Az Éj királynője Szolnokról – Lőrincz Judit gyerekként a medencében, ma a színpadon mozog otthonosan

– Melyik műfaj áll közelebb a szívéhez: az opera vagy az operett?
– Nehéz kérdés, a válaszom mégis egyértelműen az opera. Fontos a mondanivalója, szívfacsaró a drámaisága, brutális az őszintesége, az áriák hangi és tartalmi kihívása fogott meg. Az operettben is vannak áriával felérő betétek, imádok színészkedni, táncolni, de én a pályám kezdete óta szeretek „meghalni” a színpadon. És az operában vannak ilyen hősnők. Az énekesnek minden műfajban a szívét és a lelkét is oda kell adnia a közönségnek, nekem ez a legfontosabb.

– A zene iránti vonzalma korán kibontakozott a Szolnok–Szeged–München útvonalon. Miért indult neki a világnak?
– A megméretés, saját magam próbája volt a cél. Hogy hol állok, az adottságaim mennyire elegendők a klasszikus zenéhez. A magyar népzene mellett a német dalirodalom és az egyházi koncertrepertoár sem volt idegen nekem. Elszántságom bizonyítéka, hogy autóstoppal indultam el Németországba, a müncheni konzervatóriumba csak a második próbálkozásra vettek fel a nyelvtudás hiánya miatt, de négy hónap alatt megtanultam németül. Viszont a második nekifutás már annyira jól sikerült, hogy amikor Michael Schopper professzor a frankfurti zeneakadémiára került, vitt magával engem is. Ott már behatóbban foglalkoztam az operaénekléssel, és ezen a szakon szereztem meg a diplomámat. Jó néhány német város színpadán kellett bizonyítanom a tehetségemet.

– Kicsit késői hazai elismertsége is annak következménye, hogy csak élete ausztráliai, majd egyesült államokbeli időszakát követően, 2009-ben, 39 évesen jött haza. Megérte?
– Vallom, hogy minden úgy történt, ahogyan lennie kellett. Életem kacskaringós, tapasztalatokkal teli út, mindazzal együtt, amely feltétlenül szükségeltetett ahhoz, hogy gazdagabb előadói készségekkel legyek felruházva. Minden pozitív és negatív esemény az életemben a javamat szolgálta, ezért igennel felelek a kérdésre.

– Mennyi áldozattal járt, amíg énekhangja eljutott a lírai szoprántól a koloratúrszopránig?
– Az itthoni három év tanulást öt újabb követte Németországban. Ausztráliában dolgoztam boltvezetőként, a vendéglátásban tulajdonosként, miközben az élet folyton visszavezetett az éneklés világába. Ottani énektanárom, John Davies fedezte fel a koloratúr készségemet, amelyet aztán a legnehezebb darabok egyikében mutathattam be. Amerikába lemezkiadás nyomán jutottam el, ott az észak-karolinai Charlotte-ban ifj. Johann Strauss A denevér című darabjának Adélját énekeltem. A New York-i fél évem számos előénekléssel, tanulással, koncerttel telt. Aztán visszarepültem Ausztráliába, Brisbane-be egy újabb Varázsfuvola-időszakra, és miután már szinte bőröndből éltem, mind erősebben éreztem a honvágyat és a stabilitás iránti igényt. Mindezt egyedül, válás után éltem át...

– Repüljünk vissza az időben: csaknem a versenysport mellett kötött ki. Mennyire vette komolyan gyerekkorában az úszást?
– Szívzörejjel születtem, kardiológus nagybátyám tanácsára vittek a szüleim naponta úszni, négyéves koromtól. Az edzéseket szerettem, viszont a versenyzést nem kedveltem. Ez azért érdekes, mert a versengés az éneklésben sem az én világom, nekem az érzések átadása, a nézők szívének-lelkének megérintése a fontos. Hat év után bakteriális fertőzés és hónapokig tartó bénulást okozó ízületi gyulladás tett pontot az úszópályafutásom végére. De az úszás iránti szeretetem a mai napig megmaradt.

– Operaénekesi karrierjének hogyan vált kulcsszerepévé Wolfgang Amadeus Mozart A varázsfuvola című művének mágikus karaktere, az Éj királynője?
– Még az ausztráliai Perthben debütáltam ebben a darabban, fiatalon, amikor a szakértő közönség azt figyeli, hogy a háromvonalas f-hangok kijönnek-e az előadó torkán. Kijöttek... Akkor még nem gondoltam, hogy a későbbiekben az Éj királynője visszatérő lehetősége lesz életemnek, különösen, hogy más műfajok és szerepek is érdekeltek. Hazatérésem után rendszeres fellépője voltam a szolnoki színház szilveszteri műsorának, amelyet a televízió is közvetített, és ott talált meg az első igazi nagyoperettszerep is. Közben az Operaház szerződtetett a Vígszínházzal közös produkcióban bemutatott Varázsfuvola Éj királynőjének, amelyet még huszonnyolc hetes kismamaként is énekeltem. A győri színház pedig velem mutatta be a darabot 2015-ben. Azóta is műsoron tartjuk a híres Bosszúáriát a Szolnoki Szimfonikus Zenekarral közös koncerteken.

– Fedora hercegnő és Glavari Hanna, A cirkuszhercegnő és A víg özvegy: két jelentős operett, tíz év különbséggel. Mit adtak önnek?
– A magánéletben sohasem tartottam magam primadonnának, viszont öröm, hogy a színpadon bizonyíthattam ebben a szerepkörben is. Rengeteget tanultam énekesként ebben a műfajban. Szerintem operettet játszani önismereti út, intim közegben megnyilvánuló érzésvilággal. Nyílt, szókimondó műfaj, prózai, táncosi, összetett színészi teljesítményt követel meg. Nemcsak primadonna–bonviván szerelmi párviadal, hanem érzelmi hullámvasút történeti keretbe ágyazva, amelyben mindig az érzések mély- és csúcspontjainak váltakozása adja a katarzist.

– Bejárta a világot, de már régóta Szolnokon van otthon. Tartós ez a szerelem?
– Ott születtem, minden zugát ismerem, a barátok és az ismerősök jelentik az eltéphetetlen köteléket. A két lányomban is szeretném tudatosítani, hogy bármi történik, mindig tudniuk kell, honnan jöttek. Szeretem a város kulturális életét, a zeneinek pedig részese vagyok. Ismerem a szolnoki sport hagyományait, a Dózsa híres vízilabdacsapatát, az Olajbányász kosarasainak sikereit, a kajakosokat és az evezősöket. Engem annak idején az olimpiai bajnok Hasznos István, Pista bácsi dobott be először a vízbe, és milyen kár, hogy a régi, sajátos kultúrájú Damjanich uszodát lebontották. Közel lakunk a világhírű pólókapus Nagy Viktorhoz – a gyerekeink osztálytársak –, és a kajakozó olimpiai bajnok Kozák Danutához, Bodonyi Dórához. A helyi vízi sportokat, a közeli vízitelepet jól ismerem, Abigél lányom kajakozik, a kisebbik, Adél evezős. Arra is büszke vagyok, hogy fáklyavivő énektanárom jóvoltából a helyszínem élvezhettem a 2000-es sydney-i olimpia megnyitó ünnepségét.

– Igényli az éneklést is karbantartó rendszeres testmozgást?
– Mindig fontosnak tartottam. Itthon hat évig csikungoztam. A tajcsit is magába foglaló mozgásforma a légzést és az életenergiát is összehangoló egészségjavítás, amellyel később még bővebben szeretnék foglalkozni, ezzel kiegészítve svédmasszázs-tudásomat is. Ha tehetem, futok a futógépen, nyáron a Holt-Tiszára, télen Martfűre járok úszni. Ausztráliában a strandok mellett kiépített úszómedencében az óceánban úsztam minden reggel, néha csak tizenöt fokos vízben, és sohasem voltam beteg. Mellette Sydney-ben évekig Bikram jógára is jártam, mindkettő segített kondiban tartani, a koncentrációt, tüdőkapacitást fejleszteni, és feltöltődést is adott az énekesi feladataimra készülőben.

– Ez utóbbi mennyire veszi igénybe?
– Mindenféleképpen szerepfüggő. Akárcsak az élsportolóknál, kell a mindennapos gyakorlás, a fizikai és a lelki kondíció magas szinten tartása. A hangszalagunk is izom, bírnia kell a terhelést, a test izomzatának pedig támogatnia kell a hangképzést. Ugyanolyan fontos a megfelelő pihenés is. Az éneklésen kívül nem árt a mindennapi beszéd helyes technikájában is járatosnak lenni, azt folyamatosan csiszolni. Egy új, egész estét betöltő darab megtanulása úgy fél év napi munkája, különösen idegen nyelvű operai mű esetén.

– Ha még marad szabadideje, mit csinál szívesen?
– Főzök, festek, kertészkedem. Ausztráliában volt éttermem, nemzetközi tapasztalatokat tudok hasznosítani új ételek készítésénél, persze a magyaros ízeket sem elhanyagolva. A festészetet autodidakta módon, saját szórakoztatásra csinálom, akrillal és olajjal alkotok tájképeket. A házunk nyolcszáz négyzetméteres telken áll, ad munkát a virágok nevelése, de ha kell, vállalom a favágást is...

– Mi az, ami még teljesebbé tenné az életét?
– Jó lenne gyakrabban fellépni Budapesten, hiányoznak a nagyobb külföldi szereplések, de a család miatt a közeli munkavállalás a legfontosabb, fókuszban a gyerekek elfoglaltságaival. Egyébként szabadúszóként sokat utazom koncertekre, ha hívnak, időnként külföldön is fellépek. Hivatásomban a leglényegesebb a közönség maximális kiszolgálása, úgy kell játszani, mintha mindig a New York-i Metropolitanben énekelnék. És érlelődik bennem a megszerzett tudás, a tapasztalat átadásának lehetősége. Úgy látom, a zenei műveltség lágyabbá, érzelmesebbé formálja az embereket. Ezért is a tanítás lehet életem jövőjének a zenéje.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. augusztus 19-i lapszámában jelent meg.)