A motor a szenvedélye a színpad ősz hercegének – Buch Tibor színművész és a sport

– Hetek óta Kecskeméten él, Walter lovagként Az ég tartja a Földet című musicalben. Sikeres a harmadik színre vitel is?
– Az eredeti bemutatón az Erkel Színházban, majd a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is rám osztotta a szerepet a rendező Cseke Péter, a Kecskeméti Katona József Színház igazgatója, így nagyjából öt hónapig próbáltam a darabot. De megérte a hosszú munka, mert a kecskeméti közönség is imádja a Szent Erzsébet életéről szóló darabot, amely Zsuffa Tünde regénye alapján született, Lezsák Sándor dalszövegeivel és Szikora Róbert zenéjével, dalaival.

– Fővárosi születésű, miért alakult úgy, hogy a kezdeti pályaéveit leszámítva sokkal inkább kötődik vidéki színházakhoz?
– Így hozta a sors. Főiskolás koromban már eljátszottam a Fővárosi Operettszínházban a Valahol Európában, a Hotel Menthol vagy az Elisabeth főszerepét, ami azért is volt nagy szerelem, mert több pályatársam is vallja, az én akkori produkcióm irányította őket a színpad felé. Hét évig voltam tagja az operettszínházi társulatnak, közben játszottam a Madách és a József Attila Színházban is, aztán igazgatóváltás következett, amely után jó néhány kollégával együtt az utcán találtam magam. De igaznak bizonyult az a mondás, hogy ha bezárul egy ajtó, akkor kinyílik egy másik. Valahogy így kerültem vidékre.

– Melyik a jobb változat művészszemmel: a társulati tagság vagy a szabadúszó státus?
– Bonyolult kérdés, sokban függ az élethelyzettől. Jó dolog a klasszikus színházi lét, az egy alkotó közösséghez tartozás. Viszont akkor azt kell játszanom, amit rám osztanak, ellenben szabadúszóként lehet válogatni a lehetőségek közül, nyilvánvalóan a fejlődést tartva szem előtt. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy neki melyik a jobb megoldás, de hogy jól döntött-e, ahhoz hosszú éveknek kell eltelniük.

– Tekinthető-e pályafutása középpontjának a székesfehérvári Vörösmarty Színház?
– Tulajdonképpen igen, és nemcsak a tizenhárom ott eltöltött év miatt. Férfiéletem fontos időszaka is a városhoz kapcsolt, ott ismertem meg a feleségemet, és ott született mindkét gyerekem. Székesfehérváron kaptam két díjat is, egy szakmait, egyet pedig a közönségtől, ami büszkeséggel tölt el. Zárójelben teszem hozzá, hogy tizennyolc éves koromig nem gondolkodtam színházi pályában, de amikor a Ruszt József-féle Független Színpadon láttam több előadást, benne Kaszás Gézát és a mostani székesfehérvári művészeti vezető Bagó Bertalant, elkezdett izgatni Thália világa...

– A teljesség igénye nélkül: játszott Miskolcon, Szegeden, Debrecenben, Szolnokon, Győrben, Veszprémben, Sopronban. Mindegyikhez fűzi szép emlék?
– Főleg énekes szerepekre hívnak a mai napig, klasszikus operettekre, musicalekre, ezért mindig is fontos volt a fizikai állóképességem megőrzése. Szegeden a Dóm teret azért szerettem, mert azon a hatalmas színpadon ötezer ember előtt játszani fantasztikus élmény. Székesfehérváron a Magyar Nemzeti Cirkusz sátrában állatok között játszottuk A cirkuszhercegnőt, nyolc méter magasan egy trapézon, biztosítás nélkül állva énekelni nem mindennapi feladat volt. A Sing Sing Sing című musicalt pedig azért kedveltem, mert kitombolhattam benne magam, és beutaztuk vele az országot. De mindegyik előadásról őrzök meghatározó emléket.

– Hogyan dőlt el, hogy a szórakoztatás lesz a hivatása?
– A középiskola első osztályában egy srác mellé ültettek, akivel elkezdtünk gitározni és énekelni, később már a Ladánybene 27 előzenekara voltunk a klubjukban. Édesanyám huszonegy évesen vitt el a saját énektanárához, Kovács Magdához, vagyis Babi nénihez, és onnan lavinaként gyorsult fel a pályám. Eljutottam Toldy Mária musicalstúdiójába, ő már biztatott a színművészeti elvégzésére, és elsőre fel is vettek. Közben szerepeltem a ProVocArt énekkvartettben – vokáloztunk a Dolly Rollnak, és közreműködtünk Wanda Jackson budapesti fellépésén is. Ennek a korszaknak a főiskola miatt lett vége, ott Szinetár Miklós és Léner Péter osztályában 1997-ben diplomáztam. Azóta is rendszeresen dolgozunk együtt a régi osztálytársaimmal, Szinetár Miklós rendezésében pedig ebben az évben, tavaly és tavalyelőtt Szolnokon és Győrben alakítottam A víg özvegy főszerepét.

– Mit jelentettek pályafutása során az elsősorban filmsorozatokban kapott prózai szerepek?
– Játszottam azért sok prózát színpadon is, de tény, hogy bonvivános karakterem miatt inkább zenés feladatokra kértek fel. Egyébként furcsa közeg a zenés színház, a világ legnehezebb műfaja az operett, hitelesen kell prózát mondani, el kell tudni énekelni a kottában leírtakat és a tánctudás sem mellékes. Összetett, bonyolult feladat. A filmsorozatokban pedig szerintem inkább a személyiség a döntő, a mély őszinteség.

– Szívesen kirándult lovas színházi előadásokra is. Honnan az inspiráció?
– Főiskolás osztálytársam, Pintér Tibor hívott meg az első év utáni nyáron egy lovas táborba, ott kezdődött minden. Hamar megtanultam a „maradj rajta!” instrukciót, és tulajdonképpen a szabadság iránti vágyamat elégítette ki a természetben való lovaglás. Belevágtam a hagyományőrző huszárkodásba és a lovas íjászatba, sőt, én voltam az ország egyetlen lovas dobosa. Lovas színészként előbb Komáromban, majd a Nemzeti Lovas Színházban játszottam. Egyik legemlékezetesebb előadásom, amikor Sepsiszentgyörgyön harmincezren énekelték velem a Honfoglalás címadó dalát, vagy amikor a Trója című darabban egy harci szekér mögé kötve vágtáztak ki velem a színpadról.

– A lovas íjászat kemény sportteljesítmény. Mellette mi érdekli a sport területéről?
– Hatévesen már úszóversenyen indultam, de abbahagytam, mert a szüleim nem tudtak naponta kétszer edzésre vinni. Apám neve ismert volt kézilabdás berkekben, magam a Honvéd-serdülőben játszottam, később belekóstoltam a cselgáncsba, az atlétikába, sőt a rögbibe is. Aztán jött a lovas korszak, Duna-parti lakosként pedig csaknem naponta ragadok evezőlapátot. Régi szenvedélyem a motorozás, az endurózás fizikailag kemény igénybevétel, idestova negyedszázada művelem. A két enduróm mellett van egy ezerkétszáz köbcentis BMW GS motorom is. A focihoz sajnos béna voltam, de kisebbik fiam, Bende már három éve jár edzésre, a nagyobbik, Levente sok mindenbe belekóstolt, még bokszolt is, most pedig testépítéssel foglalkozik.

– Mennyi energiát fordít a hangja karbantartására?
– Ez életformához, a mindennapos feladatokhoz kötött, nem kevés fegyelmet követel meg, még a táplálkozás terén is. Nincs éjszakázás, nincs dohányzás, de ötvennégy évesen szakmailag ugyanazt csinálhatom, mint amikor harminc voltam, ugyanazon a szinten, vagy talán még jobban. Alapvetően rendpárti vagyok, a fejlődés a kulcsszavam, a hangomat illetően pedig van egy kontrollerem, az operaénekesnő párom. Hogy meddig lehetek bonviván, az más kérdés, ugyan tizenöt év alatt teljesen megőszültem, de ameddig érzem, hogy a szakma és a közönség elfogad, nem kell aggódnom bariton színezetű tenor hangom miatt sem.

– Találkozásunkkor említette, hogy Puszta­vacsról érkezett. Mit keres az ország közepén?
– Édesanyámék jóvoltából Rákóczitelepen, Pusztavacstól néhány kilométerre van egy kis rezidenciám, most például, hogy Kecskeméten játszom, rendszeresen ott lakom a puli kiskutyámmal. A gyerekeim is oda járnak, ha gyógyulásra van szükségük. Tiszta a levegő, benne rengeteg láthatatlan energiával, ideális a feltöltődésre.

– Kedveli a bensőséges hangulatú előadóesteket, minden műfajból gondosan összeválogatott dalokkal. Mit szeretne vele jelezni?
– Csak azt, hogy mennyire fontos a közönséggel létrejövő közvetlen kapcsolat. Szeretek a nézők között lenni – a művészetet nem valami megfoghatatlan, elérhetetlen fogalomnak tekintem. Jó érzés az embereknek énekelni, a szívükhöz szólni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 30-i lapszámában jelent meg.)