Érzelemgyár – Morvai Katalin publicisztikája

A gyerekszáj őszinte és lényegre tapintó. Olykor kifejezetten meglepő, amire rávilágít. A húgom hat­éves unokája például azzal fogadott a párizsi olimpia egyik napján, hogy „sírt a szigorú bácsi”. Konkrétan az történt, hogy látta női kézilabda-válogatottunk utolsó mérkőzését és az azt követő interjút Golovin Vlagyimir­ral. Nem a család mondta neki, hogy a mester szigorú lenne (nem is gondoltuk azt), s a könnyes-fájdalmas ötkarikás búcsút sem kommentáltuk.

Két dolgot is jól mutat mindez. Egyrészt, hogy valamiért a kislány úgy gondolta, a szövetségi kapitány túl szigorú a lányokkal, ezért adta neki ezt a nevet. Másrészt megdöbbentette, hogy sírni látta a trénert. Egy felnőtt férfit. Pont úgy gondolkodott, ahogy az Európában szocializálódó emberek: a férfiak nem sírnak.

Persze a viselkedéstudománnyal foglalkozók már régen leszögezték, hogy sírni nem szégyen, az nem feltétlenül a gyengeség jele, s egy-egy férfikönny elmorzsolása kifejezetten megindító a szebbik nem számára. (Az, hogy a nők bármikor sírhatnak és sírnak is, mindennapi tapasztalat.)

Természetesen a nagy nyilvánosság előtti sírás, a kamerák előtti könnyek más kategória. És nem is túl régi „gyakorlat”. Michael Gard, az ausztrál Southern Cross Egyetem kutatója jó tíz éve megkísérelte feltárni, mióta változott meg az élsportolók viselkedése a díjátadó ceremóniákon, és miért is sírnak örömükben a győztesek. A The Conversation weboldalán megjelent elemzés leírta, hogy például 1932-ben még nagyon másként festett az angol labdarúgó Ligakupa díjátadója. Lényegében csak annyiban hasonlított a mai ceremóniákra, hogy a játékosok (az idő tájt épp a Newcastle United focistái) lejöttek a pályáról, a közönség mellett egyes sorban felmasíroztak a lelátó lépcsőin a VIP-páholyig, ahol fontos emberek várták őket a serleggel. Ott annyi történt, hogy átvették a trófeát, a népek tapsoltak, ők meg mosolyogtak. Manapság ugyanez az alapkoreográfia, de már teli van serlegcsókolgatással, túláradó, örömmámoros ölelkezésekkel, tűzijátékkal, konfettiesővel, hatásos zenei aláfestéssel. Egyetlen nagy érzelembomba az egész, amit sok játékos nem bír ki könnyek nélkül. Olyan mértékű a stressz, hogy csak a sírás segít kiengedni valamennyit az érzelemtartályból.

Nincs mese, az elitsport ma már érzelemgyár! Óriási biznisz, hatalmas felhajtás övezi, s a főszereplők, ha akarják se nagyon tudják kivonni magukat a hatása alól. Megagázsik, mérhetetlen pénzjutalmak forognak kockán, hatalmas a tét. De azt azért a szakemberek sem merik állítani, hogy az élsportba ömlő temérdek pénz lenne az oka az utóbbi évtizedek könnyáradatának. A sportoló mindig, minden korban egyszerűen csak győzni akar, s ezért a győzelemért nagyon fájdalmas utat kell bejárnia, nagyon sokszor kell elbuknia, hogy végül legyőzze a másikat – és önmagát.

„A győztesek olyan vesztesek, akik felálltak és még egyszer megpróbálták” – mondta Dennis DeYoung, aki amúgy nem sportoló, hanem billentyűs zenész, az amerikai Styx rockbanda alapító tagja, de jól mondta. És nagyon valószínű, hogy az örömkönnyekre is magyarázatot ad némiképp. Hiszen a siker varázslatos kegyelmi pillanatában ott sűrűsödik a múlt, a sok lemondás, megannyi elbukás és felállás, és homályosan benne rejlik a jövő is, a majdani vereség és végül a búcsú a pályafutástól. Mintha a győzelemmel együtt siratná a sportoló egykori és majdani önmagát.

Természetesen nemcsak örömkönnyek léteznek. Még a legprofibb focisták is megkönnyezik, ha kihagyják a 11-est, vagy nagy tornán veszít a csapatuk. Cristiano Ronaldót, Messit, Mbappét is lehetett látni hasonló helyzetben… És más sportágak képviselőitől sem állnak teljesen távol a fájdalom és bánat könnyei. (Nem a sérülések miatti elkeseredésről beszélek, mert ez érthető.)

Ha lenne olyan közvélemény-kutatás, hogy a magyar sportolók közül ki a legsírósabb, akkor vélhetően sokan a világ- és Európa-bajnok úszót, Telegdy-Kapás Boglárkát említenék, aki maga is többször elmondta, ő sírós, nincs ezzel mit tenni. Boglárka ugyanis, ha nyert, ha veszített, ha jól ment, ha kevésbé, mire az M4 Sport riporteréhez megérkezett, az érzelmi túlfeszültségben eltört nála a mécses. Ugyanez a túlcsorduló érzelem vált ki belőlünk, nézőkből könnyeket, ha valaki olyan nyer, akinek nagyon szurkoltunk. S ezért nem lehet száraz szemmel végighallgatni a magyar himnuszt, miközben az olimpián vagy más világversenyen a dobogó tetején ott áll a versenyzőnk, és kúszik felfelé a magyar zászló. Az ilyenkor elsírt könnyekkel gazdagabbak leszünk. Átélhetjük, hogy hová is tartozunk…

Müller Péter Kossuth-díjas írónk úgy fogalmaz: „Lelkünk mélyén rejlik legnagyobb kincsünk, a könny. Két módon tudjuk felszínre hozni: nagy fájdalommal vagy nagy örömmel.”

Azaz a könnyeket nem lehet akarni. Azok jönnek vagy sem. Még a színészek sem tudják csak úgy előhúzni a tarsolyból. Aztán ha mégis, mondjuk egy Oscar-gála díjátadóján, meglepődik a nagyérdemű. És megszületnek az olyan cikkek, hogy „Miért sírnak az Oscar-díjasok örömükben?” A The Christian Sci­ence Monitor 2013-ban ismertetett kutatása szerint az 1953 és 2012 közötti 207 Oscar-díjas beszéd során az örömkönnyek egyre gyakoribbakká váltak. A cikkben külön említik Natalie Portmant, aki a Fekete hattyú című 2010-es filmjének női főszerepével érdemelte ki az arany szobrocskát, és nem állta meg pityergés nélkül. Rebecca Rolfe kutatásvezető szerint az eltelt évtizedek alatt a közvélemény elvárásai nagyon megváltoztak, ezért lettek egyre érzelmesebbek ezek a köszönetek. A 207 beszéd nagyon nagy százaléka azzal indult, hogy a díjazott megköszönte a legrangosabb filmművészeti díjat adó akadémiának az elismerést, majd a stúdiónak, a rendezőnek, a társaknak, olykor még a jogásznak is, s csak eztán jött a támogató család. Ahogy nőtt a beszédek engedélyezett hossza (40 másodpercről 2 percre), úgy lett egyre érzelmesebb és könnyesebb is díj átvétele. A színésznők – erre azért mérget is vehettünk volna – kétszer olyan sűrűn sírnak, mint a díjazott férfiak, és a kutatás megjelenése előtti 15 évből 12-szer már spontán pityergős volt a legnagyobb színésznők szobrocskás „előadása”. Ezt várja a közönség. S mivel nagy az öröm, nem olyan nehéz engedni a szemből kicsorduló áradatnak. (Más kérdés, hogy a rendezők körében a szerző mindössze egy esetet tud felhozni a könnyekre, Steven Spielberg 1993-as beszédét, amikor a Schindler listája című filmje Oscart kapott.)

Hajlok arra, hogy a top sportolók örömkönnyei is hasonló tőről fakadnak. A rájuk irányuló kamera, a tudat, hogy sok milliónyian lesik, miként élik át a pillanatot, lenyúl valahová a mélybe, ahonnét a könny fakad. Ráadásul ilyenkor már nagyon keresik a szabadulást az oxitocinok és az endorfinok is. A szinte feltartóztathatatlan sírás pont erre való. (Amiként jó stresszoldók az örömujjongások, ugrálások, kamerába mutogatások is.)

A sírás fiziológiáját kutatni nem könnyű, hiszen laboratóriumi kísérletezésnek helye nincs. Csupán konstatálni lehet a tényt, hogy a sportpályán milyen nemű, korú és kultúrából érkező versenyzők sírják el magukat. (Andrew Musau próbálkozott a 2012-es és 2016-os olimpia 450 egyéni olimpiai aranyérmese körében egy ilyen vizsgálattal: a nők, az idősebbek, a hazai pályán versenyzők felé billent e mérleg.)

Azt leszögezhetjük, hogy sírás után általában jobban érezzük magunkat. Megkönnyebbülünk, felszabadulunk a nyomás alól. „Sírd csak ki magad!”, szokták ilyenkor mondani az embernek baráti hátba veregetés kíséretében. De a sportpályán ritka, hogy bárki is erre biztatná a másikat. Mindazonáltal a sporttörténelem már megkezdte a különlegesen megható győzelmek feljegyzését. Az amerikai golfsztár, Tiger Woods például a 2006-os, harmadik British Open-győzelmét követően tört ki keserű zokogásban a segédje vállán. Később elárulta, az utolsó ütéseknél eszébe jutott, hogy elhunyt édesapja már soha többé nem fogja látni őt játszani, és nagyon kívánta, bárcsak még egyszer utoljára megtehetné. „Ott volt velem akkor a pályán, és segített abban, hogy játék közben megőrizzem a nyugalmamat” – mondta.

A profi teniszezők között is ismerünk olyanokat, akik egy-egy tornagyőzelem után a pálya szélén, a közönség előtti könnyekbe torkolló gyorsinterjúban árulták el, hogy elhunyt édesapjuk, édesanyjuk jutott az eszükbe a döntő pillanatokban. És a legnagyobb edzők emléke is ott motoszkál egyes világsztárok fejében a nagy sikerek pillanataiban. A hirtelen könnyeknek ezer oka lehet.

Ha elárulja a sportoló, jó, ha nem, akkor is megértjük. És hozzáadjuk a magunk látható vagy láthatatlan könnycseppjeit…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!