Bosszantó döntések – Pucz Péter publicisztikája

AZ ELSŐ HELYSZÍNI olimpiai közvetítést a televízión keresztül 1936-ban Berlinből mindenki láthatta – volna. Egészen pontosan az a mintegy ötszáz előfizető nézhette, akinek megvolt már a kor műszaki csodája, a „távolba néző” eszköz. Kizárólag a német fővárosban, illetve közvetlen közelében volt vehető a jel. A képernyő inkább kör-, mint téglalap formájú volt, és nagyjából szemből, közelről lesve lehetett követni az eseményeket. Vagyis élőben alig néhányan részesülhettek az élményben.

Magyarországon a háztartásokba az ötkarikás játékok mozgóképi világa 1960-tól, Rómától költözött be. A következő nyári összejövetelt Tokióban rendezték meg 1964-ben. Onnan az időeltolódás okán nem érkezett egyenesben műsor a készülékekbe, csak felvételről. Négy évre rá, ’68-ban, amikor Mexikóváros volt a házigazda, már élvezhető adás jött, legfeljebb nem a legjobb időpontban, mivel jócskán mögöttünk „kullogtak” az időben. De elérkezett 1972, München, már sokkal kiforrottabb technikai feltételekkel, igaz, felénk még csupán fekete-fehérben, s ugyan csak 1963-ban születtem, a lényegről tulajdonképpen nem maradtam le.

Azt azonban akkoriban nem tudhattam, csak későbbi olvasmányaimból derült ki, hol bicsaklott meg a megbonthatatlan magyar–mongol örök sportbarátság. A helyes választ csak nagyon kevesen tudják. Ahhoz nagyon „bennfentesnek” kell lenni. Szabó Ferenc a cselgáncs kiválósága volt, de a ’72-es müncheni játékok egyik, szinte örökre elfeledett magyar vesztese vált belőle. Pontosabban hetedik lett, furcsa körülmények között. Ugyanis egyik ellenfelét, bizonyos Bahaavaa Baidaa „sporttársát” tiltott ajzószer használata miatt kizárták, méghozzá második helyezettként. Akkoriban a Népsport kurtán-furcsán intézte el az ügyet, nyilván, mert Mongólia a béketábor részeként baráti, bár távoli ország volt. Vélhetően a harcművész kumiszába egy gonosz imperialista ügynök olyan anyagot kevert, amit a labor gyorsan kimutatott. (Mást botorság lenne feltételezni!) Vízilabdázóink ellenben egyetlen góllal maradtak le az aranyról. Szomszédom, Pista bácsi megmondta, azért, mert a „ruszkiknak le kellett feküdnünk”. Ebből keveset értettem, ám hozzávetőleg ekkor következett be mentális „becsípődésem”. Az olimpiák képi, illetve írott históriája elragadott. Ami még véletlenül sem ereszt, sőt, a nyomás egyre csak fokozódott, fokozódik rajtam, bennem. Nem csupán nyáridőben, de zimankóban is!

Újabb bosszankodásomra példa 1980 tele, amikor az amerikai Lake Placid adott otthont a nagy havas-jeges seregszemlének. Egyenes adás még nem volt itthon, maradtak tehát a rövid snittek. Hirtelen váltam a jégtánc szakértőjévé, bár korcsolyázni azóta sem tudok, a svindliben bizonyos lehettem. Hiszen a Regőczy Krisztina, Sallay András kettősnél senki sem tudott akkor szebben táncolni (éppenséggel csárdásozni) a jégen. A duó hölgytagja meg egyszerűen gyönyörűnek tűnt az óceánon túlról is. Ezüsttel térhettek haza, durva pontozói mesterkedést követően. Akkor abba könnyű szívvel beletörődtem, de azóta is nagyon haragszom, nekem ők az erkölcsi aranyérmesek.

A rossz történetek sorában Moszkva következett, a súlyemelő Oláh Béláé 1980 nyarán. Lepkesúlyban összetettben 245 kilogrammig jutott. Éppen addig, ameddig a nyertes szovjet Kanibek Oszmonalijev, meg a két észak-koreai vetélytárs, Ho Bong Csol, illetve Han Gien Si is. Közöttük a testsúly határozta meg a végső sorrendet. Mintha magasugrásban az alacsonyabb atlétának előnye lenne, mert neki könnyebb legyőzni a földi tömegvonzást. Tudom, egy kisebb embernek nagyobb teljesítmény ugyanazt a súlyt felemelni, én mégis igazságtalannak tartom, hogy ez határozzon a sorrendről.

A szívszorító élményeket el lehet felejteni, de Tóth István kötöttfogású birkózó moszkvai tragédiája máig bennem él. A 62 kilogramm olimpiai ezüstérmesével úgy bántak el a bírók, hogy az bőven túllépett a sportszerűség határán. Talán még a görög Sztilianosz Migiakisz is elpirult másnap, amikor bajnokként ébredt fel az olimpiai faluban, majd tükörbe nézett. Ő a szőnyegen furcsán viselkedett, egyszerűen elfutott a rajta fogást kereső Tóth elől. Erre a mi hősünket léptették le – passzivitás miatt. Döbbenet ült ki az arcokra, nehéz elfogadni, hogy már előre mindent eldöntöttek a sportbírók. Főnökük – merő véletlenség – ugyanúgy a mediterrán ország szülötte volt, mint a „bajnok”, akinél méltatlanabbul csak nagyon kevesek hallgathatták saját himnuszukat.

Az örök nagy csalódás – eddig – Los Angeles, 1984. Meg a mi távolmaradásunk. Egy olyan világfesztiválról, amelyen több sportolónk érhetett volna el remek eredményt. Nekem a 91 kilogrammos ökölvívó, Alvics Gyula esete maradt meg leginkább. Havannában egy kubai mögött végzett másodikként a „Barátság-pótversenyen”. Nem szükséges hozzá végtelen képzelőerő, mit érhetett volna el, ha nem a politika döntött volna a részvételről. A tv is csupán összefoglalókat adott. Szinte egyetlen akkori vigaszom Szabó Kati, a zágoni születésű magyar tornászlány maradt. Ő román színekben, de kicsit helyettünk is megmutatta a világnak, hogy mire képes: négy aranyérmével Los Angeles egyik legeredményesebb sportolója lett.

Attól kezdve minden sokkal könnyebben ment, hiszen 1988-ban Szöulból már színesben, egyenesben láthattam az öt karikát, nem számított az időeltolódás. Güttler Károly 100 méter mellen egyetlen századmásodpercen múló második helyezését még nem sikerült teljesen megemésztenem. Fizikából elég hamar elveszítettem a fonalat az iskolában, ám ha egyenes vonalú, egyenletes mozgást tételezünk fel, akkor Güttler lemaradása mintegy 16.1 milliméternyi lehetett az élen célba becsapó mögött. Kár volt kiszámolni!

Barcelona sem múlhatott el lelkem krízise nélkül 1992-ben. A cselgáncs csillaga, a 71 kilós Hajtós Bertalan tudna erről bővebben is beszélni. Meg azok a sportbírók, akik döntős ellenfelét, a japán Koga Tosibitót látták jobbnak a döntetlen után. A magyar legény jobban teljesített, ám érkezett az ítészi végzet. Elfogultság nélkül kijelenthetjük, sportos bűncselekmény áldozatai lettünk. Aranyat lopni rémisztő cselekedet, amire nincsen bűnbocsánat! Lehetne a sort folytatni a 85 kilós kötöttfogású birkózóval, Bárdosi Sándorral, meg az elmaradt tussal 2000-ből, amikor Sydney fogadta a sportvilág krémjét. Török ellenfele, Hamza Yerlikaya a bírók szerint nem került két vállra…

Ez a néhány szomorú eset örökre az emlékezetemben marad, persze a fantasztikus magyar ötkarikás diadalokkal együtt. Néhány nap múlva kezdődik a párizsi olimpia. Remélhetőleg a sport felejthetetlen ünnepnapjait éljük át a francia fővárosban. Magam mint gyógyíthatatlan, ráadásul nem is képzelt „beteg”, már bizseregve várom. Nagyon bízom a magyarok jó szereplésében, de nem zárható ki, hogy ismét lesznek letört, kisemmizett veszteseink is. Nekik üzenem, legalább egy tisztelőjük akkor is akad majd. Ha többen leszünk, netán millióan, úgy könnyebb talán elviselni azt, ami abban a pillanatban végtelen fájdalomnak tűnik. Ez adjon erőt mindenkinek, aki megpróbálja elérni a nagyon áhított csodát!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!