Isten éltessen, Tour de France!

A Tour de France egyszerű reklámkampánynak indult, a körverseny ötlete Henri Desgrange-é, az újonnan alapított sportnapilap, a L'Auto főszerkesztőjéé: ismert kerékpárosként és a Parc des Princes kerékpárpálya társtulajdonosaként ezzel akarta felfuttatni újságja példányszámát. A híres párizsi Parc des Princes – a PSG mai otthona – velodrome-nak épült, 1903. július 19-én itt ért célba az első Tour de France mezőnye, és 1967-ig ez volt a végállomás, amikor is maga a köztársasági elnök, Charles de Gaulle döntött úgy, hogy a francia futball és a rögbi hatvanezer nézőt befogadó nemzeti stadionjává alakítsák át.

Desgrange elképzelése szerint a Párizsból rajtoló, öt szakaszból álló versenyen az indulók Lyon, Marseille, Bordeaux és Nantes érintésével értek volna vissza a fővárosba, végül hatodik helyszínként programba iktatták Toulouse-t is. A távnak hatvanan vágtak neki – nemcsak profik, amatőrök, hanem természetesen kalandorok és munkanélküliek is –, huszonegyen teljesítették a 2428 km-t. A leggyorsabb az átlagban 25 kilométeres óránkénti sebességgel haladó Maurice-Francois Garin lett, aki összesen 94 óra 33 perc 14 másodperc alatt tekerte le a távot, és 9125 frankot vihetett haza, egy akkori gyári munkás éves keresetének csaknem hatszorosát.

A verseny nevéhez Desgrange-nak egy ifjúsági regény, a Le Tour de la France adta az ideát, amely két iskolás fiú, André és Julien kalandjairól szól – elszöknek otthonról, és bejárják Franciaországot. A regény hatmillió példányban kelt el, és a 19. század egyik legnépszerűbb francia könyve volt a Biblia mellett.

A verseny legnagyobb botrányhőse kétségtelenül Lance Armstrong, aki doppingvizsgálatok nélkül a Tour-történelem legnagyobbja lenne, így viszont a győztesek sorából egyszerűen hiányzik az a hét év (1999–2005), amikor az egyébként ellenállhatatlan amerikai nyert – a szervezők úgy döntöttek, a tiltott szerekre úgy tudják a legjobban felhívni a figyelmet, hogy nem osztják ki utólag az első helyezéseket. Ezen kívül csak a két világháború szakította meg a versenyek sorát, 1915–1918-ban, illetve 1940–1946-ban igazoltan nem hirdettek bajnokot.

Armstrong 2004-ben még azt ünnepelte, hogy egyedüliként áll az örökrangsor élén, azóta kiderült, hogy a jó öreg Jacques Anquetilnek, Eddy Merckxnek, Bernard Hinault-nak és Miguel Indurainnak egyelőre nem kell aggódnia – az ő öt sikerük még dacol a modern idők kihívásaival.

A francia Sylvain Chavanel a maga 18 részvételével a legtöbbszörös Tour-induló, a leghosszabb sikeres szökés 1947-ből Albert Bourloné (253 km...), a legnagyobb különbséggel pedig 1976-ban José-Luis Viejo nyert szakaszt – 22 perc 50 másodpercet adott a második helyezettnek és 23 percet a mezőnynek. A legtöbb napig (96) a belga Kannibálon, Eddy Merckxen volt a sárga trikó, időfutamban 55.4, csapatidőfutamban 57.8, sima mezőny­versenyben 50.4 km/óra az egy szakaszon mért valaha volt legnagyobb átlagsebesség.

A legkisebb különbség az élen 1989-ben alakult ki, amikor Greg Lemond mindössze 8 másodperccel múlta felül Laruent Fignont, ugyanakkor az első, 1903-as Touron Garin nem kevesebb mint 2 óra 49 perc 45 másodpercet adott második helyezett honfitársának, Lucien Pothier-nek.

Hogy a Tour mennyire kemény menet, arra a 120 éves történelem négy halálesete is bizonyosság. Ebből három sajnálatos módon a pályán következett be. 1935-ben a spanyol Francisco Cepeda zuhant szakadékba a Col du Galibier-nél, 1967-ben a brit Tom Simpson kapott szívrohamot a Mont Ventoux-ra menet (neki a ruhájában elrejtve és a vérében is amfetaminra bukkantak...), legutóbb pedig 1995-ben bukott tragikus kimenetellel Barcelona olimpiai bajnoka, az olasz Fabio Casartelli, miközben lefelé száguldott a Col de Portet d'Aspet-ről.

A legfurcsább, versenyző halálát okozó esetet azonban 1910-ben jegyezték fel, amikor a Tour szünnapján Adolphe Héliere úgy döntött, hogy a Riviérán megmártózik a Földközi-tengerben, ám megcsípte egy medúza, és a kórházban elhunyt...

Rajtuk kívül hétszer árnyékolta be tragikus baleset a híres háromhetest, hiszen volt, amikor a nézőket a célban szórakoztató motorosshow résztvevője halt bele egy bukásba, hunytak el motoros kísérők, rohant felszerelést szállító kamion (1964, kilencen haltak meg) a pálya szélén állók közé, és többször szaladt kísérőautó és persze a teljes erővel tekerő mezőny elé is néző úgy, hogy belehalt a sérüléseibe.

A Tour de France először 1954-ben rajtolt el Franciaország határain túlról, ekkor Amszterdamban indították az első szakaszt. Az idei bilbaói rajt a 35. lesz a külföldiek sorában, Spanyolország (az ugyancsak baszk San Sebastián) 1992-ben volt házigazda, de indult a három hét Belgiumból, Németországból, Svájcból, Luxemburgból, Írországból, Monacóból, Angliából, tavaly pedig Dániából is. És jövőre a Giro D'Italia hazája, Olaszország, pontosabban Firenze ad otthont a nyitánynak.

A Parc des Princes után 1968-tól 1974-ig a Piste Municipale, egy másik velodrome volt a végállomás, majd 1975-től a Champs-Elysées-n van a harmadik hét végén a cél. Arra végül nem került sor, amit a '80-as évek főszervezője, Félix Levitan szeretett volna: az Egyesült Államokba nem költözött át a Tour egyetlen szakasza sem.

Mindössze kétszer fordult elő, hogy olyan kerékpáros nyerte meg az összetettet, akin addig egyetlen percig sem volt a sárga trikó: a második világháborút követő első Touron Jean Robic háromperces hátrányt dolgozott le a 257 km-es utolsó szakaszon, 1968-ban pedig egyéni indításos időfutam zárta a három hetet, amelynek végén a holland Jan Janssen örülhetett. Manapság, a Champs-Elysées-n, a csapattal pezsgőzgetve erre kevés az esély.

Háromszor viszont arra is volt példa, hogy valaki az első szakasztól az utolsóig sárgában tekerjen, 1903-ban az első győztes, Garin, 1924-ben az olasz Ottavio Bottecchia, 1928-ban pedig a luxemburgi Nicolas Frantz aratott rajt-cél győzelmet. Ez 1961-ben majdnem Anquetilnek is sikerült, de ebben az évben az első napon két szakaszt is lezavartak, és az elsőn André Darrigade győzött – a nap végén azonban már a bajnokon feszült a híres maillot jaune.

Végezetül a három legnagyobb királyról. Ők azok, akiknek egyazon Touron belül sikerült egyéni időfutamot, mezőnyhajrát és hegyi befutót is nyerniük: Merckx 1974-ben, Hinault 1979-ben, a belga Wout Van Aert pedig két éve, 2021-ben vitte véghez ezt a bravúrt.