Vívás: Hallottam egy pattanást... – Szatmári András

– A férfi kardválogatott a héten Telkiben edzőtáborozott. Hogy teltek a napok?
– Nagyszerű környezetben dolgoztunk, szeretünk ott lenni, de egyébként is jó hangulatban vágtunk neki a hétnek. Hétfőn ki ezt a testrészét fájlalta, ki azt, mondtam is, én vagyok a csapat ásza, mert egészséges vagyok. Szerda délelőttig ez így is volt, az lett volna az utolsó edzésem a fiúkkal, mert pénteken az edzőmmel, Gárdos Gáborral és a női kardcsapattal Hongkongba utaztam volna – válaszolta Szatmári András.

– Mi az, hogy utazott volna...?
– Három-négy asszón már túl voltam szerda délelőtt, éppen Decsi Tomi ellen vívtam, vezettem, amikor „kihúztam” őt, és ahogy hátrafelé léptem, a másik pást mellett lévő dobra ráléptem a bal lábam belső talpélével. Hallottam egy pattanást, és egész testsúlyommal rá is estem a lábamra.

– Mire gondolt először?
– Arra, hogy elszakadt vagy megsérült a szalag. Kikötöttem, a társaim meg a masszőrünk is segített, rögtön jegeltük és felpolcoltuk a lábamat. Bedagadt ugyan, de nem kezdett el lilulni. Azt gondoltam akkor, hogy ez jó hír.

– Végül is mi a diagnózis?
– A röntgen azt mutatta ki, és ezt a CT és az MR is igazolta, hogy egy csontdarab letört a lábamban, a szalagok csak minimálisan sérültek meg. Szerencsére nem kell műteni, még csak gipszet sem kapok, és óvatosan terhelhetem – az orvos kifejezetten kérte, hogy mankóval ne ugráljak, szépen, finoman lépjek a sérült lábammal.

– Vagyis a rossz forgatókönyvek közül talán a legjobb történt?
– Igen, éppen így fogalmaztam én is, de azért a csontnak össze kell forrnia. Kifaggattam az orvosokat, hiszen tisztán kell látnom, és egyikük sem kecsegtetett azzal, hogy egykettőre meggyógyul a lábam...

– A férfikerettel edzett, így a mestere nem volt jelen az esetnél. Hogyan fogadta a hírt Gárdos Gábor?
– A terv az volt, hogy szerda délelőtt még Telkiben asszózom, aztán délután már a mesterrel iskolázom, úgyhogy amikor felhívtam, azt kérdezte, mikor találkozunk délután. Kénytelen voltam kérdéssel válaszolni: melyik délután, mester? Aztán elmondtam neki, mi is történt. Kérte, hogy ne hülyéskedjek – este aztán átjött hozzám, és megnézte a lábamat.

– Hogy a mestere hogyan reagált, elmondta, de önnek mi volt az első gondolata, amikor megtörtént a baj?
– A pattanást hallva nagyon megijedtem, éreztem, hogy ez nem jelent jót. Mert olyan már volt, hogy kiment a bokám, és visszaálltam vívni, hiába dagadt meg kicsit. De szerda délelőtt tudtam, hogy nem mehetek vissza a pástra. Leültem, és bár nem tűnt „durvának” a lábam, az is belém hasított, hogy ennyi volt. Sajnos hajlamos vagyok mindig a legrosszabbra gondolni, úgyhogy számoltam fejben a napokat, heteket, hónapokat, vajon melyik időpont lehet reális a visszatérésre. Közben meg bizakodtam, hogy nem olyan súlyos a sérülésem, és a júniusi, bázeli Európa-bajnokságra odaérhetek...

– Az orvosi konzultáció után ez még mindig reális?
– Nagyon bízom benne, ám persze előfordulhat, hogy lassabban gyógyulok. Egy sportoló ritkán türelmes, rám sem jellemző, pedig annak kell lennem. De rossz arra gondolni, hogy jönnek a versenyek, én meg ülök egy helyben. Próbálok pozitív maradni, és inkább azt tudatosítom magamban, hogy muszáj megnyugodnom, magamra figyelni, és az olimpiára százszázalékos állapotba kerülni.

– Hongkongba tehát nem utazik, és nem indul a szöuli Grand Prix-viadalon sem, ezek helyett mi vár önre a következő napokban, hetekben?
– Amint mankó nélkül képes vagyok megállni, és az orvosi, gyógytornászi bólintás is megvan, kézzel elkezdek dolgozni – az edzőmmel azt beszéltük meg, hogy május kilencedikén már iskolázunk. Addig fizioterápiás kezelések várnak rám és gyógytorna, mellette szeretnék sokat olvasni, és szerintem előveszem a szintetizátoromat is.

– A pszichológusánál nem akar jelentkezni?
– Nem ezzel a „témával” akartam felkeresni, de ezt hozta az élet. Egyfelől rossz érzés, hogy versenyek maradnak ki, másfelől meg azt gondolom, nem érdekel ez sem, az a lényeg, hogy az olimpiára kész legyek. Eszembe jutott persze az is, hogy ezeken a versenyeken szerezhettem volna még ranglistapontokat, és akkor talán könnyebb lett volna az ágam Párizsban, ugyanakkor ha jól vívok, teljesen mindegy, ki jön szembe velem – jöhet bárki.

Randevú a teremben május 9-én

Rájár a rúd Gárdos Gáborra, hiszen a tokiói olimpia előtt (és utána is…) arra várt, hogy egyik tanítványa, Márton Anna visszatérjen a sérüléséből, s mire a világbajnok kardozó majdnem teljesen talpra állt a műtétek után, „elborult” a mester másik tanítványa, Szatmári András. „Ó, már rutinból oldjuk meg ezeket a helyzeteket – mondta nevetve a mindig jókedvű, ugyanakkor két lábbal a földön álló edző. – Amikor Szatyi felhívott, tényleg azt mondtam, nem érdekel, mi van a lábával, az sem, ha lilul, ha dagad, pénteken utazik. Andris nehezebben tűri a fájdalmat az átlagnál, de Márton Pankánál biztosan, úgyhogy először nem vettem teljesen komolyan, amit mond. Meg is látogattam, akkorra már a diagnózis is megvolt, s bár tényleg csúnya a lába, mégsem annyira ijesztő a helyzet. Nem aggódom. Meg is beszéltük, hogy május nyolcadikán érkezem haza Szöulból, másnapra összeszedem magam, és kilencedikén találkozunk a teremben.”