Szoborkompozícióba rögzíti a mozdulatot a Kossuth-díjas Kutas László

– Hogyan lehetséges, hogy Sopron félszáz köztéri alkotását köszönheti Kutas Lászlónak, köztük a Városháza előtt mindenkit köszöntő Sopronyi-Thurner Mihályét, aki a leghűségesebb város híres népszavazásakor volt polgármester?
– Nagyapám, Podmaniczky Pál evangélikus lelkészként a soproni hittudományi kar dékánja volt, a Lőverekben épített otthont a családjának. A nyarakat mindig Sopronban töltöttem, néha már pesti gimnazista társaim is azt hitték, onnan származom. Aztán 1952-ben a Lónyay Utcai Református Gimnáziumot államosították, Sopronba kerültem, és Ágoston Ernő iskolájában sajátítottam el a rajzművészet alapismereteit. Ott találkoztam későbbi feleségemmel, vele összesen hetven évig tartottunk ki jóban-rosszban. A kisváros líceumában, az akkor Berzsenyiről elnevezett gimnáziumban érettségiztem, és pályám során valóban számos alkotással, közöttük a botanikus kertben levő mellszobrokkal járultam hozzá Sopron szépítéséhez. A legbüszkébb a papréti holokauszt-emlékművemre vagyok, életem egyik fő művének tekintem.

– Különböző helyszíneken éppen egy futballcsapatnyi, tizenegy Kálvin-szobor hirdeti az ábrázolt dicsőségét: mi kötötte és köti az alkotót a református valláshoz?
– Családi hagyomány – apám és nagyapám is református lelkészként hirdette az igét.
A tizenhatodik századi reformáció legjelentősebb képviselőjének megmintázására először húgom lakhelyén, Egerben kaptam megbízást, érdekes módon egy Playboy-cikkben megjelent aktsorozatom révén. Az első Kálvin János-szobrot követte a többi, például Csurgón, egykori fővárosi gimnáziumomban és Piliscsabán is felavatták, ott, ahol jelenleg élek, tagja vagyok a helyi református gyülekezetnek. Testvérgyülekezetünknél, az erdélyi Magyarvalkón is elkészítettem, ami azt mutatja, hogy intenzíven újjáéledt bennem a hitem gyakorlása.

– Ifjúkorában a sebészethez is vonzódott. Mi döntötte el, hogy melyik irányba fordítja élete szekerét?
– Gyerekkori álmom volt a sebészi hivatás, boncoltam egeret, békát. Az érettségi idején még nemigen számítottam érett felnőttnek, így az orvosi és a képzőművészeti főiskolára is beadtam a jelentkezésemet. Anyám bárói hátterével azonban nem sok jóra számíthattam, de apám segítségével sikerült bejutnom a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Ugyan néha még be-beszöktem az orvosegyetem bonctani óráira, de az a hivatás megmaradt nosztalgiának, mivel hamarosan kezdetét vette a szobrászművészi életút.

– Mikor tudatosult önben, hogy alkotásai valódi művészi értékűek?
– Sohasem éreztem magam művésznek. Szerettem fúrni-faragni, megszereztem a rajztanári oklevelet is, így már dolgoznom kellett, mivel a képzőművészeti elvégzése után egy évig járó ezerforintos ösztöndíjban nem részesülhettem. Aztán pályázaton elnyertem egy bajai kútforma elkészítését, és ezzel rájöttem, hogy amit tudok, azzal pénzt is lehet keresni. Valahogy így kezdődött...

– Van-e belső sorrendje kifejezési formáinak, melyik a kedvenc: a szobor, a kisplasztika vagy az érem?
– Rengeteg követ faragtam, megtanultam élni a véső és a kalapács utánozhatatlan ritmusával. De a szemem miatt később komplikáltabb, külföldről beszerezhető drága szemüveget kellett használnom, és ekkor rátaláltam a kisplasztikára. Láttam egy mozdulatot, azt rögzítve kis szobrot csináltam belőle, amelyet aztán a Képcsarnok Vállalat el is fogadott. Akkoriban egy hollandiai galériát érdekelték az olcsóbb magyar kisplasztikai termékek, emlékszem, ötven bemutatott darabból hármat választottak ki, abból kettő az enyém volt. Negyedszázadig tartó időszak kezdődött ezzel, évente a Mikulás- ünnepre készítettel együtt évente legalább három alkotásom talált ott gazdára. Kisplasztikáim száma száz fölötti, ehhez a pályázatokra mindig ki kellett valami újat találnom, de működött a dolog.

– A Magyar Nemzeti Bank megint csak futballcsapatnyi, tizenegy pályázatán győzött és készíthetett pénzérmét. Hogyan sikerült?
– Először csak a barátaimról csináltam domborműves érméket. Talán már megbocsátják, 1974-ben nyertem egy Marx Károly-éremmel, majd húsz ország résztvevőit megelőzve első lettem a firenzei Giorgio Vasari reneszánsz művész halálának évfordulójára rendezett versenyen. A Magyar Nemzeti Bank pályázataihoz is szerencsém volt, nyertem arany-, ezüst-, alpakkapénz kategóriákban, például Bartók Bélát ábrázoló ötszáz forintossal. Ez addig tartott, amíg gipszben kellett leadni a pályaművet, mert a grafikai ábrázolás már nem az erősségem.

– Kisplasztikái kifejezők, gondolkodásra késztetnek. Miből meríti az ihletet?
– Figyelek az élet pillanataira. Nincs konkrétum, nincs modell, emlékekből és élményekből merítek. Ülök a metrón, szemben velem három fiatal lány csivitel a programjáról, és ebből a képből, a padon ülő lányokból több alkotás is született. A Miskolci lányok aztán megkapta a vádat, hogy giccs, nem a zsűrire, hanem a rendőrségre tartozik, mert a hátsó figura a fenekét mutatja. Évekkel később egy miskolci közvélemény-kutatáson a jól ismert Mancs kutya szobra mögött a Szinva parki lányok a második helyet szerezte meg. Pedig kisebbek a figurák a kelleténél, mivel szabadban az emberi alakok 220 centiméteres nagyságban érvényesülnek igazán.

– Sportolt valaha? Mi adta a muníciót a sporttémájú munkáihoz?
– Rövidlátóként, nyolc és fél dioptriás szemüveggel, tornából felmentettként sokáig úsztam, de kiderült, hogy még fejest ugranom sem szabad a medencébe. Pedig szerettem a sportot, a középiskolában kézilabdáztam és kosárlabdáztam. Az 1976-os Ezüstgerely-pályázaton különdíjat kaptam a dróthálóból készített Sakkozók című kompozícióért. Sikeres voltam a cirkuszművészeket megörökítő Artistákkal, Komlón pedig a sportcsarnoknál állnak a birkózóim. Előzménye, hogy először toronyházból körbenézhető alkotás volt a cél, és erre a két összekapaszkodó ember küzdelmét láttam alkalmasnak. Másfél köbméter kőre volt szükség hozzá, de élethűre sikerült, mert egy korábbi versenyző szerint az ábrázolt mozdulatokat igazi birkózó örökíthette meg.

– Tizenegy esztendeje avatták fel a Vasas sporttelepén a legendás Kubala László mellszobrát. Milyen ismeretek alapján teljesítette a megbízást?
– Az öcsém állt vele korábban kapcsolatban a futball révén, Zürichben ismerték meg egymást. Nekem ez egy megoldandó, jelentős feladatnak számított. Szimpatikusnak, határozottnak és erősnek akartam mintázni és ez talán sikerült is. A fia jelen volt a szobor leleplezésénél és úgy nyilatkozott, hogy tetszik a művem, bár talán az életében megszokottnál nagyobb nyugalmat kölcsönöztem az arckifejezésének...

– Remélt elismerést itthoni és külföldi népszerűségéért, gyűjtők által kedvelt, értékén kezelt munkásságáért?
– Persze, az ember titokban gondol rá, érdekelt, kik kaptak, de sohasem nyüzsögtem a megszerzéséért. A soproni holokauszt-emlékművem a gázkamrák előtti vetkőzést élethűen szimbolizálja, a falon szétszórt betűk fohászként szállnak a Mindenhatóhoz, a kerítésen héberül az „áldott legyen az igazak emléke” felirat szerepel. Ez a munkám hozhatta el nekem a Wiesenthal-díjat. Most pedig februárban nagyon jólesett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes értesítője és meghívója a Kossuth-díj átadásáról. Munkásságom elismerése, amelyet az anyagoknak és az élményeknek köszönhetek. És két nélkülözhetetlen feltételnek: a határidő minden körülmények közötti betartásának, valamint annak a csendnek, amely akkor is átsegít a nehézségeken, amikor életkorom következtében már szinte mindenem fáj...

– Min dolgozik ennyi idősen, túl a Kossuth-díj átvétele utáni megpróbáltatásokon?
– Szeptemberben lesz a századik születésnapja a három éve elhunyt Frankó Endrének, az egykori Puma vadászrepülők főhadnagyának. A háború után drótkötélpályák megalkotásával foglalkozott, az ő nevéhez fűzhető a János-hegyi libegő tervezése. Gégény Ferenc gipszöntő segítségével – társam volt egyik legsikeresebb művem, Ravasz László református püspök szobrának munkálataiban is – remélhetően időre elkészülünk. Még tartozom Leányfalunak is egy Móricz Zsigmond-mellszoborral, valamint vár rám egy sportos téma: a rögbi hazai honosításában szerepet játszó, 1966-tól olasz követségi titkár Carlo Passalacqua emlékének megörökítése.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. június 10-i lapszámában jelent meg.)