Juhász Anna: Életünk jobbá tételéhez a sportolás és az olvasás is hozzátartozik

– Egy irodalmár biztosan nem közlekedik könyv nélkül: a táskájában ezúttal is lapul egy, netán kettő is?
– Igen, benne van Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona könyve, amely a kávéházhoz kapcsolódik, s kicsit irodalomtörténet is. A munkámból adódóan felváltva olvasok kortárs magyar és nemzetközi irodalmat, például a napokban fejeztem be Valérie Perrin Másodvirágzás című könyvét. Egy éve várt már rám, de állandóan tologattam, mondván, hol érdekel engem egy temetőgondnok története, aztán egyszer csak levettem a polcról, és utána nem tudtam letenni: megérintett a finomság, a titokzatosság, amely sugárzott ebből a kivételes nőből. Szerintem sokan vagyunk, akik a titkokat keressük – egy könyvben, egy történetben, a másikban. Mindenki körül van egy titokbúra, a temetőgondnok kapcsán ez a lapokról fokozatosan bontakozott ki, és így találtam rá a fájdalomból építkező újrakezdésre, az élet végtelen lehetőségeinek bemutatására.

– Könyvlistája van vagy megérzés alapján választja ki az aktuális olvasnivalóját?
– Vannak kötelező listáim, azokkal a könyvekkel, amelyeket mindenképpen el kell olvasnom a munkámhoz, de szeretem, és meg is engedem magamnak, hogy egy könyvesboltban sodorjon az érzés.

– Mit tesz, amikor nem tetszik a könyv, amikor nem „húzza be” az olvasnivaló, amikor megakad benne?
– Mindig találok olyan kapcsot, ami izgalmas nekem. Amikor olyan könyv kerül a kezembe, amely esetleg nem érdekel, vagy éppen felbosszant, netán rossz pillanatomban talál meg, kapcsot keresek a szerzővel, a témával, a területtel, s onnan nézem meg a történetet, valamit mindig találok, valahol mindig van egy kapaszkodó. Az olvasás lényege a figyelem és az értékkeresés, ezen a téren nyitottságot igényel mindannyiunktól. Az elmúlt hónapokban Visky András Kitelepítés című csodálatos könyvével turnézhattunk, nemrég pedig ismét rám talált egy kitelepítéstörténet: Baska Barbara Baska magyarul beszél című műve a Felvidékre visz minket – egyik történet sem az enyém, mégis azzá vált. Viskynél az ember szinte azonnal sírni kezd a nyelvtől, a közegtől, a hit megtartó erejétől, Baskánál pedig a sorok között találtam egy olyan kisfiút, aki 1947-ben olyan döntést hoz, amely nemcsak a saját életére van hatással, hanem a családjára, a testvéreire és a most élő unokájára is. Innen már megláttam a könyv valódi arcát, kapcsolódtam hozzá, úgy gondolom, minden történetben meg lehet találni azt, ami a miénk is.

– Egy sportoló gyereke sokszor óhatatlanul „keveredik bele” ugyanabba a közegbe, mint valamelyik szülője, de olyan is előfordul, hogy irányított az útja – hogy ön követi édesapja, Juhász Ferenc útját az irodalomban, egyértelmű volt?
– A hasonlat érdekes és érvényes is, ám amíg a sportban látjuk magát az aktív cselekvést, az irodalomban ez árnyaltabb. Egy író-költő lányának lenni nekem leginkább egy zárt szobát jelentett és a várakozást, hogy onnan kijöjjön egy teleírt papírral, amelynek tartalmát valamikor megosztja velünk, s olyankor látom az arcán az érzéseit. A sportban a cselekedettel és az érzésekkel dolgozunk, az irodalomban leginkább csak utóbbival. Amellett, hogy mindig szerettem olvasni, én nem „terveztem” irodalommal foglalkozni, divattervezőnek készültem meg régésznek, indiai nagykövetnek – a nővérem útja volt egyenes, hiszen édesanyánk immunológus, és Eszter nagyon hamar tudta, hogy orvos akar lenni, az is lett, ma már a Honvédkórház kardiológusa. Nekem fontos volt az olvasás kezdetektől, de ez nem egy választott dolog volt, inkább maga a közeg: mint a levegő, vagy mint reggelente a fogmosás, a kávézás, valami, ami hozzátartozik az élethez. Tudtam, hogy érdekel az írók világa, de azt is, hogy nem akarok író lenni, én nem erre születtem – zseninek édesapám született. Sokáig szerepelni sem szerettem, idő kellett hozzá, amíg ki mertem állni az emberek elé, de egyszer átszakadt a gát, és eldőlt, hogy a történetbeszélés az életem. Tudtam, hogy fantasztikus emberek vesznek körül, a kérdés az volt, hogy ezt hogy tudom megosztani másokkal, mert ha ez csak nekem jó, az önzőség – ez a híd lett az én életutam, s ebben persze segített az a természetesség, hogy nálunk minden az irodalom körül forgott.

– Értett mindig mindent ebben a közegben? Olyan sokszor előfordul, hogy elsőre nem értjük, mit is akart mondani az író, a költő.
– Az irodalommal kapcsolatban a legfontosabb a nyelv. Az, hogy milyen nyelven szólal meg a költő, s hogy minket érdekel-e ez a nyelv. A nyelv változásait nem mindig vesszük észre, de azt igen, milyen könnyen értjük meg Petőfi Sándor Szülőföldemen című versét, amelyben szinte csak olyan szavakat használ, amelyek ismerősek egy mai tizenévesnek, vagy hogy Berzsenyi Dániel és Balassi Bálint verseit már nehezebben fogadjuk be. Fontos kérdés, vajon megértjük-e, hogy Juhász Ferencnek mit jelentett, hogy ő a „szarvasfiú”, s hogy mit jelentett egy kis faluból elvágyódni – ezt megértette Csoóri Sándor, Nagy László, és értjük mi is ma, hiszen mindannyiunk szívében benne van, mit is jelent hazatérni. A diákoknak tartott rendhagyó irodalomórákon, de az irodalmi estjeimen is ezt vesszük végig, vagyis megkeressük a versekben, hol érint meg minket a szöveg és a használt nyelv, a szavak és mondatok összessége, hiszen onnantól az olvasó aktív cselekvővé válik. Ha elhiszem, hogy az a sorsom, mint Juhász Gyuláé, Kosztolányi Dezsőé, József Attiláé, ha megértem Karinthy Frigyes aggodalmát vagy szeretetét, kitárul előttünk a világ, ám idáig nem juthatunk el olvasás nélkül. Úgy érzékelem, a diákok, de az idősebbek is nagyon nyitottak az irodalomra, sokszor veszik elő a saját verseiket, vagy mondják el, mi érintette meg őket leginkább. Nemrég a sport és az irodalom kapcsolatáról tartottunk előadást, amelyen Erdei Zsolt fejből elmondta Radnóti Miklós Mint a bika című versét – a közönség legnagyobb elismerésére... A korábbi ökölvívó úgy fogalmazott, az életében fontos szerepet játszanak a versek, kísérik az útján, s ezeket a lírai pillanatokat mindannyian képesek vagyunk megtalálni, s ezek lesznek azok, amelyek majd átsegítenek a nehézségeken.

– A sportolónak az eredmény, az idő, az érem jelenti a sikert, vagy éppen az, hogy legyőzte önmagát. Az irodalmárnak mi a visszacsatolás, mi ad erőt a folytatáshoz?
– A közönség. Tizenhárom éve tartottam az első estemet, azóta mindig tele van a nézőtér. Emellett inspirálnak az egyéni történetek, a katartikus pillanatok, amikor valakinek megváltozik az élete, amikor megérkezik hozzá egy szerző, egy könyv, vagy éppen elsírja magát egy-egy vers olvasása közben. Nekem ez küldetés, s amíg van benne és bennem erő és hit, csinálom: embereknek szeretnék adni értékes pillanatokat.

– Meglehetősen feszített tempóban él, hogy bírja?
– Minden reggelem sporttal indul: szükségem van a mozgásra, és a magammal töltött időre is. Őszintén szólva szinte sohasem vagyok egyedül, kivéve, amikor sportolok és amikor olvasok. Könyvet leginkább esténként veszek a kezembe, amikor már csendes a lakás, a reggelem viszont a sporté, azután, hogy elviszem a kislányomat az óvodába, irány a Feneketlen tónál a szabadtéri edzőpálya!

– Megint egyszerre beszéltünk a sportról és az olvasásról, ehhez még egy adalék: mindkettő esetében sokat segít a rendszeresség – egyetért ezzel?
– Valóban sok közös területe van a sportnak és az olvasásnak, például mindkettőnél fontos a motiváltság, hiszen onnantól addiktív lesz, jó értelemben okoz függőséget. Ha megérzem, hogy nekem erre szükségem van, csinálni fogom, hiszen jobban érzem magam a bőrömben – a könyv belső táplálékot ad, a sport pedig fizikailag tesz erősebbé. Persze, nekem sem könnyű rávenni magam mindennap a cselekvésre, engem is érnek veszteségek, nekem is vannak rossz napjaim, de ha „kinyesünk” mindkettőre egy kevéske időt, lesz egy ritmus az életünkben: egyik sem épül be egyből a cselekedeteinkbe, a döntéseinkbe, idővel viszont igen, és biztonságot ad. Szerintem a hétköznapi életünk jobbá tételéhez a sportolás és az olvasás egyaránt hozzátartozik.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 25-i lapszámában jelent meg.)