Címlapsztori: mindössze két magyar aranyat tippelnek Párizsra – igaz, éremből többet, mint Tokióban volt

Négy napon át ünnepelhettünk.

Júliusban hullott ránk az aranyeső, mi meg csak kapkodtuk a fejünket.

„Megnyerte, b...zd meg! Hazavágta Murphyt” – csippant a telefonom július utolsó péntekjén.
Kora délután jártunk, s már eldőlt, hogy a Szilágyi Áron, Szatmári András, Gémesi Csanád, Decsi Tamás összetételű férfi kardcsapatunk döntőt vívhat a milánói világbajnokságon.

Még fel sem ocsúdtunk az előző napi szenzációs magyar siker után, hiszen az, hogy párbajtőr egyéniben Koch Máté letarolta a világot, akkorát szólt, hogy beleremegtek a milánói vívócsarnok falai – és persze megmelengette az a vb-cím az itthoniak szívét is.

De jött az üzenet a világ túloldaláról („Megnyerte!”), s a milánói létesítményben felhangzott egy őrült sikoltás.

Tőlem...

Kós Hubert 200 háton szerzett aranyérme a vizes vb-n örömkönnyeket hozott, aztán néhány órával később már nem egyedül visongtam: egy elképesztően nehéz és fordulatos fináléban Szilágyiék (végre-végre) megverték a dél-koreaiakat, így a szakág 17 év után ismét férfivilágbajnoki csapataranyat ünnepelhetett.

Merthogy a nők egy évvel korábban Kairóban már révbe értek – történelmet írtak, hiszen az volt az első női magyar kardarany világbajnokságon.

Aztán Milánóban jött a második is, és ez tényleg a már-már elképzelhetetlen kategóriába tartozott, és tartozik azóta is: az, hogy a Battai Sugár Katinka, Márton Anna, Pusztai Liza, Szűcs Luca összeállítású kvartett megvédte címét, sokakat elképesztett, egyszersmind rámutatott, mit is jelent a magyar virtus.
Csakhogy a két magyar kardarany között is történt valami, és újfent a világ keleti végében, hiszen férfi vízilabdacsapatunk drámai csatában szerezte meg a világbajnoki aranyat.

„Na, megvannak az év sportolói, bár az egyéni sportágak csapatai közül azért nehéz lesz választani” – hangzott az egyik kolléga felvetése Milánóban.

„Miért, a férfiak között könnyű lesz?” – kérdezett vissza a másik.

Milyen igaz...

Az a néhány nap eufóriát váltott ki a magyar sportrajongókban, éppen ezért keltett meglepetést (ha nem döbbenetet) a világ egyik vezető statisztikai adat­elemző cégének, a Gracenote-nek a nem sokkal később napvilágot látott virtuális éremtáblája, amelyet időről időre frissít, és megpróbálja előre jelezni, melyik ország hány érmet nyerhet Párizsban.

Nos, a cég Magyarországot az éremtáblázat tizennegyedik helyére teszi jelenleg, és eggyel több érmet vár a mieinktől, mint amennyit Tokióban szerzett, ám a húsz helyett huszonegy medália mégsem tűnik hízelgő jóslatnak.

Tokióban a magyar csapat a 15. helyen végzett az éremtáblán, vagyis egy hellyel ugyan „előreléptet” minket a Grace­note, és ugye eggyel több érmet is jósol nekünk, csakhogy úgy véli, Párizsban mindössze kétszer csendül majd fel a Himnusz...

Az elemzés szerint a két arany mellett 12 ezüstöt és 7 bronzot szerzünk.

„Megnyerte!”

Ez már nem az a bizonyos fukuokai üzenet, hanem az elmúlt évtizedek emlékezete: az olimpiai láz, az örömmámor, a fantasztikus eredmények – és az aranyak visszaidézése.

Bár a pekingi olimpián „csak” háromszor élhettük át a győzelmet (a kenus Vajda Attila, a Kovács Katalin, Janics Natasa kajak kettes és férfi vízilabdázóink nyertek), azt megelőzően egészen 1976-ig, vagyis a montreali játékokig kell visszamennünk az időben ahhoz, hogy egy, a „megszokottnál” kisebb számmal találkozzunk az éremtábla első sorában: akkor Magyarország négy aranyat szerzett (a gerelyhajító Németh Miklós, a tornász Magyar Zoltán, a tőrvívó Tordasi Ildikó és a férfi vízilabdacsapat tiszteletére szólt a magyar himnusz Kanadában), és persze azt se feledjük, hogy a nyári olimpián a magyar küldöttség legutóbb éppen száz évvel korábban, az 1924-es olimpián volt kevésbé „aranyos” – az akkor szintén Párizsban rendezett olimpián két arany (a sportlövő Halasy Gyula és a kardvívó Pósta Sándor nyert) mellett három ezüst, négy bronz lett a miénk, és ez a kilenc érem is elég volt az éremtáblán a tizenharmadik helyezéshez.

Azokat az éveket és játékokat azért semmiképpen sem szabad a mostaniakkal összevetni, hiszen kevesebb versenyszám szerepelt az olimpiai programban, és a magyar csapat létszáma is jóval kisebb volt, mint mostanság.

Ez utóbbi kapcsán annak mindenképpen örülhetünk, hogy beindult a kvótaszerzés, ugyanakkor több sportágban csak a tavasszal mondhatunk véglegeset, hiszen úgynevezett kvalifikációs rangsor dönt majd az olimpiai indulás jogáról – ám e tekintetben is jól állunk.

Így aztán végképp nem tetszik nekünk a Gracenote elemzése, jóllehet az adatelemző cégnél nem hasra ütéssel döntöttek arról, hogy mely országnak hány érmet jósolnak: statisztikai modelljük, amely alapján számoltak, a legutóbbi olimpia és az azóta rendezett világbajnokságok, világkupa-viadalok és egyéb világversenyek súlyozott eredményei alapján kalkulálja ki, mely ország sportolói hány érmet szerezhetnek Párizsban.

Ha csak az aranyakat nézzük, nekünk idén olimpiai számban eddig hetet sikerült gyűjteni...

Az is igaz, hogy mindez csak irányt mutat, valójában semmit sem jelent.

„Ha ülünk a babérjainkon, és megfeledkezünk arról, hogy ennél is fontosabb fel­adat vár ránk Párizsban, nem fogjuk megnyerni az olimpiát. Ha viszont ez az arany motivál minket, és erősíti bennünk, hogy ezért érdemes dolgozni, hogy igenis képesek vagyunk megcsinálni, akkor van esélyünk megszerezni az aranyérmet.”

Ha valaki, Szilágyi Áron tudja, hogyan kell olimpiát nyerni, márpedig az előzőek London, Rio és Tokió egyéni kardbajnokától származnak, akinek egyértelmű célja, hogy csapatával a milánói vb-cím után az ötkarikás aranyat is megszerezze – és akkor még nem is beszéltünk az esetleges negyedik egyéni győzelméről, amellyel aztán végképp sporttörténelmet írna.

Ami korántsem elképzelhetetlen.

„A tokiói olimpiára úgy utaztam ki, hogy lerombolhatom azt a szobrot, amelyiket a londoni és a riói győzelmemmel megalkottam, mert – mondjuk – a nyolcaddöntőben jól megvernek, és néhányan leírnak, mondván, Áron elmúlt harminc, sohasem szerez már érmet. Benne volt a pakliban, hogy úgy hagyom abba a vívást, hogy azt mondják, nem voltam a régi. Ehelyett én kockáztattam, mert úgy éreztem, van esélyem odaérni a legjobbak közé. Párizs kapcsán is ez van bennem: nekifutok, és lehet, hogy már az első körben kikapok, de lehet, hogy megnyerem a negyedik olimpiai aranyamat is.”

Higgyünk neki – van okunk kételkedni benne?

De citálhatjuk Koch Máté megnyilvánulását is, aki szenzációs világbajnoki címe után kesergett egy sort – a társak miatt: „Nem akarok belekényelmesedni abba, hogy jelenleg én vagyok a világ legjobb férfi párbajtőrözője. Arról nem is beszélve, hogy ezért a világbajnoki címért még nem adnak olimpiai kvótát csapatban... Márpedig nekünk az a célunk, hogy a csapattal legyünk ott Párizsban, jó lenne a srácokkal megosztani azt az örömöt, amit a dobogó tetején éreztem Milánóban.”

Mert egyértelmű, hogy aki egyszer járt már fent, újra odavágyik, ahogyan az is kijelenthető, hogy aki egyszer felért a csúcsra, győztes típus – hiszen a tehetség, a szorgalom és az alázat csak részben feltétele a sikernek, nyerni, a végső csatát győzelemmel megvívni külön adottság.

„Régóta tudom, hogy képes vagyok rá, de tudni és meg is csinálni, az két különböző dolog” – erősítette meg felvetésünket Érdi Mária, aki a vitorlázók ILCA6 hajóosztályának hágai világbajnokságán szerzett aranyérmet, ezzel ő lett az első magyar nő, aki olimpiai hajóosztályban lett világbajnok.

Mondhat és írhat a Gracenote bármit, ilyen versenyzőkből sok van nekünk, mint ahogy olyanok is, akik az idén nem szereztek (arany)érmet.

Az adatelemző cég augusztusi listáján egyébként az Egyesült Államok vezet. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen az az előző hét olimpián az USA végzett az éremtáblázat élén, a Gracenote ráadásul azt mondja, hogy az amerikaiak a tokiói 113 érmet is felülmúlják jövőre, Párizsban 126-ot szerezhetnek.
A második helyet a Gracenote jelenleg a kínaiaknak adja – nekik kevesebb érmet jósol a cég (a tokiói 89-cel szemben 75-öt), míg a harmadik helyre Nagy-Britanniát teszi 65 éremmel (Japánban 64-et gyűjtöttek a britek).

És persze a házigazdákról sem feledkeznek meg, ráadásul szerintük a franciák nagyot javulnak Párizsban Tokió után: 33 érem helyett 58-nak örülhetnek az elemzés szerint.

Mi meg ugye 21-nek.

Még szerencse, hogy nem egy adat­elemző cégen múlik a végső siker...