Nem a taps jelenti a legnagyobb sikert Botos Éva színésznőnek

– Úgy készültem, hogy egy színésznővel beszélgetek, de lehet, hogy ki kell egészítenem a titulust azzal, hogy egy leendő bajnok édesanyja ül velem szemben?
– A kisfiam, Marci tizenhárom éves, azt eddig is tudtuk, hogy a mozgáskultúrája rendkívüli, bármelyik sportágba beleszagolt, mindig dicsérték, ám nem horgonyzott le egyiknél sem. Az iskolai szünetekben nagyon szeret pingpongozni, így elindult a diákolimpián, és a korosztályából négyszáztizenkilenc gyerek között lett a harmadik. Akkor a kérésére kerestünk neki edzőt, szóval már komolyabban is elkezdett asztaliteniszezni.

– A sporttal az édesanyja is hamar kapcsolatba került, annyi személyes megjegyzés talán belefér, hogy együtt kezdtünk el kézilabdázni – az ígéretes indulásból hogyhogy nem lett sportolói karrier?
– Nekem a kézilabda nagy szerelem volt, életem első traumáját is „neki” köszönhetem... Akkortájt már nagyon jó kis csapat volt Debrecenben, meghirdették a felvételt, és én lelkesen el is mentem a válogatóra: ott lebegett a szemem előtt, hogy majd észreveszik, mekkora talentum vagyok. Aztán persze azt vették észre, hogy százhatvan centis vagyok, s hogy a labda is nehezen marad meg a kezemben...

– Ebből azért még nem következik, hogy a sport helyett a színház lesz a befutó...
– Megértettem, hogy tovább nem szabad álmodnom a kézilabdás karrierről. Pedagógus nővérem, Csilla felfigyelt az újságban arra, hogy Debrecenben az Ady Endre Gimnáziumban irodalmi és drámai tagozat indult, s ez felkeltette az érdeklődésemet. Csakhogy az osztályfőnököm az általános osztályba adta le a jelentkezésem, nem a drámatagozatosba, s ezzel én csak a felvételi napján, a helyszínen szembesültem. Erősködtem, hogy márpedig én a dráma tagozatra szeretnék menni, mire azt mondták, tanuljak meg egy verset gyorsan: este kilenckor be is jutottam a felvételire, ott közöltem, hogy mindössze egyetlen verset tudok – felvettek.

– Melyik volt ez a vers?
– Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez.

– Akkor első sikerét a felvételin aratta – egy színésznek egyébként mi a siker? Egyértelműen a taps?
– Nem, egyáltalán nem. Néha belém hasított életem során, hogy e tekintetben egy sportolónak könnyebb a helyzete, hiszen az eredménye mérhető. Persze a taps jó visszajelzés, akárcsak egy díjnak, éltető ereje is van, ám a sikert, azt hiszem, inkább a szakmai életút minősége mutatja – folyamatosan ébren tartani magadban a hitet, az energiát, szintén siker.

– Mert olyan is előfordul, hogy ezek eltűnnek, hogy elvész a motiváció?
– Persze, én két színházból is elmentem emiatt. És nem azért történt így, mert azok rossz színházak lennének, egyszerűen csak úgy éreztem, ha maradok, a színészet irodai munkává válik. Megszűnt a kémia az adott helyen, s ahhoz, hogy az ember ne elégedetlenkedjen és ne sopánkodjon, lépni kell. El kell onnan menni!

– Csakhogy ehhez bátorság is kell.
– Nekem az Új Színházban azt mondta az egyik rendezőnő, amikor váltani készültem, hogy Éva, olyan világ jön, hogy a színészek két kézzel fogják majd az öltözőasztalukat, észszerűtlen elmenni egy biztos helyről – jól látta a jövő, de én akkor is azt éreztem, ha nem jövök el onnan, abból nagyobb baj lesz. Harmincöt éves voltam, nem másik helyre mentem, hanem a semmibe.

– Nekem azt tanítja mindenki, csak akkor ugrunk, ha van hová.
– Én meg azt mondom, akkor ugrunk, amikor kell. Ez persze a saját életemre nézve igaz csak.

– Szabadúszónak lenni nem nagy merészség?
– Néha én is érzek feszültséget, de már tudom, mivel jár, ha olyan helyen vagyok, ahol nem jó nekem. „Szenvedélyalapon” működöm – ha eltűnik, mindegy, hol vagyok, mert akkor csak munkás vagyok. Ha meg nem tűnik, akkor meg megint mindegy, hol vagyok, mert olyankor tudok teremteni. Úgyhogy én inkább ezt a valamit, ezt a szenvedélyen alapuló valamit féltem.

– Jól van az úgy, hogy szakmai berkeken belül nagyon sokan elismerik, ám az utcán megállítva az embereket, nem biztos, hogy sokan tudják, ki is az a Botos Éva?
– Szakmán belül tudják, mit értem el eddig. Hogy nem jött a nagyobb, a gyorsabb siker, annak a „botosévaság” is az oka, én ugyanis nem vagyok túlságosan simulékony, ugyanakkor így, közel az ötvenhez azt gondolom, hogy engem, a böszörményi lányt, aki naivan, amolyan vidéki lélekkel érkezett a fővárosba, lehet, hogy tönkre is vágott volna egy gyors siker.

– A hajdúságiakra gyakorta rásütik, hogy nyakas cívisek – a kevésbé simulékony személyiség is ezt takarja?
– Azt nem tudom, hogy a kettő között van-e kapcsolat, azt viszont igen, hogy én ki mertem mondani a véleményemet a próbákon. És olyankor sokan csak néztek, hiszen a külsőmben mindig is volt egy babás vonulat, márpedig ha egy százhatvan centis baba huszonnégy évesen a próbafolyamat során azt mondja, ő mindezt másként gondolja, sokaknak leesik az álla... Egyébként sokszor meg sem kellett szólalnom, mert már ott volt az arcomon, mit gondolok. Ma már persze tudom, hogy többet mondtam ki, mint érdemes volt, de azt, hogy kiálltam magamért, nem bánom. És akkor még nem tudtam azt sem, hogy van rendezői vénám, így ez a tulajdonság hasznos lesz nekem.

– Ez a vidéki lány egyébként gondolta, hogy ekkorát ugrik a pályán?
– Az Ady gimnáziumban megkaptam a legbiztosabb alapokat: ott szép jövőképet festettek nekünk a színházról, azt tanították, hogy szépen lassan juthatunk feljebb és feljebb. A pályám első törése az volt, hogy rájöttem, ez nem igaz. Persze, én is úgy indultam neki, hogy felvesznek a színművészetire, ott olyan jó leszek, hogy majd felfigyelnek rám, jönnek a filmszere­pek és minden más – amikor rájöttem, hogy nem így van, úgy voltam vele, felejtsük el gyorsan mindezt, s nézzük meg, mi is a valóság.

– A férje Horgas Ádám rendező, ez egyszersmind azt jelenti, hogy otthon is dolgoznak?
– Vannak kollégák, akiknek fontos, hogy a párjuk civil legyen, nekem a szerelmeim mind szakmabeliek voltak – a tehetség bennem eleve egyfajta szerelmet gerjeszt, közel áll a lelkemhez az, aki tehetséges. Előfordul, hogy otthon is a színházról beszélgetünk, de amúgy kevésszer dolgoztunk együtt a gyakorlatban, mert akkor tudjuk legjobban egymást támogatni, ha nem együtt dolgozunk.

– Hogy mer váltani, azt tudjuk, de az anyaság e tekintetben nem tette óvatosabbá?
– Nem, sőt, azt éreztem, a kisfiamnak azt kell átadnom, hogy az ember csinálja azt, amiben hisz. Voltak nehéz helyzetek az életemben, de sohasem féltem a munkától, ha kell, elmegyek ételfutárnak is, csak csinálhassam azt, amit szeretek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 16-i lapszámában jelent meg.)