél többre vittem volna.

– Gyerekként ezt egészen biztosan nem tudta felmérni. Mi döntött az asztalitenisz mellett?
– Az, hogy 1966-ban a szombathelyi serdülő Európa-bajnokságon már címeres mezben játszhattam. Nagyjából akkor tudatosult bennem, hogy csapatsportban sokan lehetnek jók, de arra nincs garancia, hogy valakiből Puskás, Pelé vagy éppen Albert Flóri lesz. Én viszont Gergely Gábor akartam lenni. Ezt ne vegye nagyképűségnek, csak szerettem volna megmutatni, hogy Gergely Gábor Kőbányáról, a Pongráctelepről milyen messzire jut. És én, színházi hasonlattal élve, nem statisztaszerepre vágytam.

– Azt mondják, a jó sportolónak kicsit csibésznek is kell lennie. Az volt?
– Hajaj! A Pongráctelepen ez is kellett hozzá, megvédjem magam, s hogy a többiek is tudják, ez a srác oda való. Ott nem volt mellébeszélés, szemtől szemben oldottuk meg a problémákat. Rendőrségi ügyem szerencsére sohasem volt, de azért akadtak sztorik, igaz, egyik sem olyan, amit ne vállalnék ma is. Előfordult, hogy a rendőrautónak leengedtük a kerekét, máskor a Ganz-gyáron belüli, egyébként nagyon szép salakos teniszpályát – az akkori válogatottak, Gulyás István, Szikszay András és a többiek is sokat jártak oda játszani – összetapostuk, a hálót feltekertük, majd jelentkeztünk, hogy némi aprópénzért cserébe szívesen rendbe tesszük, ha már valakik ilyen csúnyán tönkretették.

ÚTTÖRŐ-OLIMPIAI BAJNOK – MÉG TOLLSZÁRFOGÁSSAL

– A KSI-nél kezdett pingpongozni. Ott milyen volt a közeg?
– Nagyon jó, szerettem. Többek között drága Magos Jucika is ott volt közöttünk. Mondjuk, eleinte nekem fogalmam sem volt az asztaliteniszről.

– Akkor hogyan került oda?
– Édesapámék megnéztek egy magyar–kínai meccset a sportcsarnokban, ők mondták, mennyivel jobb lesz ez nekem ahelyett, hogy a focipályán rohangálok és összevissza rugdosnak. Csaba bátyámmal elküldtek a toborzóra, s ugyan azt sem tudtam, mit kell csinálni, annyi azért volt bennem, hogy én akartam a legügyesebb lenni. Balatoni Tibi bácsi és Juhos Józsi bácsi kezei közé kerültem, ők nyilván látták, hogy jó gömbérzékem van. Már vagy fél éve pingpongoztam, amikor a tizedik kerületi úttörőházban az iskoláknak rendezett verseny első fordulójában kikaptam. Na, ott megfogadtam, nem létezik, hogy nem tanulok meg pingpongozni.

– Ez volt élete első versenye?
– Már ha azt egyáltalán annak lehet nevezni… Úgy tízéves lehettem.

– Igaz, hogy akkoriban még tollszárfogással játszott?
– Igen, ahogyan például Magos Juci és Szendi Kati is. Ez volt a divat, mert a kínaiak is így nyerték a versenyeket, csak idehaza azt nem vették figyelembe, hogy egészen más az ázsiaiak és az európaiak alkata. Amúgy asztaliteniszben én vagyok Magyarország első úttörő-olimpiai bajnoka. A ferencvárosi művelődési házban játszottam a döntőt, élőben közvetítették, akkor szerepeltem először a televízióban. Emlékszem, Csenki II Gábor volt az ellenfelem Kiskunfélegyházáról – úgy tudom, a humorista Csenki Attila az ő rokona –, a döntő szettben 21:19-re nyertem, s akkor még tollszárfogással játszottam. Ennek ellenére sok bajom volt vele, nem azért, mert ügyetlen voltam, hanem fonák oldalról kiszolgáltatottá tett, mindent tenyeressel kellett megoldanom.

NAGY SZTÁROK VOLTAK, DE NEM CELEBEK

– Ezért állt át európai ütőfogásra?
– Igen.

– Mennyi idő kellett hozzá?
– Egy nyár. Csak a fonákot gyakoroltam úgy, hogy tenyeressel nem érhettem labdához. Juhos Józsi bácsi és Volper Laci bácsi zseniális fonákot tanított, az ellenfeleim szerint az enyém volt a világ legjobbja.

– Mit gondol, a tollszárfogásos múltja később hasznára lehetett a kínaiak ellen?
– Ezt így még soha senki sem kérdezte meg, de belegondolva, naná, hogy előny lehetett. Valószínűleg zsigerből tudtam, nekik milyen rossz, ha a fonákra kapják a labdát. Persze ahhoz, hogy ezt ki tudjam játszani, kellett az én fonákom, amihez később Berczik Zoli is sokat hozzátett.

– Ha már a szövetségi kapitányt említi, igaz, hogy ön volt a kedvence?
– Tegyük tisztába a dolgot: Jónyer volt a kedvence. De az is igaz, hogy Zoli azokat kedvelte, akik megdöglöttek a munkában és én ilyen voltam. Látta a szememben, hogy el akarok valamit érni.

– Úgy tartják, Gergelynél senki sem lehetett szorgalmasabb.
– Köszönöm, ha így gondolják. Biztos nem voltam tehetségtelen, de Klampár Tibihez hadd ne hasonlítsunk senkit. Ő így született, ő zseni. A pingpongban volt egy zseni, őt Klampárnak hívják, teniszben Beckernek, futballban Puskásnak, Pelének – és most szándékosan nem a maiakat mondom. Ez külön kaszt, de őket is utol lehet érni. Mondom, én sem lehettem tehetségtelen, a sok hozzátett munka és kitartás pedig meghozta az eredményt. Klampi szokta mondani, hogy csapatban nem ok nélkül játszottam éppen én az első és az utolsó meccset. Mentálisan valószínűleg nagyon rendben lehettem.

– Tényleg, hogyan alakult ki, hogy ezt a két nagyon fontos mérkőzést szinte mindig önre bízták?
– Berczik Zoli nyilatkozta többször is, amíg van egy Gergelyem, addig nyugodt vagyok a kispadon. Azért ez nem rossz érzés… Az esetek döntő többségében hoztam is, amit kellett, pedig én nyitottam az ellenfél legjobbjával, s ha úgy alakult, nekem kellett lezárni a találkozót. A phenjani világbajnoki döntőben például 0:0-nál Kuo Jao-huával kezdtem, majd 3:0-nál Jónyer Pistától egy oldalcsuszával elcsaltak egy meccset, így lett 4:0 helyett 3:1. Ha a következő partit elveszítem Li Csen-si ellen – aki mellesleg a világ leggyorsabb pingpongozója volt –, akkor... Szóval nagyon nehéz lett volna a folytatás. Az első szettben kiütötte a kezemből az ütőt, nem találkoztam a labdával. A szett végén kimentem Zolihoz, széttártam a karom és csak annyit mondtam: „Zoli, ez van.” Erre mit mondott? Nem taktikát adott, nem arról beszélt, hogy kettőt adjak a fonákra, aztán rövidítsek. Nem. Csak annyit mondott, „Hülye vagy, nem kell itt nyerni, tessék csak játszani”. Ennyi. Visszamentem és simán megnyertem. Na, szerintem itt kezdődik az edző.

– No meg ott, hogy a magyar ranglista 37. helyéről hívta meg a válogatottba Jónyer és Klampár mellé, nem igaz?
– Ezt sokszor felvetik, de kérdezem én, mitől lettem volna előrébb? Klampárról ne beszéljünk, mint mondtam, ő zseni, de rajta kívül az összes velem egykorú mögöttem volt a ranglistán, miközben előttem olyanok álltak, mint Berczik – ő még akkor játszott is – Rózsás, Beleznay, Börzsei, Faházi, Pigniczki, Jónyer, Juhos, Kovács, Bánkúti, Tímár, Temes, Kollár, bocsánat, ha valakit kihagyok. Egyikük sem ifikorú volt, mint én, amikor Zoli behívott a keretbe – meglett felnőtt versenyzőkről beszélünk. Pokolian erős volt a hazai élvonal. Szóval igen, Berczik Zolitól bizalmat kaptam, ha úgy tetszik, ő talált ki, de hadd tegyem hozzá, sokat köszönhetek a BVSC-nek és Rózsás Petinek, akiről sokan nem is sejtik, milyen kemény tud lenni. Nem tudom, apámmal összebeszéltek-e, de miután huszonegy évesen Jónyer Pistivel párosban világbajnok lettem és a föld felett jártam, ő tartott kordában.

– Hajlamos volt arra, hogy elszálljon?
– Annyira azért nem, de melyik huszonegy éves gyerek, aki világbajnok lett, nem repked ott valahol fent. Miről beszélünk?! Élveztem az életet.

– Sztárok voltak?
– Nem csak sztárok. Nagy sztárok. És nem a mai értelemben vett celebek.

– Ez miben nyilvánult meg?
– Rengeteg mérkőzésünket közvetítették a televízióban, s az volt a szerencsénk, hogy a miénk olyan sportág, amelyben közelről mutatják az arcokat. A vízilabdás, a kajakos távol van, az ő tekintetük kevésbé látszik, a miénket viszont mindenki ismerte, hiszen ne feledjük, a hetvenes években mindössze egy televíziós csatorna volt idehaza. Ha beültem egy taxiba, a sofőr második mondata az volt, látott a tévében, milyen jó voltam és hova vigyem Gergely úr. Az egész országban ismerték az arcomat, tudták a nevemet.

– Élvezte a helyzetet?
– Nem tagadom, nagyon jó érzés volt, de egyikünk sem élt vissza azzal, hogy ismertek voltunk.

AZ1979-ES VB-DÖNTŐ PHENJANBAN

– Fiatal volt, élsportoló, világbajnok, s a külsejére sem lehetett panasza. Gondolom, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, a lányoknak is nagy kedvence volt.
– Hetvenévesen lehetnék álszerény, akár füllenthetnék is, de minek. A Jóisten biztosan elnézi nekem, a volt feleségeim pedig, úgy gondolom, már régen megbocsátották, de valóban nem éltem szűzies életet, kihasználtam, amit lehetett, ám – és ez nagyon fontos – sohasem aláztam meg senkit.

– Gondolkozott már azon, miként alakul a pályafutása, ha az 1975-ös kalkuttai világbajnokság előtt nem tiltják el Klampárt?
– Az biztos, hogy akkor nincs Jónyer, Gergely páros, de azt is írásba adom, ez esetben már ott megnyerjük a csapatversenyt. Olyan formában voltunk, hogy nem lehetett volna más a vége. Gondoljon bele, Jónyer Pisti Kalkuttában egyesben világbajnok lett, a párost is megnyertük, tehát nekem sem ment rosszul, s ehhez még tegyük hozzá Klampár Tibit!

– Mennyivel korábban tudta meg, hogy Jónyerrel ön indulhat párosban a világbajnokságon?
– Nagyjából két-három hónappal a vébé előtt.

– Tehát hiába mondják, hogy a páros más kávéház, két zseniális asztaliteniszezőnek ennyi idő is elég egy vébéaranyhoz?
– Így van. Talán nem véletlen, hogy bárkivel összeálltam, eredményesek voltunk. Pistivel Kalkuttában, a csehszlovák Milan Orlowskival pedig három évvel később, a duisburgi Európa-bajnokságon nyertünk. Milannal amúgy az A-kategóriás jugoszláv nemzetközi bajnokságon játszottunk először együtt úgy, hogy előtte egy pillanatot sem edzettünk közösen, de hiába voltak a mezőnyben kínaiak, japánok, svédek, mi lettünk az elsők. Milan ott maradt az asztalnál, a szemcsés borításával nyomta vissza a labdákat, én pedig hátul kiélhettem magam. Jónyer Pistivel fordított volt a helyzet, ő játszott hátul, én pedig az asztalnál.

AMIHEZ DUISBURGBAN NYÚLT, AZ ARANNYÁ VÁLTOZOTT

– A duisburgi Eb volt pályafutása egyik nagy pillanata, egyesben, párosban és csapatban is aranyérmes lett. Bizonyára ezzel még önmagát is meglepte.
– Igazából éreztem, hogy az én versenyem lesz. Kellő önbizalmam volt, ugyanis nem sokkal előtte Prágában megnyertem az Európa Top 12-t, Duisburgban pedig amihez nyúltam arannyá vált. Ilyen tényleg csak a mesében van. Érdekes, hogy nem is elsősorban az egyes, inkább a páros maradt meg bennem. A döntőt 0:2-ről hoztuk vissza, Milan életében nem volt úgy besz…a, mint akkor. Márpedig, amikor egy szemcsés borítással játszónak remeg a keze, az asztal alá üti a labdát. Vele is ez történt, az első két szettet elbuktuk a hazai közönség előtt játszó Leiss, Stellwag duóval szemben. Kimentünk a kispadhoz, mondtam Zolinak, szóljon Milan edzőjének, mondjon neki valamit. Bármit. Mondja azt, hogy most már nem mindegy?! Két szett elment, legfeljebb 3:0-ra kikapunk. Visszamentünk, a következő két játszmát simán megnyertük, az ötödikben pedig 16:3 is volt ide. Csak le kellett venni a terhet a válláról.

– A Jónyer elleni egyesdöntőre nem is emlékszik?
– De igen. A telefonomban van is egy videó néhány labdamenetről, azt néha megnézem.

– Duisburg vagy Phenjan van előrébb a szívében?
– Phenjan természetesen mindent felülmúl. Lehet mondani, hogy nyertem egyesben Európa-bajnokságot, párosban világbajnokságot, de mi éveken keresztül arra készültünk Zolival, hogy ez a csapat vébéaranyérmes lesz, mégpedig úgy, hogy legyőzi Kínát. Mi nem valamilyen módon, a kínaiakat kikerülve, rajtuk keresztül akartunk eljutni a dobogó tetejéig, és 1979-ben ez sikerült. A csoportban 5:2-re, a döntőben 5:1-re vertük meg őket, szóval nincs kérdés, mi voltunk a jobbak. Tibi mondta is az edzőjüknek, ha még egyszer játszunk, az már 5:0 lesz.

– A kínaiak tényleg remegtek?
– Nagyon. Nem voltak hozzászokva, hogy elverik őket, pláne így. A csoportmeccs előtt megbeszéltük Zolival, ráír Kuo Jao-huára, mert biztos volt, hogy a döntőben, akárhogy is álljanak fel, ő biztosan a legjobb helyen játszik, én pedig gyakorolni akartam a szervája fogadását. Ki is kaptam tőle, de ez éppen arra volt jó, hogy a fináléban egyszer sem tudott kiszerválni, ott már én nyertem. Az az arany tényleg mindenekfelett áll, ennél csak az lett volna feljebb, ha két év múlva Újvidéken is sikerül.

– Érdekes, hogy Phenjan árnyékában erről az ezüstről és az 1983-as tokiói bronzról nem nagyon esik szó.
– Valóban, pedig mai szemmel nézve ezeken sincs mit szégyellni, sőt. De büszke vagyok az 1982-es budapesti Európa-bajnokságra is. Egyfelől nem mindennapos, hogy egy sportoló hazai környezetben szerepelhet ilyen tornán, másrészt a csapatot ott is megnyertük, Jónyer Pistivel párosban másodikok lettünk, egyesben pedig harmadikként zártam. Mondjuk, utóbbi még ennél is jobb lehetett volna. A két elődöntőt párhuzamosan játszottuk, én az egyik asztalon a svéd Appelgrennel, a másikon Klampi Waldnerrel. Az asztalokat úgy helyzeték el, hogy az egyik oldalról ráláttam a másik meccsre. Az első szettben néztem, hogyan áll Klampi, mert úgy gondoltam, az nekem nem túl jó, ha ő bejut a döntőbe, de közben elbuktam a játszmát. A másodikban háttal voltam Klampiéknak, meg is nyertem simán, a harmadikban ismét őket figyeltem, amit Appelgren köszönt is szépen. Hiába ordított Rózsás Peti a kispadról nagyot káromkodva, hogy előbb nyerjek és utána addig nézhetem Klampi meccsét, amíg akarom, már késő volt.

– Világbajnokként és Európa-bajnokként nem bosszantó, hogy egyesben nem tudott magyar bajnoki címet szerezni?
– Higgye el, cseppet sem frusztrál…

– Akkoriban sem érdekelte?
– Egy alkalommal az ugyancsak BVSC-s Frank Bélával játszottam a döntőt. Jól ismertük egymást, s ugyan mindig is tiszteltem, biztos voltam benne, hogy én nyerek. Aztán nem így lett. Azon az összecsapáson is megtanultam, soha senkit sem szabad lebecsülni. De őszintén mondom, mindig jobban izgatott a csapatbajnoki cím, hogy a Klampival és Jónyer Pistivel felálló Budapesti Spartacust legyőzzük, ami például egy BEK-döntőben is sikerült. Mindig imádtam a csapatért, a BVSC-ért játszani.

– A pályafutása befejezése után újságíró lett. Mióta készült erre a pályára?
– Gyerekkorom óta. Az első interjúim egyikében megkérdezték, mi szeretnék lenni felnőttként, s már akkor is azt mondtam, újságíró, de csak azután, hogy világbajnok asztaliteniszező leszek.

– Mi vonzotta erre a pályára?
– Mindig is szerettem olvasni és írni, sőt a televíziót is kedveltem. Szőnyi János találta ki, hogy szakkommentátor legyek mellette. Ő foglalkozott velem, úgynevezett Szőnyi-bébi voltam, de sajnos korán meghalt, így bármennyire is szerettem volna telesportos lenni, távolabb kerültem a tűztől. Emiatt van is némi hiányérzetem, az újságírás viszont sok mindenért kárpótolt.

– Azt kapta a szakmától, amit remélt?
– Nem csalódtam, büszke vagyok rá, hogy újságíró lettem. Az összes létező és nálunk valamiért lesajnált bulvárlapnak voltam szerkesztő-rovatvezetője, mégpedig saját erőből, sőt, most hetvenévesen is két lap sportrovatát szerkesztem napi szinten, nem nyugdíjasként. A főszerkesztői posztra sohasem vágytam, ezen a pályán is elértem, amit akartam, a Jóisten pedig ahhoz is hozzásegített, hogy Újpesten tizenkét éve vagyok a helyi televízió sportrovatának szerkesztő-riportere. Az elmúlt években megközelítőleg hétszáz interjút készítettem, s nem csak sportolókkal, hanem olyan nagyszerű művészekkel, mint például Tolnay Klári, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc vagy Törőcsik Mari.

– Az asztaliteniszben nem szeretne jobban jelen lenni?
– Köszönöm, nem kérek belőle. Korábban, tizenöt-húsz évvel ezelőtt kértem volna, de most már nem. Bőven kielégít, hogy lassan már tíz éve vezethetem Újpesten az asztalitenisz-akadémiámat. Nem versenylovakat nevelünk, olyan gyerekekkel foglalkozunk, akik szeretnek mozogni és a netezés meg a telefon nyomkodása helyett kicsit meg akarnak tanulni pingpongozni.

– Tudják, kitől tanulnak?
– Igen. Ha nem is tőlem, de a szüleik, nagyszüleik mesélnek nekik a régi időkről.

– A két hiányzó körcikkely ellenére azért elégedettnek, kisimultnak tűnik. Jól látom?
– Abszolút. Van egy gyönyörű párom, Andrea, szeretjük egymást, márpedig a kiegyensúlyozott magánéletnél nincs fontosabb. Annak is örülök, hogy nemcsak én, mások sem felejtették el, honnan indultam, a születésnapomra nemrégiben Kőbánya díszpolgára lettem. Szóval, mindent egybevetve: köszönöm, jól vagyok!

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 24-i lapszámában jelent meg.)