Japán edző kellett az áttöréshez – Tuncsik József 75 éves

– Isten éltesse sokáig 75. születésnapján! Hogy van?
– Köszönöm szépen, jól. Nyugdíjasként telnek a mindennapjaim, a családommal. Van nyolc unokám, tartjuk a születésnapokat, de hétvégenként is összejövünk. Van egy kis családi állatfarmunk, onnan szoktunk egy-egy csirkét pörköltnek, levesnek megcsinálni hétvégére. Minden unokám egy kicsit részese ennek a farmnak, nevelünk kislibát, kiskacsát. Gyerekkorom óta részei az állatok az életemnek, Hajdúdorogon örököltem ezt a kis birtokot, úgy, ahogy az állatok szeretetét is, folytatjuk a családi hagyományt.

– Ha jól tudom, állatmenhelye is van. Azt is működteti még?
– Így van, azt egy nagyon jó kis csapattal csináljuk, különösen a kóbor ebek etetésére-itatására és gazdára találására figyelünk.

– Az állatok mellett része még a mindennapjainak a dzsúdó?
– Igen, de nem könnyű, mert sokan féltékenyek, és azt feltételezik, biztosan át akarom venni bizonyos dolgok irányítását, ha érdeklődöm, tanácsot adok.

– Miután gyermekkorában több sportágat is kipróbált, miért kötött ki végül a dzsúdó mellett?
– Valóban kísérleteztem több sportággal is, műugrással, birkózással és ökölvívással például, aztán valahogy bekerültem a cselgáncsozók közé, és ügyesebb voltam, mint a többi gyerek, az edző pedig azonnal megjutalmazott ezért. Egész életemen keresztül az ilyen visszajelzések segítettek. Mindennap, minden edzés végén sikerélményem volt, és ez nagyon fontos, így aztán szívesen fejlesztettem önmagamat. A Szovjetunió idején népszerű volt itthon is az orosz katonai birkózás, a szambó, amiből fogásokat kölcsönöztem, és kialakítottam a saját technikámat.

– Kikkel tudott a maga idejében edzeni, kik készítették fel a nagy megméretésekre?
– A Spartacusban dzsúdózott Szabó Feri például, ő rendkívül sokat segített, mindig a nyakamon ült, arra sarkalt, hogy egyre jobb legyek, nélküle nem valószínű, hogy lettek volna ilyen jó eredményeim. A honvédos Molnár Karcsi is segített, dózsások, kecskemétiek is, de sorolhatnám sokáig, kik járultak még hozzá a pályafutásomhoz. Aztán 1966-ban történt a tragédia a nemzeti cselgáncsválogatottal, a négy magyar dzsúdóst Berlinbe szállító gép egy domboldalnak ütközött Pozsony közelében, és mind a négy sportoló meghalt. Azonnal válogatott lettem, mert nem volt más.

– Az eredményei viszont igazolták, hogy nem csak azért lett válogatott, mert Bodor Antal, Faragó Benjámin, Kovács János és Nagy Miklós életét vesztette.
– Persze, emiatt csak idő előtt kerültem a válogatottba, felgyorsította az eredményességhez vezető utat.

– A siker nem kerülte el, 1976-ban Kijevben az ország első Európa-bajnok dzsúdósa lett, majd ugyanebben az évben olimpiai bronzérmes. Hogy élte meg ezt akkor?
– Igazából az inspirált, amikor vesztesen jöttem haza egy-egy világversenyről. Ilyenkor mérges voltam magamra, hiszen tudtam, az ellenfeleimet is csak anya szülte, dühös voltam, hogy magyarként kikapok. Bújtam a szakirodalmat, tanulni, fejlődni akartam, aztán összeültünk Galla Ferenc professzorral, és megvitattuk, hogyan kerülhetne egy magyar a kontinens trónjára. Nem volt könnyű út, de megérte. Első magyarként nekem játszották a Himnuszt, rám figyelt a dzsúdóstársadalom, egyszerre rengeteg haverom lett, nagyon jó érzés volt. Még most is az! Néha álmodom is róla.

– Megtartotta az aranyérmét?
– Az a helyzet, hogy nem tudom, mi lett vele. Valakinek odaadtam egy kiállításra, az olimpiai és az Eb-bronzéremmel együtt, és eltűntek. A dzsúdóruháimat odaajándékoztam kisebb kluboknak. Szabadidőmben alapítottam hét cselgáncsszakosztályt, amelyek felét még mindig tudom felügyelni.

– Igaz, hogy a montreali olimpiai indulás feltétele az volt, hogy előtte megnyerje az Európa-bajnokságot?
– Igen, igaz!

– Akkor nem volt más választása, mint győzni.
– Nem, de úgy is utaztam Kijevbe, hogy nyerni akarok. Az a helyzet, hogy az összes ellenfelemet elvertem már korábban, csak egyszerre, egy versenyen nem sikerült. Akkor arra gondoltam, hogy rákészültem, tudom a dolgom, összeszorítom a fogam, és sikerülnie kell. Sikerült. Nagyon jó pedagógusaim voltak akkor, kaptam egy japán edzőt, aki távol-keletiként megismerte és megtanulta a magyar emberek magatartását, észjárását, sporthoz való hozzáállását, és ahogy ezt elsajátította, rám szabva tudta átadni mindazt a tudást, ami neki megvolt.

– Ez az alázat és sportág iránti elkötelezettség meglehetősen ritka.
– Abszolút. Teljesen megváltoztatta az én személyiségemet is, korábban sosem gondoltam, hogy ilyen létezhet.

– Pontosan miben változtatta meg önt, mit tanított?
– A hit, ami a japánokban van, az a magyarokban nincsen. A munkához való hozzáállás teljesen más. Magyarként én dolgozom, dolgozom, van belőle siker, pénz, de a japánokat ez nem érdekli. Csak a céltudatos fejlődés, amit a sportágon belül el lehet érni, és amit a sportágért tenni lehet. A fájdalomtűréstől kezdve, az edzésrendszeren át, a motiváció megtalálása mind fantasztikus, különleges emberi tulajdonságokat igényel.

– Azon kívül, hogy Japán a cselgáncs hazája, ez a hozzáállás is lehet az oka, hogy a mai napig uralják a sportágat?
– Igen, illetve a szellemiségük, hogy állandóan meg akarnak újulni. Ami tegnap még jó volt, az holnap már nem biztos, hogy az lesz. Fantasztikus a tudásuk.

– Mit szólt a mieink szerepléséhez a párizsi olimpián?
– Nagyon jó utánpótlásunk van, ebben bízni kell. A mostani egy kis kisiklás volt. De nem kell ettől megijedni, nem jelenti azt, hogy a magyar cselgáncs ne lenne ott a világ élvonalában. Japánnal is történt hasonló, aztán mégis újra a csúcsra tört. Mindig lesz egy-két nagy egyéniség, mint például Hajtós Bertalan volt, rájuk fel kell figyelni. Nem vagyunk nagy nemzet, mint Japán vagy Franciaország, nekünk kétszer annyit kell dolgoznunk, mint ezeknek a népeknek. A tehetségkutatás nagyon fontos, ezért is jártam ki korábban, hogy Pakson az általános iskolás testnevelés-tananyagba betegyék a dzsúdót. A későbbi olimpiai bajnok Kovács Antal is ott ismerkedett meg a sportággal. Úgy látom, hogy kis klubok adnak nagyszerű versenyzőket. Ha az utánpótlásképzésre odafigyelünk, akkor nem lesz gond.

TUNCSIK JÓZSEF NÉVJEGYE
SZÜLETETT: 1949. szeptember 23., Debrecen
SPORTÁGA: cselgáncs
KLUBJA: Bp. Honvéd
LEGJOBB EREDMÉNYEI: olimpiai 3. (1976, 63 kg); Európa-bajnok (1976, 63 kg), Eb-3. (1978, 65 kg); 5x magyar bajnok (1972, 1973, 1974, 1975, 1977)