Aranytartalék a magyar grundokon

„Ahol a jövő matadorjai döngetik a kapukat – Kis legények nagy harcai – Néhány pillanatkép és portré a Szahara futballistáiról” – íme, a kedvcsináló a Nemzeti Sport 1924-es cikke elé. Hangulatos történettel indul: az MTK labdarúgói az öltözőben azzal szórakoztatták egymást, hogy mindenki elmondta, hol kóstolt bele először a futball örömeibe. A nagy Schlosser Imre például a Petőfi tér fái között „tanulta meg a driblizés nagyszerű művészetét”, Nyúl a Fáskörből került ki, de a Mátyás tér vagy a Rudolf tér is adott klasszisokat a magyar futballnak. Így aztán „a régi világ intézői” nem is az alsóbb osztályokban futballozókat tartották górcső alatt, hanem „nap nap után bejárták a grundokat, mezőket, és nagy volt az öröm mindkét részről, ha sikerült egy-egy futballművészjelöltet az egyesület számára biztosítani”. Száz éve már azon nosztalgiáztak, hogy sajnos ez a világ elmúlt, pedig, ha 1924-ben is úgy működött volna a kor kiválasztása, „ma még inkább bővelkednénk tehetséges játékosokban.”

Ezért aztán a Nemzeti Sport alászállt a magyar futball legalsó szintjeire vagy még azok alá, hogy megnézze, csillog-e gyémánt a mélyben. „Felkeressük a budapesti futballista-előiskolák egyikét, seregszemlét tartunk a legamatőrebb játékosgárdán, mit várnak ők a játéktudományuktól, meg van-e még bennük az a naiv öröm, ami minket eltöltött gyermekkorunkban, amikor lapos métában vagy kiszorítóban győztünk, avagy talán a kor szelleme őket is megtanította már »reálisan« gondolkodni.”

A lap munkatársai rengeteg helyről kaptak meghívást, a Rudolf téri futballpálya intézői, a Városmajori AC dolgozói, az Alkotás utca mögötti Zsidó-rét ifjúsága, a városligeti Fáskör labdaművészei, a homokbányánál játszó Amatőr Sport Club, a Katonarét diákserege, a Haller utcai vásártér „labdarúgó-matadorjai” egyaránt alig várták, hogy bemutassák a futballtudásukat. „Végül is a villamosjegy ára volt a döntő érv a szemle helyének kiválasztásánál.” Az V. és VI. kerület ifjúságának kedvenc pályáját, a Szaharához hasonló Reitschulét (magyarul lovasiskolát) keresték fel a hajdani kollégák, „amely hatalmas területen fekszik s a régi, jó időben a trénlovak bedresszírozását végezték rajta”.

Száz éve a futballt kedvelő ifjak százai tartották megszállva délutánonként, és a kabátokból rögtönzött kapuk között 6-8 csapat játszott folyamatosan a Reitschule bajnoki címéért. „A játékosok 12-től 24 éves korig olyan buzgalommal rugdossák a labdát, mintha az egész jövőjük ettől a mérkőzéstől függne. A játékban legalább 22-en vesznek részt, a létszám azonban nincsen szigorúan megszabva. A csapatokban halfok és hátvédek csak a játék megkezdéséig vannak, amikor már a labdát lehet rúgni, mindenki csatár vagy hátvéd lesz, aszerint, hogy a labda távol vagy közel van-e a csapat kapujához. A rugbynál nincs nagyobb kavarodás, mint azon a helyen, ahova a labda lepottyan. Bíró természetesen nincs, nem azért, mintha nem volna rá szükségük, hanem mert az egész környéken nem találni olyan önfeláldozó ifjút, aki az egész biztos elveretésnek kitenné magát…”

A figurák Rejtő vagy Moldova tollára kívánkoznak. Bagó kapus, aki a sűrűn beszedett gólok miatt sírva hagyta ott a pályát, a balszélső Woditsch Pista, aki csak akkor tud játszani, ha közben cigarettázhat, a tízéves Péter Sándor, aki nemhogy az ellenfelektől, a tanító úrtól sem fél, no meg az Erdőtelki Testgyakorlók Körének gólrekordere, Csepregi IV Sándor, aki „16 éves, eddig magánzó volt, már van állása egy fűszerüzletben, de csak holnap foglalja el”, és a kérdésre, hogy melyik egyesületben fog játszani, azt válaszolta: „Amelyik legtöbb kaját, meg piát fizeti…” És közben a kalapjából kihúzott szöggel piszkálja a fogát.

A Marczibányi téren, nagyjából a mai Ormai László Asztalitenisz-csarnok helyén a Budai Sport Club tagjai rúgták a bőrt hajnaltól késő estig Gubola János gondnok szigorú őrizete mellett. A hegyesre pödört bajszú Gubola („zsinóros magyar ruha, bokáig érő gallér, magyar kalap, sétabot”) 42 évig volt csendőr, így a kisujjában a szakma, reggeltől estig ő tartja kordában a téren szaladgáló ifjakat. „Fiaim, itt ne veszekedjenek, ide csak levett kalappal lehet lépni, úgy bizony, kedves gyermekeim, mert különben kidobom magukat, kedves gyermekeim” – nem véletlen, hogy ezek után a „Marcin” mindig rend volt.

„Ezek az ifjak szerelmesei a futballnak. Nap nap után mérkőznek hol itt, hol ott. Ennek pedig nem tehet más a következménye, mint alapos letörés. De hát fiatalok, csak a mának élnek…”

A Nemzeti Sport beszámolója szerint valósággal pezsgett a fociélet a fővárosi grundokon, amelyek akkor is pillanatok alatt benépesültek fiúkkal és lányokkal (!), amikor a szervezett edzések vagy mérkőzések véget értek. „Ma az egyik kapu előtt négy férfi és ugyanannyi nő játszik egy kis futballal. Minthogy azonban nő van a játékban, természetesen maguknak alkotnak játéktechnikai alapfogalmakat. Ezek közül a legfontosabb az, hogy a labdát csak annak szabad passzolni, akit szeretnek. Ha netalán valaki luftot rúg, csak fél lábon ugrálva vehet részt tovább a játékban.” Az előkelő budai urak és hölgyek kiválóan mulattak a látványon, de a Nemzeti Sport óvatosan megjegyezte, hogy külföldön (sőt már Pesten is…) bizonyosan megszólnák érte a résztvevőket.

A hamisítatlan grundoktól természetesen fényévnyi távolságban volt a profi futball, a kettő között azonban ott volt még az iskolai sport romantikája is, már amennyire a húszas-harmincas években az romantikusnak volt nevezhető… „A tiszta amatőr szellemnek természetesen sok ragyogó sporteseménye, de a mai, munkává degradált futballban ezernyi hibája is van, lehet attól az egyetemistától várni, aki mindenek fölött valónak tartja a tanulmányait, hogy a tréning vagy akár a mérkőzés miatt háttérbe szorítsa a tanulmányaiból fakadó kötelességeit? A lehetőségeken belül ezek a sportrajongó fiúk úgyis elkövetnek mindent, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak, a klubjukat minden erejükkel segítsék.”

A Nemzeti Sport az egyetemi klubot, a BEAC-ot hozta fel példának, mondván: „A gyötrő, már szinte vért forraló szegénység és nincstelenség, amiben az egyetemisták élnek, úgyszólván legyőzhetetlen akadályai a sportolásnak, a más szellemben, más alapokon működő egyesületekkel való eredményes versengésnek…” Megesett, hogy az első csapat játékosa fontos mérkőzés előtt napokig nem evett, mert nem volt rá pénze. „Nyomorát az úriember érzékenysége nem engedte benne, hogy másoknak elpanaszolja s inkább nem mozdult ki a lakásáról, de a meccsen szédülő fejjel, korgó gyomorral játszott, küzdött csapata győzelméért.” Ebben lenne az oka az elmaradt eredményeknek, győzelmeknek és rekordoknak.

A nincstelenség persze előbb-utóbb széthúzással jár, a csapat egysége megbomlik, ami a pályán is azonnal jóvátehetetlen következményekkel jár. „Ezek olyan ősi, amatőr bajok, melyek – úgy látszik – kiirthatatlanok. Nyomukban pedig a visszaesés, süllyedés, a sikertelenségek tengere jár!”

Nem véletlen, hogy az egyetemisták éppen 1926-ban, az első profi bajnokság bevezetése előtti utolsó idényben játszottak utoljára az élvonalban.