Népsport: átugorhatatlan gátakból is jutott neki

Tekintélyt parancsoló külsővel, az első világháborúban elszenvedett súlyos sebesülése (1918-ban az olasz fronton szuronyos harcban átdöfték a tüdejét) nyomait még magán viselve, de már gyógyultnak nyilvánítva sétált ifjú feleségével a Margitszigeten egy mokány, nem egészen 22 éves férfi. A Sziget bejárójához közel eső MAC-sporttelep nyírott sövénykerítése mellett megálltak, nézegettek, ő pedig be is kukucskált.

Nagy szorgalommal edző atlétákat látott, majd a diszkoszvetőkör közelébe kerülve megszólította az ott tüsténkedő sportolót, és a bemutatkozáskor szembesült vele, hogy a híres diszkoszvető bajnok, az 1912-es stockholmi olimpián is részt vevő Kobulszky Károlyhoz van szerencséje. Megkérte, hadd tehessen ő is egy próbát, hiszen diákkorában jó barátságba került, szép sikereket ért el a „repülő koronggal”. Kobulszky beleegyezett, ő pedig lecsatolta kardját, sapkáját a földre helyezte, kigombolta dolmányát, és lakkcipőjét a nagy bajnok szögese vájta kis mélyedésben rögzítve lendületet vett, majd gyors forgással elhajította a diszkoszt.

Kobulszky hüledezett a mintegy harmincöt méteres eredmény láttán, és kérte, dobjon még néhányat. Ő pedig – már levetve dolmányát – valósággal megrészegülve küldözgette röppályára a szert, nem engedve a nagy távolságból. Kobulszky azonnal a klubházba invitálta, ő azonban csak ígéretet tett, hogy máskor újra eljön.

1920 nyara fénylett, a fiatalembert Somfay Elemérnek hívták, aki 125 éve, 1898. augusztus 28-án született, és aki rengeteget tett, hogy az első világháború, a trianoni békediktátum, az elhunyt, illetve az elcsatolt országrészekben rekedt sportolók fájó hiánya okozta dermedtség fokozatosan feloldódjon a magyar atlétikában.

Somfay nem gondolta teljesen komolyan a visszatérést a MAC-pályára, ám a történetet elmesélve, akkori parancsnoka, az 1912-ben csapatban olimpiai aranyérmes kardvívó, Berty László szinte ráparancsolt, hogy éljen a lehetőséggel. Így aztán rendszeresen jelentkezett Kobulszkynál, és egy hónap sem telt el, amikor augusztus 22-én az első versenyén tesztelhette tudását. A másnapi Sporthírlap az eredményközlésen kívül három mondatot szentelt a viadalnak, közülük a harmadikat idézzük: „A junior diszkoszvetést egy újonc atléta, Somfai Elemér (MAC) 37 m. 30 cm-es kitűnő eredménnyel nyerte.”A Magyar Athletikai Club ötvenéves (1875–1925) jubileumi kiadványában pedig ez olvasható az 1920-as év történései között: „Nagyszerű új tehetség tűnt fel athlétáink között ez év nyarán Somfay Elemér főhadnagy személyében, aki bámulatosan rövid idő alatt a legjobb magyar allround athlétává fejlődött. Somfay ugyanazon a versenyen indult első ízben, amelyen Krepuska Géza búcsúzott el a salakpályától. A sors mintha csak kárpótolni akart volna az új csillag feltűnésével a réginek idő előtt való kihúnyásával.”

A hatalmas javuláson áteső Somfay arányosan fejlesztette sokoldalú képességeit, érdemes rápillantani, meddig jutott 1921-ben az egyes versenyszámokban: 100 m – 11.2, 200 m – 23.0; 400 m – 55.3; 200 m gát – 28.2, 400 m gát – 60.5; súlydobás – 11.0; diszkoszvetés – 39.0; távolugrás – 651; hármasugrás – 14.51. Itt utolsóként említett, augusztus 21-én elért eredményével megjavította saját első, három héttel korábban született 13.95-ös országos rekordját hármasugrásban. A 400 méteres gátfutás és a hármas lett a legnagyobb erőssége, ugyanakkor már 1920 szeptemberében elindult ötpróbában a MAC világháborúban elesett atlétái emlékére rendezett viadalon – alig lemaradva utolsóként végzett a négy induló között, de nagy jövőt jósoltak neki a klasszikus pentatlonban.

A jóslat az 1924-es párizsi olimpián teljesedett be, egyúttal nem szűnő hiányérzet maradt utána: egy jegyzőkönyvvezetői tévedés miatt arany helyett ezüst jutott neki. Sokan és sokszor visszaidézték már, hogy a 200 méteren nála hat tizedmásodperccel rosszabbul teljesítő egyik rivális eredményét írták be neki, ami a címvédő finn Eero Lehtonen győzelmét segítette elő, a kint tartózkodó magyar vezetők pedig nem óvtak. Holott, ha a sportág nagy nemzetközi szaktekintélye, a hazai szövetség elnöke, a párizsi játékokon a döntőbíróság tagjaként is tevékenykedő Stankovits Szilárd megerőlteti magát, célt érhetett volna, ám állítólag arra hivatkozva, hogy ne tegyük ki veszélynek a franciákkal biztatóan alakuló kapcsolatunkat, nem élt a lehetőséggel.

Somfay alapos téli tornatermi felkészülés után kezdte el a tavaszi szabadtéri tréningeket, a túlzásba vitt hármasugróedzések miatt azonban csonthártyagyulladás keletkezett a jobb, azaz a dobbantó lábában, így fájó sarokkal, csökkent reményekkel nézett az olimpia elébe. „Sarokfájdalmaim miatt nem a kedvenc számomban lettem a válogatott csapat tagja, hanem olyan számban (ötpróbában), amelyben versenyeredményem még nem is volt”– emlékezett vissza 1970-ben, ám utólag vitatkoznunk kell vele, hiszen 1921-től többször megmérette magát többpróbában, 1923-ban pedig egyértelművé tette, hogy Párizsban öt- és tízpróbában is rajthoz akar állni. Az ezüst birtokában valóban harcba szállt dekatlonban is, ám fájdalmai miatt öt szám után feladta a versenyt.

Sokoldalúságát hamarosan más területen is próbára akarta tenni, tudniillik 1930 őszétől ráfeküdt a modern pentatlonra, vagyis az öttusára. Az előzményekhez hozzátartozik, hogy az 1928-as olimpiára csak saját költségén mehetett volna (a dekatlonszereplést célozta meg), végül itthon maradt, és ő búcsúztatta útnak induló atléta társait július 23-án a Keleti pályaudvaron. Augusztus elején meg gáttréning közben Achilles-ín-szakadást szenvedett, és úgy tűnt, mindennek vége – ám vasakaratának köszönhetően felépült (rehabilitációja alatt megírtaAtlétika és tréningjecímű nagy jelentűségű szakkönyvét), és szűk egy év múltán rekorddal tért vissza 400 gáton.

De immár az öttusa és az 1932-es olimpia került célkeresztbe, és miután lovaglásban kellően előrehaladt, a többi tusára helyezte a hangsúlyt. Például reggelente a Rudas fürdőben foglalkozott vele az úszómester Kövecses György, edzőpartnere pedig a híres Balaton-átúszó és folyambajnok Páhok István volt. Felkészülten utazott el Los Angelesbe, és úgy végzett a hetedik helyen, hogy az első számban, a lovaglásban csúnyán bukott, az ügyességén és a szerencséjén múlt, hogy nem temette maga alá a ló.

Somfay irtózatos akaraterejének, kitartásának forrását sajgó fájdalmat okozó tragédiákban is meglelni véljük, amelyek a versenyeken használt 91 centisnél jóval magasabb gátakat emeltek előtte. Nagybecskereken lakva 1903 szeptemberében, ötévesen vesztette el édesanyját, rá szűk kilenc hónapra nyolcéves lánytestvérét, Rózsikát ragadta el a halál, két fiútestvére közül öccse, László 26 évesen hunyt el 1926 januárjában. Mintha halálzónában élt volna a család...

„Nemcsak a különböző sportok gyönyöreit s élvezeteit találja meg benne e versenyszám űzője, hanem oly képességeket is szerez magának, melyeket az élet sokoldalú, folytonos meglepetéseket rejtegető küzdelmében saját és hazája előnyére hasznosíthat” – írta többek között az öttusáról 1933-ban.

Az élet mintha egyoldalú küzdelemre akarta volna késztetni az all-round sportoló Somfayt, aki 1972-ben egyetlen fiát is eltemette, és feleségétől is búcsúznia kellett, mielőtt 1979. május 15-én követte volna őket. Elvett párizsi aranyát a farkasréti síron túl sem feledi a valaha Xaxának becézett örökös bajnok:      „Szeretett felesége mellett itt nyugszik vitéz Somfay Elemér ezredes, Xaxa, olimpiai bajnok.”