Szókratész győztes gólt fejel – Légrádi Gábor matematikus megfigyelései a sport filozófiai vetületeiről

Létezik egy kevéssé ismert, ám annál szórakoztatóbb Monty Python-epizód, amely a képzelt Görögország–Németország filozófusmérkőzés rendkívüli fordulatait mutatja be. A földig érő tógában, ősz szakállal pályára futó görögök a Platón, Epiktétosz, Arisztotelész, Szophoklész, Empedoklész, Plótinosz, Epikurosz, Héraklei­tosz, Démokritosz, Szókratész, Arkhimédész felállásban kezdenek, a német gondolkodók – köztük parókás, kalapos, szemüveges alakok – a Leibniz, Kant, Hegel, Schopenhauer, Schelling, Beckenbauer, Jaspers, Schlegel, Wittgenstein, Nietzsche, Heidegger tizeneggyel állnak ki.

Hogy miként csöppent Franz Beckenbauer az elvont bölcsészek társaságába, jó kérdés persze, a válasz alighanem az angol humor szövevényes logikájában és a korszakos futballcsillag kivételes játékintelligenciájában keresendő. A mérkőzés játékvezetői hármasát is nemzetközi szaktekintélyekből válogatták össze: Konfuciusz vezető bírót partjelzőként Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás segíti, mindkettejük fején ízlésesen odabiggyesztett glória díszeleg.

A FILOZÓFUSOK FUTBALLMECCSE

Kezet fog a két csapatkapitány, sípjába fúj az ókori kínai bölcs, és nagy intenzitással megkezdődik a játék. A labda a kezdőponton marad, a huszonkét filozófus pedig erős gondolkodásba esik a teendőket illetően. Egyesek a tizenhatos felé indulva kettes, hármas csoportokban sétálva vitatják meg a dolgot, mások magányosan tanakodnak, számolnak, töprengenek, megint mások látványos mozdulatokkal érvelnek, vitatkoznak, fejtegetik a maguk álláspontját. Már lassan hajrájába fordul a küzdelem, de a labda még mindig makacsul áll a helyén, egyedül az okoz némi izgalmat, hogy Konfuciusz gondolkodás nélkül kiállítja Nietzschét, aki azzal vádolta meg őt, hogy nincs szabad akarata. Az utolsó percekre Luther Márton, a németek edzője a támadó szellemet erősítve becseréli Karl Marxot Ludwig Wittgenstein helyére, ám az elgondolás nem válik be. Ellenben a 90. percben a görögöknél Arkhimédésznek váratlan ötlete támad. „Heuréka!” – kiált fel, és a kezdőkörbe futva belerúg a labdába, játékba hozva Szókratészt, aki visszapasszol neki, földet súroló tógáját finoman megemelve továbbít Hérakleitosznak, ő Hegelt kicselezve Platónnak pöccint, majd következik egy káprázatos beadás, egyenesen a kapu elé berobbanó Szókratész fejére. Miközben a görögök önfeledten ünneplik a gólt, a németek megrohamozzák a játékvezetőt, és vitázni kezdenek vele. Innen a szó a meccskommentátoré: „Hegel azzal érvel, hogy a valóság csupán a nem naturalista etika mellékterméke, Kant a kategorikus imperativusszal arra az álláspontra helyezkedik, hogy lételméletileg ez csupán a képzelet szüleménye, Marx pedig azt hajtogatja, hogy les volt.”

Az 1972-ben rögzített, az olimpia helyszínéül szolgáló Münchenben játszódó képzelt filozófusmérkőzés vezette fel Légrádi Gábor közelmúltbeli előadását, amelyet a Budapesten élő matematikus, nyugalmazott vállalati csúcsvezető, a BEAC veterán csapatában ma is aktív futballista szentelt a sport filozófiai vetületeinek. A Filozófiai Vitakör zárt körű eseményén tartott prezentációt a szerző lapunk rendelkezésére bocsátotta, az alábbiakban a több hónapos munkával, főként német nyelvű források tanulmányozásával előkészített gondolatsor néhány tanulságos elemére igyekszünk rávilágítani.

„A sport sokkal mélyebb gyökeret vert a jelen kultúrélet talajába, mint bármelyik más kultúrtényező” – hivatkozott az előadó felütésként Erdey Ferenc (1895–1966) vallásfilozófus következtetésére, amely a versengést az emberi természet veleszületett hajlamának, a civilizáció szüleményének értékelte, a sport bölcseleti alapjait pedig az ókori olimpiák összefogó erejében és vallásos jellegében vélte felfedezni. Nem véletlen, hogy a sportfilozófia gyökerei az antik bölcselők világába nyúlnak vissza. Szókratésznél meghatározó a belső egyensúly, az igazi harmónia pedig a sportdicsőség keresése közben is belül lakozik: „Aki nem elégedett azzal, amije van, nem lenne elégedett azzal sem, amire vágyakozik.”

Tanítványa, Platón a testi játékokban az emberi tökéletesség eszközét látta, ide kapcsolva az öröm felszabadultságát, amelyet test és lélek ritmusának – táncban is megmutatkozó – találkozása kínál. Arisztotelész továbbment, a játékszerű, lélek derűjéből fakadó jókedvet, az eutrapéliát erkölcsi erényként határozta meg, az ügyes, mozgékony és jó humorú ember jellemzőjeként.

„A sport két véglet között, középen mozog, s ezért erény. Az egyik véglet, amikor valaki túlságba viszi a sportot, vagyis a mai kifejezés szerint sportőrületbe esik. A másik szélsőség a sportiszony, a sport ellenzése” – foglalta össze Aquinói Szent Tamás, a középkori teológus szerzetes álláspontját Légrádi Gábor, majd felelevenítette a játékfilozófia kutatójának számító holland kultúrtörténész, az 1872-ben született Johan Huizinga kitételét: „A játék régebbi, mint a kultúra; mert bármilyen elégtelenül határozzuk is meg a kultúra fogalmát, az minden esetben emberi társadalmat tételez fel. Az állatok azonban nem vártak arra, hogy az ember tanítsa meg őket a játékra. Sőt, azt állíthatjuk, hogy az emberi lény semmiben sem járult hozzá új, lényeges ismertetőjelekkel a játék általános fogalmához.” A tiszta játékot filozófiai szempontból a következők jellemzik: szabad, a valóságos életen kívüli (érdek nélküli), zárt és elhatárolt, rendet teremt, feszültséget, bizonytalanságot és esélyt hordoz. De vajon a fentiek tükrében létezik-e még tiszta játék? Egyáltalán, a mai modern sportfelfogás összeegyeztethető-e az ókori előképekből táplálkozó, 19-20. század fordulóján érvényes megközelítéssel?

A választ mindannyian sejtjük, érezzük, mindenesetre elgondolkodtató az 1941-ben született német sporttudós, Claus Tiedemann okfejtése, amely szerint a rekordhajhászás szöges ellentétben áll az antik olimpiáktól örökölt szellemiséggel: ahol a célba érés sorrendje dönt a győzelemről, felesleges az ezredmásodpercekre összpontosítani. Elvégre nem a számszerű eredmény a dicsőség, hanem az olimpiai vagy világbajnoki cím, az utókor sem a századmásodperceket emlegeti évek, évtizedek múltán, sokkal inkább a célba érő győztes örömtől sugárzó arca vésődik az emlékezetbe. Zárásképpen idézzük a Tiedemann-féle, évek, évtizedek pontosítgatása nyomán kimunkált sportdefiníciót: „A sport olyan kulturális tevékenység, amely során az emberek önként kapcsolatba lépnek más emberekkel azért, hogy saját maguk által rögzített vagy átvett szabályoknak megfelelően, társadalmilag elfogadott erkölcsi normák alapján összevessék képességeiket és készségeiket.”

A német szerző állítólag ezt egyfajta nyitott meghatározásnak szánta, amelyhez a későbbiekben hozzá lehet toldani az észrevételeket, kiegészítéseket. Úgyhogy a vita továbbra is szabad, Márai Sándor mindenesetre már évtizedekkel ezelőtt hozzáfűzte a maga megjegyzését: „A sportnak, ahogy ma ismerjük, a test kultúrájához semmi köze nincsen: nem emeli a tömegek testi nívóját, inkább csak panoptikumi élvezetet nyújt, mikor bajnoki kétfejű borjúkat prezentál olyan keretben és körülmények között, melyek jó ízlésű embert még a szelídebb és elegánsabb sportok szemléletétől és gyakorlásától is elrettentenek.”

Érdemes eljátszani a gondolattal: vajon mit szólna ehhez Szókratész, a görög filozófusválogatott gólszerzője?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 7-i lapszámában jelent meg.)