Népsport: kellett az ezüsthöz Sákovics leadott asszója

Az újdonság erejével számolt be négy évvel ezelőtt néhány felvidéki internetes portál, immár bizonyos, hogy a csapatban olimpiai második, egyéniben egyszeres, csapatban kétszeres világbajnoki ezüstérmes párbajtőröző, Berzsenyi Barnabás nem a Vas vármegyei Kemenessömjénben, hanem a felvidéki, Hont vármegyei Ipolyságban látta meg a napvilágot 1918. február 12-én. A 2019 márciusában, májusában és júliusában megjelent cikkekből kiderül, hogy Révész Ferenc, az ipolysági Szokolyi Alajos Olimpiai Klub elnöke levéltári forrásokat felhasználva és a helyi anyakönyveket átlapozva jutott eredményre.

Csakhogy a szombathelyi Halmay Zoltán Olimpiai Hagyományőrző Egyesület tájékoztatója, a Fáklya 2002. októberi, valamint 2003. februári száma már közölte (erre a fent említett három írás közül kettő is kitér), hogy az egyesület által 2001 decemberében kiadott Vasi Olimpikonokcímű könyv kéziratának nyomdába adása után részletes életrajzot kaptak Berzsenyi Barnabás egyik fiától, Zsolttól, amelyben az áll, hogy édesapja Ipolyságon született. Ezek után felvették a kapcsolatot az ottani polgármesteri hivatallal, amelynek sportért felelős munkatársa – tehát már 2002-ben – az anyakönyv alapján kiderítette, hogy valóban ez az adat a helyes. Révész Ferenc azt feltételezi, hogy a néhai klasszis vívó abban a hiszemben élt, hogy Kemenessömjénben jött világra, ami már csak azért is valószerűtlen, mert a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem 1940–1941. évi almanachjában a következőt olvashatjuk a hallgatók felsorolásánál: „egyházasberzsenyi Berzsenyi Barnabás, Ipolyság, 1918”.

Ennek fényében nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy Ipolyságon született, inkább az a kérdés, ki írta le először és vajon miért Kemenessömjént, amely aztán elterjedt. Világrajövetelén kívül semmi sem kötötte Berzsenyit Ipolysághoz, ahol apja 1914 és 1917 között gazdasági gyakornokként, 1918-ban gazdasági segédfelügyelőként dolgozott. A család a vasi, kemenesaljai birtokra költözött, Barnabás Kemenessömjénben töltötte kisgyermekkorát, nem csoda, ha ezt a vidéket emlegette volna visszatérően szülőföldjeként. Atyja 1926-ban már Sopron vármegyében töltött be gazdasági felügyelői állást, s hogy gyermeke későbbi sportpályafutásának gyökerére is ráleljünk, 1930-ban alapítója és ügyvezető alelnöke volt a Soproni Vívó Klubnak.

A leghűségesebb várostól 1931 őszén köszönt el a család, fiuk már Budapesten végezte gimnáziumi tanulmányait, diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetem jog- és államtudományi karán szerezte 1941-ben. Ekkor már öt éve a BEAC-ban vívott, amelynek 1942-ben elhunyt mestere, Gerentsér László alapozta meg a párbajtőrvívást Magyarországon. Berzsenyi váratlanul igazolt 1941 novemberében a MAC-ba, hogy két év múltán tékozló fiúként visszatérjen az egyetemistákhoz.

A második világháború után teljesedett ki párbajtőrtudása, első egyéni bajnoki címét 1946-ban szerezte. A júliusi versenyt csak azután tudták megrendezni, hogy a Budapest ostroma alatt megsérülő találatjelző gépet megjavították. Berzsenyi veretlenül menetelt, ám éppen az egy vereséggel álló Dunay Pál állította meg, így az első helyről szétvívással határoztak, ami Berzsenyi 3:0-s sikerét hozta. Ötödik, egyúttal utolsó egyéni aranyát 1959-ben, 41 évesen harcolta ki. „Nála, mint már több ízben megírtuk, nem a technikai felkészültségen, még csak nem is az erőnléten, hanem az önbizalmon múlik a jó eredmény. Amint látszik, ezt most visszanyerte, egész éven át mutatott teljesítménye is ezt bizonyítja”– kommentált a Népsport, mi meg tegyük hozzá: amíg Kovács Iván be nem érte, 2005-ig egyedül vezette a szakági örökrangsort, 2011-ben hagyta le őket a hatodik aranyát megszerző Boczkó Gábor.

Persze 1946 és 1959 között történt egy s más, kettő közülük kiemelendő. Az egyik a melbourne-i nyári játékok, amelynek négyes döntőjében a franciákat (9:7) és a briteket (10:6) megvertük, ám az olaszok ellen (3:9) csak egy-egy győzelmet szerzett Berzsenyi, Rerrich Béla és Sákovics József, míg a Balthazár Lajost váltó Marosi József minden asszóját elvesztette. Az 1956-os második hely a fegyvernem első magyar olimpiai érmét jelentette, de akkor már túl volt a szakág az első sporttörténelmi tetten: az 1953-as brüsszeli világbajnokságon a győztes Sákovics és a második Berzsenyi révén az első vb-érmek kerültek a fegyvernem magyar vitrinjébe.

Ahogy lenni szokott, előbb az egy országból valók vívtak egymás ellen a nyolcas döntőben, így a két magyar, Sákovics és Berzsenyi is gyorsan pengét akasztott. Berzsenyi nyert 5:2-re, de míg honfitársa mind a hat további ellenfelét megverte, ő két győztes és három vesztes asszóval állt az utolsó két kör előtt. Az olasz Dario Mangiarotti ellen kiegyensúlyozta a mérlegét (5:2), miközben Bay Béla vívókapitány kimatekozta, ha legalább 5:2-re hozza az utolsó meccsét a francia Daniel Dagallier ellen, második lesz, súlyos vereséggel azonban a hetedik helyig zuhanhat. Berzsenyi állítólag mit sem tudott erről, és görcs nélkül 5:1-re rohanta le riválisát, majd hitetlenkedve fogadta a gratulációkat a négyes holtversenyben – legkevesebb kapott tussal – kiérdemelt ezüsthöz. „Megállapodtunk, hogy aki beadja az első tust, annak – a jó találatarány érdekében – leadja az asszót a másik. Erre mit tesz Isten, együttest szúrtunk. Utána azonban ő talált el engem, én pedig leadtam az asszót a megbeszélés szerint neki”– így mesélt évtizedekkel később egymás elleni párharcukról Sákovics.

Ötödik bajnoki címe ellenére Berzsenyi csalódottan tekintett vissza az 1959-es évre, merthogy a budapesti vb-n gyorsan kiesett egyéniben, a csapat pedig nélküle jutott a csúcsra. Nem nagy kedvvel, de másfél évig még a páston maradt, aztán 1961 augusztusában arról értesültek az olvasók, hogy külföldön vállal munkát, az egyiptomi vívókat fogja oktatni. Nem tért haza, később megfordult Finnországban, Portugáliában és Németországban, ott is telepedett le.

Csak 1988-ban lépett újra hazai földre, és bár sehol sem említik, nem elképzelhetetlen, hogy egyetlen testvére, Klára október végi váratlan halála, novemberi temetése hívta visszatarthatatlanul Magyarországra. Nagy próbát kellett kiállnia, mert 1989-ben felesége, Jolán is örökre távozott, ez ösztönözhette arra, hogy immár minden évben hazajöjjön, és a Berzsenyi-kastélyban szálljon meg. Osna­brückben hunyt el 1993. június 18-án, végakarata szerint a kemenessömjéni családi sírboltban leltek nyugalomra hamvai, emléktábláját 2018. őszén helyezték el a Berzsenyi-kriptán.