A magyar asztalitenisz már sohasem lesz ugyanaz – Ormai László emlékére

Március első napjaiban találkoztunk utoljára.

Bárcsak azt írhatnám, legutóbb, ám a két időhatározó közötti különbségnek most sajnos mindent felülíró jelentősége van: a „legutóbb” azt jelenti, megvan az esélye, hogy találkozunk még, az „utoljára” viszont ennek a lehetőségét is kizárja. Lapunk szombati mellékletébe, a Képes Sportba készítettem Laci bácsival interjút. Természetesen a Marczibányi téri csarnokban találkoztunk – hol máshol...? –, amelynek bejárata fölött 2020 óta ez olvasható: Nemzeti Sportközpontok, Ormai László Asztalitenisz Csarnok. Kérdeztem, milyen érzés, hogy már életében sportlétesítményt neveztek el róla, nem is akármelyiket, éppen azt, amelyben az ő vezetésével ért el világraszóló sikereket a Statisztika női asztalitenisz-csapata.„Az ember hiú, én sem vagyok kivétel, valóban jó érzés, de a külsőségek nem vonzottak, mindig a munkában hittem”– válaszolta, majd amikor arról faggattam, miként lehet, hogy a Wikipédián nincs magyar nyelvű szócikk Ormai Lászlóról – azóta ez szerencsére már nem igaz –, így reagált:„Amikor 2016-ban bejelentettük, hogy megszüntetjük a Statisztika felnőttcsapatát, majd tavaly az egész klub bezárta a kapuit, a Facebookon az európai szövetség valami olyasmit kommentelt a hír alá, hogy megszűnik a csapat, amelynek olyan hatása volt az asztaliteniszre, mint az Aranycsapat londoni 6:3-as győzelmének a futballra. Ez az elismerés nekem fontosabb, mint a Wikipédia.”

Ezekben a mondatokban sok minden benne van, amitől valaki már életében legendává, halhatatlanná válik. Elhivatottság, tehetség, alázat, szorgalom, bölcsesség, megalkuvást nem tűrő hit vezérelte a közöttünk eltöltött 91 évét, a magyar asztalitenisz pedig örökre hálás lehet azért, hogy küldetése ehhez a sportághoz kötötte. Kétség sem férhet hozzá, nemcsak az asztalitenisz, hanem a teljes magyar sport egyik legnagyobb hatású edzője, klub- és sportvezetője hagyott itt bennünket, s igaz ez még akkor is, ha egy ideje már kevesebb szerephez jutott. Nem önszántából lépett hátra, a magyar asztaliteniszhez mindig hű maradt, szeretett sportága csalta meg.„Azt gondoltam, engem a csarnokból visznek majd el infarktussal, el sem tudtam képzelni, hogy valaha az asztalitenisz nélkül telnek majd a napjaim”– mondta némi keserűséggel a hangjában, mintha csak az elmúlt évtizedek lezárásaként amolyan végszónak szánta volna.

Ormai László vasárnapról hétfőre virradóra odahaza csendesen, örökre elaludt – a magyar asztalitenisz már sohasem lesz ugyanaz, mint volt 2023. július 10. előtt.