A nyolcadik utas: Aida? – Berta Mihály publicisztikája

AKI HETENTE AUTÓKÁZIK EL mondjuk Nagycenkről Kisújszállásra, annak aligha kell elmagyarázni, mit jelent megtenni két pont között – oké, légvonalban mérve – 308 kilométert. Ám ugyanő ettől még legalább olyan zavartan és bambán pislogna a Föld és a Nap közötti, 149.6 millió kilométeres távolságon, mint az a bizonyos karácsonyi főfogásnak szánt ponty a szatyorban. Mondván, felfogja ő ezt az irgalmatlanul nagy számot, csak éppen képtelen elképzelni és emberi léptékkel értelmezni a jelentését. De hasonlóképp érezhet az a szegény időutazó is, aki miután sikeresen „megleste” Hunyadi Mátyás királlyá koronázását (1464. március 29.) vagy a Petőfi téren Nemzeti dalt szavaló Sinkovits Imrét (1956. október 23.), azt már sehogy sem tudja bepötyögni a masina pontos dátumot igénylő programjába, miként láthatná „élő, egyenes adásban” az aljnövényzetet tépkedve falatozó első Triceratops bébi reggelijét. Hiába, az emberi élet tünékeny évtizedeihez képest az eltelt évmilliók egyszerűen befogadhatatlan intervallumot képeznek.

És ugyanígy: a játszótér köré húzott futópályán szuszogva-lihegve araszoló kocasportoló is legfeljebb csak érti, mintsem a tulajdon bőrén érzi, micsoda munkából, milyen hatalmas erőfeszítések sorozatából, mennyi lemondásból és nevetséges kompromisszumból áll össze egy olimpiai részvétel kiharcolása – főleg a saját mindennapi kínszenvedéseivel összehasonlítva.

És akkor még csak egyetlen olimpiai szereplésről beszéltünk, nem a nyolcadikról.

Merthogy a tőrvívó Mohamed Aida történetesen erre készül, a nyolcadik ötkarikás részvételre. „A hetedik után elterveztem, hogy itt nem fogok megállni, és megpróbálom a következő olimpiát – mondta a minap a 47 éves vívó, nem felejtve el hozzátenni, tisztában van azzal, hogy a terve egyáltalán nem könnyen kivitelezhető, tekintve, hogy nagyon nehéz bekerülni a válogatottba. – A matematikát nem is hoznám szóba, a százalékos lehetőség elég kicsi, de úgy gondolom, akárhogy is alakul, maga ez a folyamat, ez a felkészülés, ez nagyon klassz dolog, és én nagyon élvezem.”

Attól most elegánsan tekintsünk el, hogy Mohamed Aida már azért a hetedik, tokiói részvételi lehetőségért is mit kapott a szakágon beül álló és a képernyő előtt ülő honfitársaktól – egyszerűen azért, mert ez az írás történetesen nem a „Ki és milyen előre lefektetett szabályrendszer alapján állítson össze egy olimpiai női tőrcsapatot?” című röpirat, hanem afféle tisztelgés a legkitartóbb sportemberek előtt, akik állhatatosságukkal bekerültek a sportvilág nagyjai közé.

Márpedig a Tokióban végül elinduló, sőt a megnyitóünnepségen az ötszörös olimpikon Cseh Lászlóval a magyar zászlót közösen vivő Mohamed Aida már most a magyar sporttörténelem része és megkerülhetetlen darabja; rajta kívül ugyanis egyetlen más honfitársunk sem vett részt hét különböző olimpiai játékokon. A hazai csúcsot sokáig a kardvívás legendás alakja, az olimpiai aranyérmek (hét) számában továbbra is magyar rekorder Gerevich Aladár tartotta a maga hat szereplésével, ehhez zárkózott fel a szörföző Gádorfalvi Áron és Mohamed 2016-ban, hogy aztán a tőröző 2021-től már egyedül vezesse a részvételi listát. (Jegyezzük meg, a gyorskorcsolyázó Hunyady Emese is hat olimpián szerepelt, 1984-ben magyar, a következő öt játékokon viszont már osztrák színekben, és 1994-ben, Lillehammerben Ausztriának nyert aranyérmet 1500 méteren.)

A hét ötkarikás szereplés világviszonylatban is jelentős és különleges teljesítmény, a nyolcadik utazásával, már ha valóban képes bekerülni a csapatba 2024 nyarán, Mohamed Aida egy még különlegesebb polcra kerülhetne fel az olimpikonok örökrangsorában.

A részvételi rangsor legszűkebb elitjének jelenleg tizennyolc tagja van, ebbe természetesen a téli és a nyári játékokon szereplők egyaránt beletartoznak. Az éllovas, és ezúttal kéretik szó szerint érteni, a kereken tíz olimpián szereplő kanadai Ian Millar. A hazájában nemes egyszerűséggel csak Kanada kapitányként emlegetett díjugrató először 1972-ben, utoljára pedig a 2012-es londoni játékokon tette magát és lovastudását próbára. A tíz ráadásul könnyen tizenkettő is lehetett volna, ha az 1980-as moszkvai játékoktól nem tartja távol a bojkott, s ha a 2016-os riói olimpia előtt nem kell megműteni a lovát. Így is négy évtizeden át tartozott a közvetlen sportági krémbe, ráadásul nemcsak lelkes, de sikeres szereplője is volt az ötkarikás viadaloknak. Huszonöt évesen szívott olimpiai levegőt, s mindjárt hatodik helyen lett a kanadai válogatott tagjaként a müncheni díjugrató csapatversenyben, 2008-ban pedig kiderült, a türelem nemcsak rózsát, hanem érmet is terem: Pekingben felállhatott a dobogó második fokára a csapatviadal végén. Még kacérkodott a tokiói indulás gondolatával is, de aztán 2020-ban, 73 évesen a szíve helyett az eszére hallgatva végül bejelentette visszavonulását.

Na ez az, ami szándékában sincs a lista második helyén (az osztrák vitorlázó Hubert Raudaschl és a szovjet-lett sportlövő Afanasijs Kuzmins társaságában) holtversenyben álló, kilenc olimpiai részvételre büszke Nino Szalukvadzénak. A már most is a legtöbb olimpián szereplő női sportoló csúcsát büszkén tartó grúz sportlövő ugyanis 54 és fél évesen is kitartóan készül a jubileumi, tizedik megméretésére. Hogy aztán ott lesz-e, ott lehet-e végül Párizsban, az már másik történet. De így is van miről mesélnie, elvégre rögtön az első olimpiai részvételekor, 1988-ban (még szovjet színekben) aranyérmet nyert a női szabadpisztoly versenyszámban, míg légpisztolyban második lett. Húsz évvel később, 2008-ban pedig az utóbbi számban bronzzal tette teljessé a kollekcióját, egyszersmind Grúziát is megajándékozva egy medáliával.

Jelenleg a nyolcszoros résztvevők tizennégy tagú táborát erősíti, de feltett szándéka, hogy Párizsban is megmutatja tudását Okszana Csuszovityina. A 48 esztendősen is elnyűhetetlen üzbég tornász (!) ugrásban veszi fel a versenyt a nála kétszer, sőt nem ritkán háromszor fiatalabb riválisokkal. Ugyan a 2023-as világbajnokságra nem tudta kvalifikálni magát, az év elején még rangos versenyeken dobogóra álló ugrásspecialista nem tett le arról, hogy nem csak a televízió képernyője előtt nézi a jövő nyári franciaországi tornaközvetítéseket. Amíg Párizsban nem szólítják a szerhez, nyolcszoros olimpiai résztvevőként hivatkozhatunk rá, olyan társak mellett, mint a négyszeres olimpiai aranyérmes dán vitorlázó, Paul Elvström, a japán síugró, Kaszai Noriaki, a németek ötszörös olimpiai bajnok gyorskorcsolyázója, Claudia Pechstein vagy honfitársa, az 1992-től a férje miatt már olasz színekben induló kajakozó, Josefa Idem. És ebbe a sorba csatlakozhatna Mohamed Aida is – talán érthető, hogy 47 esztendősen, 31 évvel az első jelentős felnőttsikere (1992: Eb-ezüst, tőr egyéni), 30-cal az eddigi legjobb eredménye (1993: vb-ezüst, tőr egyéni), valamint 27 esztendővel az első olimpiai szereplését (1996) követően még mindig ott van a páston.

Pedig... A több mint négy évtizednyi vívómúlt nyilván számtalanszor „kiégette”. A családja alighanem kismilliószor hiányolta. A civil élet számtalanszor (vissza)várta. Aligha az anyagiak motiválják. Nem is a támadások kereszttüzében kívánja a jellemét és a tűrőképességét tesztelni. Még csak nem is arról van szó, hogy úgy véli, na majd most összejön az eddig hiába üldözött ötkarikás dobogós helyezés.

Mohamed Aida a nyolcadik olimpiai szerepléssel nem jut közelebb a Naphoz, nem ugrik át gondolatban évmilliókat a mából a dinoszauruszok korába.

De legalább megpróbálja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!