Kovács Zsófia: Elég erőt érzek magamban a folytatáshoz

– Hogy van?
– Két hete műtöttek meg ismét, de ez csak kisebb beavatkozás volt. Az olimpián szerencsére a szalag nem sérült meg, csak megnyúlt, ám mindkét oldalról letört egy-egy porcdarab, azokat szedték ki és a csavarokat, amelyeknél sajnos folyamatos gyulladás volt, nem bírta a szervezetem – válaszolta Kovács Zsófia, akit a sérülése után Székely Zója „váltott” Párizsban.

– Tavaly két nappal a kvalifikációs világbajnokságra utazás előtt sérült meg, s bár felépült a keresztszalag-szakadás után, Párizsban a pódium­edzésen a korlátról való leugrásakor újra megtörtént a baj. Melyik volt a nagyobb sokk?
– Mindkettő az volt… De a párizsit mondanám, mert már ott voltam a versenyen, mégsem léphettem pódiumra.

– Amikor leugrott a szerről, rögtön érezte, hogy baj van?
– Oda is kaptam a térdemhez.

– Mert fájdalmat érzett?
– Igen. Próbáltam nyújtogatni, hajlítgatni a lábamat, de mozdítani sem nagyon tudtam, aztán meg lábra állni sem sikerült… Nehéz pillanatok voltak. A fele­más korláton kezdtünk, vagyis még alig eszméltem, éppen csak elkezdődött az olimpia. Nem sokkal később elkezdett dagadni a lábam, akkor már sejtettem, ebből nem sok jó sül ki.

– Egy ilyen nehéz év után rettentően fájdalmas lehetett – mindenféle értelemben. Hogyan élte meg?
– Egy esélyem volt a kvalifikációra, a június végi bukaresti verseny. Fél év kihagyás után, s ez érződött is, hiszen a megszokottnál jobban izgultam Romániában. Nem volt könnyű félretenni azt a hosszú utat, amelyet bejártam, amelyen a sérülésem mellett szembesültem még több, megálljt parancsoló tényezővel, történéssel.

– Eszébe jutott, hogy feladja?
– Sokszor voltam csalódott a rehabilitáció során, de nem az Európa-bajnokságra készültem, hanem az olimpiára. Csak januárban kezdhettem el olyan elemeket gyakorolni, amelyeknek közük van a tornához… Érzékeny volt a lábam, már-már teherként éltem meg, hogy össze kell raknom egy olyan gyakorlatot, amilyen egy olimpiára való.

– Az már az októberi sérülésekor eldőlt, hogy a négy szerből csak a felemás korlát maradhat?
– Az ugrás és a talaj hamar kiesett, de a korlát mellett a gerendára is készültünk – utóbbi szeren már a rehabilitáció idején gyakorlatoztam a fel- és leugrás nélkül, ám aztán a lábam egyszerűen nem bírt többet.

– Miből merített erőt, amikor nagyon el volt keseredve?
– Nem vagyok feladós típus. Ugyan ekkora még nem, de több sérülésem is volt, és mindegyikből felálltam. Folyamatosan hajtott, hogy én ennél sokkal többet tudok. Európa-bajnokságon már álltam dobogón, ráadásul mindhárom fokán. Ugyanakkor például világbajnoki érmem még nincs, pedig már közel jártam ahhoz is. Önmagamnak akarok mindig megfelelni, és tudom, hogy ennél több van bennem.

– Mi a terve a jövőt illetően? Például mikor kezdheti újra az edzéseket?
– Nem szeretnék siettetni semmit, azt szeretném, hogy tényleg meggyógyuljon a lábam. Öt-tíz nap múlva kíméletesen ugyan, de visszatérhetek – a hétköznapokba. Azt hittem, a varratok kiszedése után már kezdhetek is, de muszáj türelmesnek lennem. De utána nem sokkal már szeretnék visszatérni a terembe is.

– Nem tart attól, hogy a versenyeken majd előjönnek a korábbi rémséges történések?
– Már az olimpia előtt is dolgoztunk ezen sportpszichológussal, de nem félek ettől, mert a tavalyi sérülésem után sem volt bennem semmiféle félsz, amikor újrakezdtem az edzéseket.

– Párizst hová teszi a pályafutásában? Mert a kvótát azért kiharcolta…
– Nehéz volt feldolgozni, hiszen ez volt az első olyan olimpia, amelyre végre nem egyedüli magyar tornászként jutottam ki, hanem két csapattársam is ott volt – kint töltöttem velük egy hetet, az nagyszerű volt, ugyanakkor le kellett zárnom magamban ezt a történetet, mert érzek elég erőt a folytatáshoz. Los Angelesig mindenképpen.