Lékó Péter: A magyar csapat sokkal többet érdemelt volna

– Az utolsó versenynapon döntetlent játszott a nyílt tornán a magyar A-csapat, ön pedig remizett. Hogyan élte meg a spanyolok elleni mérkőzést?
– Teljes katasztrófaként – válaszolta a válogatottba öt év szünet után visszatérő nemzetközi nagymester, Lékó Péter. – Két hétig játszik az ember megállás nélkül a lehető legmagasabb szinten, ami napi öt-hat óra játékot, és legalább ennyi készülést jelent, plusz még a csapat is eltölt együtt némi időt.

– Kimerült?
– Adtuk egymásnak az erőt, de az ember teljesen kikészül, főleg úgy, hogy az utolsó előtti és a záró fordulót ilyen közel rendezik meg egymáshoz. Huszonnégy órán belül két parti… Ezt szabályban kellene tiltani. Az utolsó előtti körben mentettem egy óriási, hatórás partit a szerb színekben sakkozó Alekszej Szarana ellen, utána teljesen lemerültem.

– Ráadásul éjfélkor tudta meg, kivel találkozik a mindent eldöntő utolsó fordulóban. Tud pihenni ilyenkor egy világklasszis sakkozó?
– Tudtam, úgysem tudnék aludni. Fél négyig készültem, hogy egyáltalán mit tudok játszani a spanyol David Antón Guijarro ellen. Rengeteg kétség van ilyenkor bennem, ha ezt játssza, akkor mi lesz, ha viszont azt, akkor mi jön… Fél kilenckor szólt az ébresztőm, össze kellett szednem magam, hiszen tizenegykor kezdődött a partim. Egész életemben arra készültem, hogy délután háromkor kezdődnek a játszmák, ehhez igazítottam a bioritmusom, így éltem több mint húsz éven keresztül.

– Meglátszott a fáradtság a játékán is?
– Egyértelműen. Délelőtt az agyam konkrétan nem fog. Volt esély, de léptem egy nagyon természeteset gyorsan, hogy időt spóroljak, utána viszont fantasztikusakat lépett a rivális, nem tudtam érvényesíteni a gyalogelőnyt.

– Az utolsó fordulóbeli 2:2-es végeredmény és a 11. helyezés reális?
– Az lenne teljesen, csak épp azt jelenti, kicsúsztunk az első tízből, miközben a csapat sokkal, de sokkal többet érdemelt volna a mutatott teljesítményéért. A lebonyolítás igazságtalansága, hogy olyan csapatok előznek meg bennünket, amelyek nem is játszottak a legerősebb ellenfelekkel, az Egyesült Államokkal vagy Indiával.

– Milyen érvek és ellenérvek voltak önben, amikor felvetődött, hogy öt év után visszatérne a magyar válogatottba?
– Napi húsz óra igénybevétel két héten keresztül, mindez negyvenöt évesen, öt év kihagyás után, olyan időkontrollal, amelyet mindig is gyűlöltem…Ezért is ragaszkodtam korábban ahhoz, hogy ugyan segítem a válogatottat, de nem szeretnék játszani. A Magyar Sakkszövetség mindent meg akart tenni, hogy visszatérjek, de úgy voltam vele, hogy ez túl nagy stresszt jelentene, az életem pedig más fordulatot vett, kommentátorként és edzőként éppen ezekből az idegőrlő pillanatokból maradtam ki. Végül úgy döntöttem, ha Rapport Richárd visszajön, indulok én is. Tudtam, olyan csapatunk lesz, amelyikkel nagy célokért küzdhetünk, de nem sejthettük, mi lesz a vége.

– Megérte?
– Fantasztikus olimpiát játszottunk, mindenki beleadott mindet, élmény ebben a válogatottban szerepelni, nagyon örülök, hogy így döntöttem. Hatalmas kihívásként éltem meg, nem is tudtam, mit várjak, képes vagyok-e egyáltalán úgy teljesíteni, ahogy szeretnék. A partikat ilyen nyomás alatt nem lehet élvezni.

– Volt olyan pillanat, amikor megkérdőjelezte a döntése helyességét?
– A negyedik fordulóban az olasz Lorenzo Lodici ellen veszítettem, ha viszont játékban vagyok, nyertem volna. Ez padlóra tett, kikészített, mert nem ezért tértem vissza, hanem hogy segítsek a csapatnak. Megtörtem, úgy éreztem, a többieknek is jobb lenne, ha nem játszanék. Láttam bennük az erőt, én viszont pihenőt kértem az ukránok ellen, mert tudtam, ha nyerünk, nagyon erős ellenfél következik. A csapat partner volt ebben, le a kalappal előtte. Az ukránok ráadásul átvariálták a sorrendjüket, kirakták az egyik játékosukat, Vaszil Ivancsuk előre került. Ebben a lelkiállapotban világossal valószínűleg csak döntetlenre lettem volna képes, a többiek viszont bravúrosan játszottak.

– Utána jöttek a későbbi olimpiai bajnok indiaiak, ön pedig bravúros döntetlent ért el Rameshbabu Praggnanandhaa ellen. Vízválasztó volt a szünnap?
– Persze, teljesen másképp tértem vissza. Ha nem hagyok ki ennyi időt előtte, a Praggnanandhaa elleni játszmából még többet ki tudtam volna hozni, de így is nagyon sok önbizalmat adott, éreztem, hogy a csapat számíthat rám, minden partit vállalok, rakhatják rám nyugodtan a terhet. Még sötéttel is, annak jobban is örülök, mert az elmúlt három hónapban arra mentem, hogy a sötét repertoáromon dolgozzak, ugyanis a mai modern sakkban arra lehet a stabilitást építeni.

– Mi kellett volna az érmes helyezéshez?
– Óriási csoda… Vagy az is lehet, hogy hátulról kellett volna jönnünk, de az meg azt jelenti, nem játszunk jól, csak a szisztémát használjuk ki, és úgy kerülünk előre. Nekem szimpatikusabb, és többet ér, hogy a világ legjobbjaival mérkőztünk napról napra, nem volt könnyű partink.

– Azon elgondolkodott, hogy az olimpia után is folytatja a válogatottban?
– Abban nagyon bízom, hogy a válogatott előtt szép jövő áll. Ki tudja, még az is lehet, hogy visszatérek…